Hit, elkötelezettség és hála Elder David B. Haight A Tizenkét Apostol Kvórumából Remélem, hogy hála tölti el szívünket a tudásért, amivel rendelkezünk, a bizonyságunkért és az érzéseinkért. Alig több mint két évvel ezelõtt egy gyûlésen, amikor Gordon B. Hinckley bejelentette, hogy 2000-re megépül ez az épület, hozzám fordult és azt mondta: „David, elvárom, hogy ott legyél!” Elnök úr, itt vagyok. És remélem, hogy ha azt mondja, hogy kell még egy-két év valamire, és elvárja tõlem, hogy ott legyek, remélem, hogy megmondja, mert én követni fogom az utasításait. Öröm itt lenni veletek, és tanúként tekinteni erre a történelmi gyûlésteremre. Örömmel hallgattam Hinckley elnök megjegyzéseit a diófáról, amibõl ez a pulpitus készült. A Tabernákulum pulpitusán volt egy piros lámpa és egy borostyán színû lámpa, hogy segítsen a beszélõnek számon tartani az idõt. Amint egyre idõsebbek leszünk, általában már nem olyan éles a szemünk, mint régen. Megjelent a borostyán színû fény, és ha nem figyeltél oda erre, villogni kezdett a piros fény. LeGrand Richards testvér azt mondta, amikor elõször helyükre kerültek ezek a lámpák: „Valaki felrakott ide egy buta lámpát.” Azt mondta: „Nem baj, letakarom a kezemmel.” Ma nincs lámpa, úgyhogy nem tudom, mikor fogok végezni. Mily nagy öröm itt lenni veletek! Amint erre a hatalmas közönségre tekintek, és elgondolkozom a kezdeteken - a szerény, nagyon szerény kezdeteken - képzeljétek el Peter Whitmer faházát a New York állambeli Fayette-ben. Ha jól emlékszem, annak mérete 6x9 méter volt. Fent két kis hálószoba helyezkedett el. Ott lakott Peter Whitmer családja. A házban nem voltak víz- és gázszerelvények. Kint volt egy kút, bent pedig csak egy tûzhely, a fõzésre és a fûtésre, de itt, ebben a szerény épületben került sor 170 évvel ezelõtt az egyház megszervezésére. Képzeljétek el! Joseph próféta kinyilatkoztatást kapott, utasításokkal az egyház szervezetét illetõen. És ebben a szerény faházban nem csak az egyház megszervezésére került sor, hanem Mormon könyve fordításának befejezése is az egyik fenti szobában történt, melyet Joseph próféta és Oliver Cowdery rendelkezésére bocsátottak. És ebben a kis vidéki házban került sor ezen egyház elsõ eldereinek felszentelésére, amikor Joseph próféta felszentelte Oliver Cowdery-t, majd Oliver felszentelte Joseph Smith prófétát. És ebben a kis vidéki házban tartották az elsõ úrvacsorai gyûlést, miután megszervezték az egyházat. Képzeljétek el! A nõtestvérek kenyeret és szõlõlevet hoztak erre az elsõ úrvacsorára. Ezek voltak a szerény kezdetei annak, aminek ma itt tanúi vagyunk. Itt ülve és erre a hatalmas közönségre tekintve felvillanyoz, ha belegondolok a jövõnkbe, és visszaemlékezem a szerény pionír-kezdetekre. 1820-ban, a szent ligetben, válaszként Joseph próféta alázatos imájára, az Atyaisten és Fia megjelent ennek a 14 éves fiatalembernek, elkezdve ezt a munkát, az evangélium visszaállítását. Gondoljatok vissza 1830-ra, a gyûlésre abban a kis faházban, mely egy ideig az egyház irányítási központja volt. Képzeljetek el egy ilyen történelmi, ám mennyei gyûlést, a 6x9 méteres határvidéki faházban. A beszámoló egy része megemlíti Peter Whitmer feleségét, Mary-t. Mary Whitmer korábban kelt fel ezen a vasárnap reggelen, és bement a nappaliba, ahol a házilag készített takarókkal fedett földön aludtak az emberek. Szekéren, bricskán vagy lovon érkeztek - barátok és olyan emberek, akik hallották, mi történik majd április 6-án. Mintegy 50 ember jött össze a gyûlésre. Ezután a szerény, szerény kezdet után, ma itt gyûltünk össze. Fel szeretnénk kiáltani: „Halleluja! Köszönjük az Úrnak mindazt, ami megtörtént!” Itt állva a következõ szavak jutnak eszembe: hit, elkötelezettség és hála - az embere hite és a mi hitünk, mely abban jut kifejezésre, hogy ma itt vagyunk; azoknak az elsõ egyháztagoknak az elkötelezettsége és a mi elkötelezettségünk; és hálatelt szívünk azért, ami eddig történt, és azért, ami még elõttünk áll. Nagyon hálás vagyok azért, hogy itt lehetek, hálás vagyok az õseimért, a feleségemért, Ruby-ért, a gyermekeinkért és minden unokánkért. Családunk megteremtette annak hagyományát, hogy bárhol is éljünk, ezen a napon a televízió elé állunk, ha otthon vagyunk, vagy elmegyünk a gyülekezeti házba, illetve a Konferenciaközpontba, és jobb kezünket felemelve támogatjuk az egyház tisztségviselõit, különös tekintettel az élõ prófétánkra. Lelki szemeimmel tehát elképzeltem ma saját utódainkat Brüsszelben, Belgiumban; Londonban; Virginiában; Észak-Karolinában; Texasban és Kaliforniában - amint derékszögben felemelik a kezüket, megtanulván, hogyan tegyék ezt, és megtanulják, hogy az egyházban fontos támogatni a vezetõinket. Hálával van ma tele a szívem a kinyilatkoztatásokért, melyeket Joseph Smith próféta kapott, és mindazért, amit tett, hogy útjára indítsa a visszaállítást, a munka folytatásához szükséges kinyilatkoztatásokért, sort sorra, tanítást tanításra. Gondolkozzatok el a göröngyös kezdeten - a szerény, szerény kezdeten - majd nézzetek meg minket ma! Joseph Smith kapott egy kinyilatkoztatást, mely ma a Tanok és szövetségek elsõ része, melyben az Úr megígérte neki, hogy õ és mások hatalmat és felhatalmazást kapnak az egyház elõhozatalára „az ismeretlenségbõl és a sötétségbõl” (T&Sz 1:30). Gondoljatok bele, mi történt eddig Hinckley elnök inspirált vezetése alatt, a ma meglévõ Joseph Smith Épületben, hogy megõrizték ezt a csodálatos régi épületet, mely egykor a Utah szálló volt, most pedig milyen pompás épület; és ez egy Hinckley elnöknek adott sugalmazásnak köszönhetõ. És gondoljatok erre az épületre, az útmutatásokra, melyeket kapott, amint azt elmagyarázta nekünk. Azt mondom tehát mindenkinek, aki itt összegyûlt: remélem, hogy hála tölti el a szívünket a tudásért, amivel rendelkezünk, a bizonyságunkért és az érzéseinkért, hogy ez csak a kezdet. Ez csak egy fejezet e munka folyamatában. A szerény kezdetekkor a New York állambeli Fayette-ben, ha belegondolunk abba, hogy mi történt azóta, és mi történt saját életünkben és õseink életében, azt remélem, hogy mindannyian érezzük ezt a hálát, és tovább akarjuk adni azt az utódainknak, a tudással együtt, amivel rendelkezünk, és a bizonyságunkkal arról, hogy ez a munka igaz. Remélem, hogy hálát érzünk az örök áldásokért, melyekben részesülünk, amint megfigyeljük és részesei vagyunk a templomok elterjedésének világszerte, valamint annak, hogy ez az áldás eljut az emberekhez. Pace testvér egy pár perccel ezelõtt a kihívásokról beszélt, melyekkel Ghánában szembenézünk, tudom, hogy ezek meg fognak oldódni. Valamikor ott álltam az egyetem kertjében egy fa alatt, és felszenteltem Ghánát az evangélium hirdetésére. Banyan Dadson testvér, aki az egyetem alelnöke volt, és tagja az egyháznak, ott állt azon a napon, és elmagyarázta az embereknek, hogyan telepedtek le Ghána õslakosai Nyugat-Afrikának azon a részén, és hogy milyen áldást jelentett ez azoknak a törzseknek. Tudom, hogy meg fognak oldódni a problémák; hogy ez csak egy fejezet lesz e munka folyamatában. Hinckley elnök nemrégen tett egy megjegyzést, melyben családja láncszemeirõl beszélt, családja láncáról, és elmondta, hogy reméli, õ erõs láncszem lesz ebben a láncsorban, és hogy az õ láncszeme erõs marad. Elmondta annak történetét, hogy egy fának a csonkját ki akarták venni a földbõl a kertjükben, és elszakadt a lánc. Elment az üzletbe, hogy vegyen egy másik láncszemet, és a láncot megjavítva kihúzhassa a farönköt, mely végül sikerült is. Azt mondta, saját felelõsségére gondolt, utódaival szembeni felelõsségére, hogy erõs láncszem maradjon abban a láncsorban (lásd „Keep the Chain Unbroken”, Brigham Young Magazine, 2000. tavasz, 6. o.). Remélem, és azért imádkozom, hogy családunkban mindannyiunkban meglegyen annak vágya, hogy erõs láncszemek legyünk saját családunk, valamint utódaink láncában, hogy az evangélium részét képezõ örök áldásokat, a templom és az örökkévalóság áldásait úgy tanítsuk meg a családunknak, hogy azok örökké fennmaradjanak és sok-sok emberre legyenek hatással. Gyõzõdjetek meg arról, hogy ezek a láncszemek erõsek a láncotokban, és hogy továbbadjátok a bizonyságotokat, az elkötelezettségeteket a jövõ nemzedékeinek! Ez a hatalmas közönség ma csak egy fejezet abban, ami meg fog történni, amint ez a munka az egész világra kiterjed. Az Üdvözítõ, feltámadását követõen, megjelent a tengerparton, amikor Péter és a többiek visszamentek halászni. Odakiáltott hozzájuk, megkérdezvén, hogy fogtak-e halat, de nem fogtak. Arra kérte õket, hogy vessék ki a hálójukat a másik oldalra. Jól emlékeztek erre a történetre. Hálóikat hallal tele húzták be, és amikor leültek a tengerpartra, az Üdvözítõ azt kérdezte Pétertõl: „Jobban szeretsz-é engem ezeknél?” - a hálóban ugráló értékes halakra mutatva. „Jobban szeretsz-é engem ezeknél?” Péter pedig azt mondja: „Igen, Uram; te tudod, hogy szeretlek téged!” Majd Jézus azt mondta: „Legeltesd az én bárányaimat!” Majd másodszor és harmadszor is megkérdezte Pétert, és ezt az utasítást adta neki: „Õrizd az én juhaimat. . . . Legeltesd az én juhaimat!” (lásd János 21:15-17). Legyen ilyen bizonyságunk, legyen benne szívünkben a vágy, hogy tanítsuk a többieket, hogy elmagyarázzuk, miben hiszünk, hogy igazlelkû életet éljünk, hogy jó életet éljünk, hogy példát mutassunk az emberiségnek, hogy ne csak kimondott szavaink, hanem cselekedeteink is terjeszthessék ezt a munkát, életmódunk, ahogyan az egyházat képviseljük, amilyen példát mutatunk az emberiségnek. Tudom, hogy Isten él, és hogy Õ a mi Atyánk - Õ mindannyiunkat szeret - és hogy Jézus a Krisztus, az élõ Isten Fia, és hogy õk valóságosak és ma is élnek. Errõl tanúskodom, szeretetem és bizonyságom hagyván veletek, Jézus Krisztus nevében, ámen.