Az önuralom hatalma James E. Faust elnök második tanácsos az Elsõ Elnökségben Az önuralom . . . jellemünk végsõ próbája. Férfitestvérek, ezen az estén egy történelmi esemény részesei vagyunk. Valamennyi sáfárság legnagyobb papsági gyûlésére jöttünk most össze. Örvendünk mindazon százezrek jelenlétének, akik e nagyszerû konferenciai központ falain kívül gyûltek össze. Az elsõ alkalommal összegyûlni ebben az új, nagyszabású épületben nagy pillanata az emberiség történelmének. Hálásak vagyunk az Úrnak, aki sugalmazást adott Gordon B. Hinckley elnöknek a profétikus látomással, amely létrehozta ezt az építkezést és mindezt lehetõvé tette. Köszönjük H. David Burton püspöknek, Richard C. Edgley püspöknek, Keith B. McMullin püspöknek, és mindazoknak, akiknek bármilyen részük volt az építkezésben. Most, hogy már rendelkezünk ezzel az épülettel, népünk hitének megerõsítésére kell használnunk. Ma este, férfitestvérek, az önuralomról szeretnék beszélni, annak tágabb értelmében. Az önuralom alapvetõ fontosságú Isten papsága hatalmának segítségül hívásához. Ez azért van, mert ez a nagy isteni szerepkör csakis igazlelkûen gyakorolható. Az önuralom önrendelkezést és a jellem erõsségét kívánja meg. Figyelemreméltó módon nyomatékot ad saját ajándékainknak és tehetségeinknek. Ez a nemes férfiúi lét hatalma. Minden emberi lélek, különösen a papságviselõk rendelkeznek a kihívással, hogy uralják gondolataikat, étvágyukat, beszédüket, kedélyüket és vágyaikat. Ezek egyike lehet az ingerlékenység. Mikor kisfiú voltam, vörös volt a hajam. Idõnként az édesanyám megvádolt, hogy hozzáillõ volt a temperamentumom is. Akkoriban „Vörös”-nek hívtak engem. Ezek harcra szólító szavak voltak. Azt hiszem, mára megtanultam kordában tartani. De nem csak a vörös hajúaknak kell megtanulniuk féken tartani a rakoncátlan vérmérsékletüket. Akaraterõ szükséges, hogy a kellemetlenségek ne vegyék át az uralmat az érzelmeink felett. Egy helyi újság megemelkedett forgalmú útjaink egyik jelenségérõl számolt be nemrég: „Ez az általános képe a csúcsforgalom közlekedésének: dudálás, rátapadás, trágár gesztusok. Sõt, a nyílt erõszak is növekszik a vezetésünkben.” Néha elszabadulnak az indulatok; és mi ezt „közúti dühroham”-nak hívjuk. Sokszor elgondolkodom azon, miért változik meg néhány ember személyisége, amint autójuk kormánya mögé ülnek, ahol üveg és fém védi õket. Részben úgy tûnik, ez a magyarázata durva viselkedésüknek. A közúti dührohamot nem a közlekedési dugók okozzák, hanem a hozzáállás. Amikor néhány sofõr türelmetlenné és túlságosan agresszívvá válik, elveszthetik önuralmukat és komoly sérüléseket, még halált is okozhatnak másoknak az utakon. Az önuralom minden egyénnek kihívást jelent. Egyedül mi tudjuk uralni étvágyunkat és szenvedélyeinket. Az önuralmat nem lehet pénzzel vagy hírnévvel megvásárolni. Ez jellemünk végsõ próbája. Az szükséges hozzá, hogy kimásszunk életünk mély völgyeibõl és megmásszuk saját Mount Everestjeinket. Teljes idejû misszionáriusokként nagy leckéket tanulunk az önuralomról. Megtanuljuk, hogy felkeljünk, amikor fel kell kelnünk, hogy dolgozzunk, amikor dolgoznunk kell, és hogy lefeküdjünk, amikor le kell feküdnünk. A teljes idejû misszionáriusokat általában csodálják és még tisztelik is, ha üzenetüket nem is mindig fogadják olyan szívesen, mint ahogy szeretnénk. Az Elsõ Elnökség és más általános felhatalmazottak sok államfõvel, nagykövettel és miniszterrel találkoznak a világ minden pontjáról. Gyakran, amikor ez a téma jön elõ, ezek a nagy hatalommal és befolyással rendelkezõ emberek csodálattal és tisztelettel beszélnek a misszionáriusokról, akiket hazájukban láttak. Fiatal eldereink a fiatal férfiúi lét modelljei. Amikor hazajönnek, néhányukat álszentséggel vádolják, amiért megõrzik tisztes külsõjüket és hajukat továbbra is rendesen megnyírva viselik. Nem tudom megérteni, miért tekintik álszentnek azt a visszatért misszionáriust, aki megpróbál azok szerint a normák és tantételek szerint élni, amiket az Úr képviselõjeként tanított az embereknek ott, ahol szolgált. Természetesen nem várjuk el, hogy a visszatért misszionáriusok mindig fehér inget és nyakkendõt viseljenek. Azonban a rendetlen öltözet és a furcsa hajviselet annak érdekében, hogy valaki divatosan nézzen ki, nem elfogadható olyasvalaki részérõl, aki a papság isteni megbízatását viseli. A visszatért misszionáriusok példaként állnak az ároni papság fiatal férfiai elõtt, akik a jövendõ misszionáriusok lesznek. Gyakran amit az ároni papság lát, sokkal erõteljesebbnek és meggyõzõbbnek bizonyul, mint amit mondanak nekik. A férfiak és a nõk gyakran próbálják elnyerni egy adott csoport figyelmét és elismerését, akiknek az elfogadására vágynak. Az ilyen kortárscsoport hatás miatt olyan dolgokat tehetnek meg, amiket esetleg egyébként nem tennének. Ez a gyengeségbõl és nem az erõsségbõl való cselekvés. Az Úr azt ígéri nekünk Moróni által: „És akik hozzám fordulnak, azoknak majd én megmutatom az õ gyengeségeiket. Mert gyengeséget ruházok az emberekre, hogy megalázkodjanak, és akik megalázkodnak elõttem, azok mind részesülnek majd az én kegyelmemben. Mert ha megalázkodnak énelõttem és hisznek bennem, akkor gyengeségüket megerõsítem.”1 Legegyszerûbben kifejezve az önuralom az, amikor azt tesszük, amit tennünk kell, és nem tesszük meg azt, amit nem kell. Ehhez erõre, akaraterõre és õszinteségre van szükség. Amint az információáradat egyre növekszik, egyre inkább saját személyes erkölcsi szûrõinkre kell támaszkodnunk, hogy elválasszuk a jót a rossztól. Amilyen csodálatos sok szempontból az Internet, van mégis valami hipnotikus a használatában. Különösen a csevegõ szobákban eltöltött vég nélküli idõre és a pornográf oldalak látogatására utalok. Most saját, személyes gondolataink feletti uralomról szólnék. Ezen a területen a lelkiismeret az egyetlen bíró, ami megfújhatja a sípot, ha elveszítjük az uralmat. Ha nem fékezzük meg azokat, gondolataink megvadulhatnak. Elménk az a részünk, amelynek valóban szüksége van a felügyeletre és az uralomra. Hiszem, hogy a szentírások olvasása a legjobb mosógép a tisztátalan vagy nem felügyelt gondolatok számára. Azok számára, akik arra alkalmasak és érdemesek, a szent templom szentsége felemelheti gondolataikat a világiasság fölé. Mikor atletizáltam és a hadseregben szolgáltam, olyan kifejezéseket hallottam, amelyeknek a hallása szégyennel töltött el. Ha, amint Samuel Johnson javasolta, „a nyelv a gondolat öltözéke”,2 akkor a televízióban, moziban, sõt, iskoláinkban hallott beszéd szegényes bizonyítványa jelenlegi gondolkodásunknak. Aggódom azért, hogy fiataljaink érzéketlenné válnak, amint folyamatosan ezt a helytelen beszédet hallják vagy használják. Hiszem, hogy a jellemes fiatalember nem használ durva nyelvezetet. Isten szent papságának viselõi soha ne használjanak durva beszédet vagy trágár gesztusokat! Most minden fizikai étvágyunk uralásáról fogok beszélni. Ezt bizonyos értelemben nevezhetjük tövisnek a testben3. Harry Emerson Fosdick fontos szövegkörnyezetbe helyezi az önuralmat: „Az önmegtagadás nem az a negatív, tiltó dolog, ami miatt gyakran rázzuk a fejünket. Bizonyos értelemben nem létezik önmegtagadás, mert amit annak nevezünk, az valójában a szükséges ár, amit azokért a dolgokért kell fizetnünk, amik a szívünk vágyai.”4 A személyes erõ egyik nagyszerû alapja a tisztaság. Alfred Lord Tennyson felismerte ezt, amikor ezt vetette papírra: „Erõm mint tíz ereje, / Mert a szívem tiszta.”5 Teljes szívemmel buzdítalak benneteket, csodálatos fiatalok, hogy ne vigyetek magatokkal a házasságotokba semmiféle titkos szégyent. Lehet, hogy soha nem tudjátok elfelejteni. A tiszta lelkiismeretbõl származó erõvel akarjátok majd leélni az életeteket, ami lehetõvé fogja tenni azt, hogy egy nap Alkotótok elé álljatok és azt mondjátok: „Tiszta a lelkem.” Az önmegtagadás nem korlátozó. Felszabadító. Ez a szabadsághoz vezetõ ösvény. Ez erõ. A tisztaság alapvetõ eleme. Shakespeare jól kifejezte ezt Hamleten keresztül: Tükrözzél ma éjjel; S a holnap-éji megtartózkodás Könnyebb leend; még könnyebb azután; Mert képes a természet bélyegét Kicserélni mintegy a szokás, lebírni Az ördögöt, vagy csuda hatalommal kidobni.6 Heber J. Grant volt az egyház elsõ elnöke, akivel abban a kitüntetésben volt részem, hogy találkozzak. Õ igazán nagy ember volt. Azért csodáltuk õt, mert erejének egyik összetevõje az önuralom iránti hatalmas elhatározása volt. Édesapja akkor halt meg, amikor õ csak egy éves volt, és özvegy édesanyja küszködött azzal, hogy felnevelje. Õ lelkiismeretesen segített édesanyjának és gondoskodott róla. Amikor idõsebb lett és csatlakozni akart egy baseball csapathoz, . . . [a többi fiú kinevette], . . . és ’kislány’-nak csúfolták, mert nem tudta a labdát az egyik alapállásból a másikig eldobni. Csapattársai annyira csúfolták, hogy . . . elhatározta, hogy azzal a kilenccel fog játszani, akik majd megnyerik Utah Terület bajnokságát. Vett egy baseball labdát és óráról órára gyakorolt, a szomszéd öreg csûrjének dobálva a labdát. Gyakran annyira fájt a karja, hogy . . . alig tudott éjjel aludni. Addig gyakorolt és . . . fejlõdött és jutott feljebb csapatról csapatra, míg végül [sikerült abban] a csapatban játszania, amely megnyerte a területi bajnokságot!”7 Önuralmának másik példája az az elhatározása volt, hogy szépen fog írni. Kézírása annyira rossz volt, hogy amikor két barátja meglátta, az egyikük azt mondta: „Ez az írás olyan, mint a macskakaparás!” „Dehogy” - mondta a másik. „Inkább olyan, mintha belecsapott volna a villám a tintatartóba.” Ez persze sértette Heber Grant hiúságát. Már tizenéves korában titkár volt H. R. Mann és Társa irodájában, és „fizetésének háromszorosát ajánlották, hogy San Franciscóba menjen, hogy írnokként dolgozzon. Késõbb írás- és könyvelésoktató lett [a Utah-i] Egyetemen. Sõt, egy tizenhét éves kora elõtti írásmintájával elsõ helyezést ért el egy területi versenyen, megelõzve négy hivatásos írnokot.”8 Az éneklés szintén kihívást jelentett Grant elnök számára. Kisgyerekként nem tudott tisztán énekelni. Amikor 10 éves volt, zenetanára megpróbálta megtanítani neki a legegyszerûbb éneket, és végül lemondóan feladta. 26 évesen, amikor apostol lett, megkérte Sims professzort, megtanítaná-e énekelni. Miután meghallgatta, Sims professzor ezt válaszolta: „Igen, megtanulhatsz énekelni, de szeretnék legalább hatvan kilométerre lenni azalatt.” Ez csak arra ösztönözte, hogy még keményebben próbálkozzon.9 Grant elnök egyszer azt mondta: „Az egyik himnuszon10 gyakoroltam körülbelül három- vagy négyszázszor, és csak négy soros, de még mindig nem tudom elénekelni.”11 Feljegyezték, hogy egyszer amikor Arizonába ment Elder Rudger Clawsonnal és Elder J. Golden Kimball-lal, Grant elnök „megkérdezte tõlük, hogy elénekelhet-e száz éneket az úton. Azt gondolták, csak viccel, és azt mondták: ’Persze, tessék csak.’ Az elsõ negyven után biztosították arról, hogy ha elénekli a többi hatvanat, mindketten idegösszeomlást kapnak. Elénekelte a többi hatvanat.”12 Egész életén át tartó gyakorlással fejlõdött valamelyest az éneklésben, de talán nem annyit, mint a baseballban vagy az írásban, amelyeket tökélyre vitt. Grant elnöknek volt egy kedvenc idézete Ralph Waldo Emersontól, amit követett életében: „Ha kitartunk valami mellett, megtétele könnyebbé válik számunkra; nem azért, mert magának a dolognak a természete megváltozik, hanem mert a cselekvésre való erõnk növekszik.” Papságviselõkként nem szabad kifogásokat keresnünk, amikor elvesztjük önuralmunkat. Bár körülményeink kihívást jelenthetnek, mindannyian törekedhetünk az önuralomra. A személyes megelégedettség nagy áldásai származnak abból, ha így cselekszünk. Az önuralom a lelkiséghez kapcsolódik, amely a halandóság központi törekvése. Amint azt David O. McKay elnök valamikor megmondta: „A lelkiség a magunk felett aratott gyõzelem tudatosulása, valamint a Végtelennel való közösség. A lelkiség arra készteti az egyént, hogy legyõzze a nehézségeket és egyre több erõt nyerjen. Az egyénnek érezni képességei kibontakozását és lelkében az igazság kiterjedését az élet egyik legmagasztosabb élménye.”13 Reménytelen nyomorékként William Ernest Henley bátran túltekintett fizikai helyzetén, hogy gyõzedelmeskedjen szívében és elméjében, amikor megírta „Invictus” („Legyõzhetetlen”) címû versét: Az éjbõl, mely elfedez És mély gödörként fekete, Megköszönöm minden istennek Legyõzhetetlen lelkemet. A körülmények rabságában Meg nem rendülök, nem kiáltok: A sors sújtó csapásában Vérzõ fejem meg nem hajtom. . . . Nem számít, mily szûk a kapu, A vádirat mily számtalan, Én vagyok sorsomnak ura: Lelkemnek kapitánya.14 Testvérek, teljes szívemmel és lelkemmel tanúságom teszem, hogy az önuralom ereje által örökölni fogjuk azokat az áldásokat, amelyeket Mennyei Atyánk tartogat hithû fiai számára. Jézus Krisztus nevében, ámen. JEGYZETEK 1. Éther 12:27. 2. The Oxford Dictionary of Quotations, 4. kiad, szerk. Angela Partington, 368. 3. 2 Kor. 12:7 4. The Meaning of Service (1920), 83. 5. Oxford Dictionary of Quotations, 689. 6. Hamlet 3.4.166-71. 7. Roderick L. Cameron, Tenacity, Brigham Young University Speeches of the Year (1964. december 1.), 3. 8. David C. Call, Success-Spiritual and Temporal, Brigham Young University Speeches of the Year (1965. november 30.), 6. 9. Lásd Cameron, Tenacity, 2. 10. „Dicsõítsd az áldó Istent”, Himnuszok. 11. Conference Report, 1900. április, 61. 12. Cameron, Tenacity, 3. 13. Gospel Ideals (1953), 390. 14. „Invictus. In Mem. R.T.H.B.,” idézet, Oxford Dictionary of Quotations, 332.