Bizonyságom Gordon B. Hinckley elnök Mindazon dolgok közül, melyekért . . . hálát érzek, az egyik kiváltképpen kiemelkedik. Az pedig az élõ bizonyság Jézus Krisztusról. Most elérkezett az én lehetõségem, hogy szóljak néhány szót, kedves testvéreim. A hálaadás érzései töltenek el ezen a reggelen. Úgy érzem, az Úr gazdagon megáld engem. Amint azon ezrek és ezrek arcába nézek, akik ebben az új és gyönyörû csarnokban összegyûltek, majd pedig azon százezrekre gondolok, akik világszerte összegyûltek, hogy meghallgassák ezt a konferenciát, szinte teljesen lenyûgöznek a hála érzései a közöttünk lévõ nagyszerû egység miatt. Hadd szóljak személyesen egy pár pillanat erejéig. Azt hiszem, egyetlen ember sem áldatott meg olyan gazdagon, mint én. Nem tudom megérteni. Oly sokra tartom kedvességetek és szeretetetek bõséges kimutatását! Mások hatalmas jósága által, messzire és mindenfelé elutaztam a földön ezen egyház érdekében. Figyelemreméltó lehetõségeim nyíltak arra, hogy a média nagylelkûsége által a világhoz szóljak. A bizonyság szavaival emeltem fel hangomat eme nemzet nagy csarnokaiban, a new york-i Madison Square Garden-tõl egészen a houstoni Astrodome-ig. Magas pozíciókban lévõ férfiak és nõk fogadtak engem, és nagy tisztelettel beszéltek munkánkról. Másrészt viszont, ezen évek során kiismertem kritikusaink hitvány és lenézõ módszereit. Azt hiszem, az Úr rájuk gondolt, amikor kijelentette: „Átkozottak, akik felemelik sarkukat felkentjeim ellen, mondja az Úr, és kiáltoznak, hogy vétkeztek, holott õk az én szememben nem vétkeztek, hanem csak azt tették, ami helyes volt, és amit én parancsoltam nekik. Akik törvényszegésrõl kiáltoznak, azok maguk a bûn szolgái és az engedetlenség fiai. . . . Jaj nekik! . . . Kosaruk kiürül, házaik, szérûik tönkremennek, és õket magukat megvetik azok, akik hízelegtek nekik” (T&Sz 121:16-17, 19-20). Õrá hagyjuk - akinek joga is - az ítéleteket, melyek azokra jöhetnek, akik ellenzik az Õ munkáját. Visszatérek hálám kifejezéséhez. Köszönöm, testvéreim az imáitokat. Köszönöm támogatásotokat a nagyszerû munkában, melyet mindannyian próbálunk elvégezni. Köszönöm Isten parancsolatai iránti engedelmességeteket. Ez kedvére való, és Õ szeret titeket. Köszönöm hithûségeteket nagy felelõsségeitek teljesítésében. Köszönjük, hogy készek vagytok felelni minden elhívásra, melyet nektek adnak. Köszönöm, hogy gyermekeiteket a fény és az igazság útján nevelitek. Köszönöm Istenrõl, a mi örökkévaló Atyánkról, és az Õ Szeretett Fiáról, az Úr Jézus Krisztusról szóló kitartó bizonyságaitokat, melyeket a szívetekben hordoztok. Annyira hálás vagyok az egyház fiatalságáért! Oly sok gonoszság található mindenütt. A kísértés, az összes ingerlõ befolyásával, mindenhol ott van körülöttünk. Egyeseket elveszítünk e pusztító erõk miatt. Minden elveszett felett sajnálkozunk. Gondunk van rá, hogy segítsünk nekik, megmentsük õket, de túl sok esetben elutasítják az esdeklésünket. Tragikus irányba tartanak. Ez az az út, mely a pusztulásba visz. Van azonban sok, sokszázezernyi fiatalunk, akik hithûek és igazak, akik az önmaguk számára feltérképezett irány követésében egyenesek, mint a nyíl, és erõsek, mint a tenger nagy hullámai. Ez az igazlelkûség és jóság iránya, a tettek és a célok megvalósításának iránya. Kezdenek valamit az életükkel, és a világ sokkal jobb lesz számukra. Mélységesen hálás vagyok a történelem ezen csodálatos korszakáért, melyben élünk. Soha nem volt még ehhez fogható! Minden ember közül, akik valaha a földön jártak, mi annyira bõségesen és gazdagon megáldattunk! De mindazon dolgok közül, melyekért ezen a reggelen hálát érzek, az egyik kiváltképpen kiemelkedik. Az pedig az élõ bizonyság Jézus Krisztusról, a Mindenható Isten Fiáról, a Béke Fejedelmérõl, a Szentrõl. Egy alkalommal Európában egy misszionárius gyûlésen az egyik elder felemelte a kezét, és azt mondta: „Adja nekünk a bizonyságát, és mondja el, hogy miként szerezte.” Úgy érzem, megpróbálhatok szólni pár szót ma reggel a bizonyságom kifejlõdésérõl. Ez természetesen személyes terület. Remélem, megbocsátjátok ezt nekem. A legkorábbi esemény, melyrõl szellemi érzésekre vonatkozó emlékeim vannak, akkor volt, amikor ötéves voltam, még nagyon kis fiú. Egy fülfájás miatt sírtam. Abban az idõben még nem léteztek csodagyógyszerek. Ez 85 évvel ezelõtt volt. Édesanyám készített egy kis csomag asztali sót, és felrakta a kályhára melegedni. Apám lágyan a fejemre tette a kezét, és adott nekem egy áldást, megfeddvén a fájdalmat és a betegséget a szent papság hatalma által és Jézus Krisztus nevében. Majd pedig gyengéden a karjába vett, és a csomag meleg sót a fülemre tette. A fájdalom csillapodott és elmúlt. Apám biztonságos ölelésében álomba merültem. Miközben álomba merültem, áldásának szavai suhantak át a fejemben. Ez a legelsõ emlékem a papság felhatalmazásának gyakorlásáról, amit az Úr nevében tettek. Késõbb az ifjúságom során a bátyám és én egy fûtetlen hálószobában aludtunk télen. Az emberek azt gondolták, hogy az jó nekik. Mielõtt beestünk volna a meleg ágyba, letérdeltünk, hogy elmondjuk imáinkat. Az egyszerû hála kifejezései jelentek meg. Jézus nevében záródtak. Krisztus megkülönböztetõ megnevezése nem nagyon volt használatos, amikor akkortájt imádkoztunk. Emlékszem, hogyan ugrottam be az ágyba az ámen után, a nyakamig húzva a takarót, és arra gondolva, hogy mit is tettem éppen, amint Mennyei Atyámmal beszélgettem az Õ Fia nevében. Nem volt nagy tudásom az evangéliumról. Volt azonban egy maradandó béke és biztonság az Úr Jézusban és általa a mennyekkel történõ beszélgetésben. Amikor misszióra mentem a Brit szigetekre, ez a bizonyság megelevenedett. A társam és én minden reggel együtt olvastuk János evangéliumát, minden vershez megjegyzést fûzve. Csodálatos, megvilágosító élmény volt. Az a csodálatos testamentum Isten Fia isteniségének kinyilvánításával kezdõdik. Kijelenti: „Kezdetben vala az Íge, és az Íge vala az Istennél, és Isten vala az Íge. Ez kezdetben az Istennél vala. Minden õ általa lett és nála nélkül semmi sem lett, a mi lett. . . . És az Íge testté lett és lakozék mi közöttünk (és láttuk az õ dicsõségét, mint az Atya egyszülöttjének dicsõségét), a ki teljes vala kegyelemmel és igazsággal” (János 1:1-3, 14). Akkor sokat gondoltam erre a kijelentésre, és azóta is sokat gondoltam rá. Nem hagy kétséget az Atya és a Fiú személyiségét illetõen. A Fiúnak adta az Atya a föld megteremtésének nagyszerû felelõsségét, „és nála nélkül semmi sem lett, a mi lett.” Sok csúnyaságot láttam ezen a világon. Nagy része az ember mûve. De azt hiszem, hogy sokkal több szépet láttam. Csodálom a Teremtõ magasztos munkáit. Mily fenségesek! És mind Isten Fiának a mûve. „És az Íge testté lett és lakozék mi közöttünk.” Õ, az Atya Fia a földre jött. Leereszkedett, hogy elhagyja királyi lakhelyét a magasban, ahol Fejedelemként állt, az Atya Elsõszülöttjeként, hogy magára vegye a halandóságot, hogy megszülessen egy jászolban, minden helyek legszerényebbikén, egy vazallusi államban, melyen Róma századosai uralkodtak. Hogyan ereszkedhetett volna alább? A Jordánban megkeresztelte õt János, hogy „minden igazságot betölt[senek]” (Máté 3:15). Földi szolgálatát az ellenség ravasz kísértései elõzték meg. Õ ellenállt, mondván: „Távozz tõlem Sátán” (lásd Lukács 4:8). Bejárta Galileát, Samariát és Júdeát az üdvözülés evangéliumát hirdetvén, visszaadva a vak látását, a bénának járását, a halottat pedig feltámasztotta. Utána pedig, hogy Atyja, gyermekeinek szóló boldogság-tervét betöltse, életét fizetségként adta mindegyikünk bûneiért. Ez a bizonyság misszionáriusként növekedett a szívemben, amikor elolvastam az Újszövetséget és a Mormon könyvét, melyek további bizonyságot tettek Róla. Ez a tudás vált az életem alapjává, gyermekkorom megválaszolt imáinak alapzatán állva. Azóta a hitem sokkal tovább növekedett. Az Õ apostola lettem, akit arra jelöltek ki, hogy az Õ akaratát tegyem, és az Õ igéjét tanítsam. Az Õ tanújává váltam az egész világ elõtt. Megismétlem nektek a hitnek e tanúságát, és mindenki másnak, akik hallják hangomat ezen a sabbat reggelen. Jézus a barátom. Senki más nem adott nekem ily sokat. „Nincsen senkiben nagyobb szeretet annál, mintha valaki életét adja az õ barátaiért” (János 15:13). Õ az életét adta értem. Megnyitotta az örök élethez vezetõ utat. Csak egy Isten tudta ezt megtenni. Remélem, méltó vagyok arra, hogy a barátja lehessek. Õ a példaadóm. Életmódja, tökéletesen önzetlen viselkedése, a szükséget látókról való gondoskodása és végsõ áldozata mind példaként állnak elõttem. Nem tudok ennek teljesen megfelelni, de megpróbálhatom. Az utunkat kijelölte, Mindenre fényt hozott; Örök életre elvezet Istenhez magához. („Mily nagy Isten szeretete”, Himnuszok) Õ a tanítóm. Egyetlen más hang sem szólt oly csodás nyelven, mint a hegyi beszédé: „Mikor pedig látta Jézus a sokaságot, . . . megnyitván száját, tanítja vala õket, mondván: Boldogok a lelki szegények, mert övék a mennyeknek országa. Boldogok a kik sírnak: mert õk megvígasztaltatnak. Boldogok a szelídek: mert õk örökségül bírják a földet. Boldogok, a kik éhezik és szomjúhozzák az igazságot: mert õk megelégíttetnek. Boldogok az irgalmasok: mert õk irgalmasságot nyernek. Boldogok, a kiknek szívök tiszta: mert õk az Istent meglátják. Boldogok a békességre igyekezõk: mert õk az Isten fiainak mondatnak. Boldogok, a kik háborúságot szenvednek az igazságért: mert övék a mennyeknek országa.” (Máté 5:1-10) Egyetlen másik tanító sem tanított még a hegyen a sokaságnak adott páratlan tanácsokhoz foghatót. Õ a gyógyítóm. Tisztelettel állok nagyszerû csodái elõtt. És mégis tudom, hogy megtörténtek. Elfogadom ezen dolgok igazát, mert tudom, hogy Õ az élet és a halál Mestere. Szolgálatának csodái olyan könyörületrõl, szeretetrõl és az emberiség iránti fogékonyságról árulkodnak, melyekre gyönyörködve tekintünk. Õ a vezetõm. Megtiszteltetés számomra, hogy azon hosszú díszmenet tagja lehetek, akik szeretik Õt, és akik a születése óta eltelt két évezred során követték Õt. Keresztény vitézek, harcra vonuljunk, Jézus keresztjével bátran induljunk! Krisztus, a nagy Mester, vezet minket most; Zászlaja kibontva, nézzed, hogy lobog! („Keresztény vitézek”, Himnuszok) Õ az én Üdvözítõm és Megváltóm. Azzal, hogy életét adta fájdalomban és kimondhatatlan szenvedésben, lehajolt hozzám, hogy kiemeljen engem és mindannyiunkat, Isten minden fiát és lányát a halált követõ örök sötétség szakadékából. Gondoskodott valami jobbról - a fény és megértés, a növekedés és szépség hatáskörérõl, ahol tovább mehetünk az úton, mely az örök életre vezet. Hálám nem ismer határokat. Köszöneteimnek az én Uram iránt nincs vége. Õ az én Istenem és Királyom. Királyok Királyaként és az Urak Uraként az örökkévalótól az örökkévalóig fog uralkodni és kormányozni. Az Õ uralmának nem lesz vége. Az Õ dicsõségére nem jõ éjszaka. Senki más nem foglalhatja el a helyét. Senki nem is fogja. Szeplõtlenül és minden vétségtõl mentesen Õ az Isten Báránya, aki elõtt meghajolok, és akin keresztül Mennyei Atyámhoz közeledek. Ésaiás elõre szólt jövetelérõl: „Mert egy gyermek születik nékünk, fiú adatik nékünk, és az uralom az õ vállán lészen, és hívják nevét: csodálatosnak, tanácsosnak, erõs Istennek, örökkévalóság atyjának, békesség fejedelmének.” (Ésaiás 9:6) Akik Vele jártak Palesztinában, bizonyságot tettek isteni mivoltáról. A százados, aki végignézte halálát, meghatottan jelentette ki: „Bizony, Istennek Fia vala ez!” (Máté 27:54) Amikor Tamás meglátta az Õ feltámadt testét, csodálkozva kiáltott fel: „Én Uram és én Istenem!” (János 20:28) Azok, akiknek ezen a féltekén megjelent, hallották az Atya hangját, ami bemutatta Õt: „Íme, ez az én Szeretett Fiam, akiben én gyönyörködöm és akiben nevemet felmagasztaltam.” (3 Nefi 11:7) És Joseph Smith próféta, ebben a sáfárságban szólva ezt mondta: „Most pedig, a sok tanúbizonyság után, amit õróla tettek, íme az utolsó, a mi tanúbizonyságunk az, hogy õ él! Mert láttuk õt az Atya jobbján, és hallottuk a hangot, amely tanúsította, hogy õ az Atya Egyszülöttje.” (T&Sz 76:22-23) Amelyhez én saját bizonyságomat adom, hogy Õ az „út, az igazság és az élet,” és hogy „senki sem mehet az Atyához”, csak õáltala (lásd János 14:6). Hálával és töretlen szeretettel bizonyságot teszek ezekrõl a dolgokról az Õ szent nevében, igen, Jézus a Krisztus nevében, ámen.