„Írj a szívemre!” Elder Henry B. Eyring a Tizenkét Apostol Kvórumából „Az ima azt a védõpajzsot nyújthatja, melyet a szülõ leginkább kíván [a gyermeknek]” A szülõknek meg kell tanítani gyermekeiket imádkozni. A gyermek mindabból tanul, amit a szülõk tesznek és mondanak. Az a gyermek, aki látja anyját vagy apját az élet megpróbáltatásain Istenhez szóló kitartó imával átmenni, és utána õszinte bizonyságot hall, hogy Isten kedvesen válaszolt, emlékezni fog arra, amit látott és hallott. Amikor megpróbáltatásai elérkeznek, felkészült lesz. Olyankor, amikor a gyermek távol van az otthonától és családjától, az ima azt a védõpajzsot nyújthatja, melyet a szülõ leginkább kíván neki. Az elbúcsúzás nehéz lehet, különösen amikor a szülõ és a gyermek tudja, hogy esetleg sokáig nem látják majd egymást. Volt ilyen élményem az apámmal. New York egyik utcájának sarkán váltunk el. A munkája végett jött oda. Egy másik helyre utaztam, amikor találkoztunk. Mindketten tudtuk, hogy talán soha nem fogok visszatérni a szüleimhez, hogy ismét egy fedél alatt éljünk. Napsütéses idõ volt, dél körül, az utcák tele autókkal és járókelõkkel. Azon a bizonyos sarkon volt egy jelzõlámpa, mely minden irányban megállította az autókat és az embereket pár percre. Mikor a lámpa pirosra váltott, az autók megálltak. Járókelõk tömkelege áradt a járdaszegélyrõl minden irányban, még átlósan is a keresztezõdésben. Eljött az elválás ideje, és elindultam át az utcán. Majdnem középen megálltam; mellettem emberek siettek el. Visszapillantottam. Ahelyett, hogy a tömegbe vegyült volna, az apám még mindig ott állt a sarkon és engem nézett. Nekem kicsit magányosnak és talán kicsit szomorúnak tûnt. Vissza akartam menni hozzá, de észrevettem, hogy a lámpa már vált is, így elfordultam, és továbbsiettem. Évekkel késõbb beszéltem neki arról a pillanatról. Azt mondta, nem a valóságot láttam az arcán. Azt mondta, nem szomorú volt; aggódott. Látta, amint visszatekintek, mintha kisfiú lennék, bizonytalanul és a bizonyosságot keresve. Az elkövetkezõ években azt mondta nekem, hogy a fejében ez a gondolat volt: Minden rendben lesz vele? Eleget tanítottam õt? Felkészült mindarra, ami csak elõtte állhat? Több volt benne, mint gondolatok a fejében. Õt nézve tudtam, hogy érzések voltak a szívében. Értem aggódott, hogy védelemre és biztonságra találjak. Korábban hallottam és éreztem azt az aggódást az imáiban, és még többet anyám imáiban, a velük leélt évek alatt. Tanultam belõle, és emlékeztem. Az ima a szív ügye. Az ima szabályainál sokkal többre tanítottak meg. Megtanultam a szüleimtõl és az Üdvözítõ tanításaiból, hogy az ima áhítatos nyelvén Mennyei Atyánkhoz kell szólnunk. „Mi Atyánk, . . . a mennyekben, szenteltessék meg a te neved” (Máté 6:9). Tudtam, hogy soha nem szentségtelenítjük meg az Õ szent nevét; soha! El tudjátok képzelni, hogy mennyit árt egy gyermek imáinak az, ha egy szülõtõl hallja, hogy megszentségteleníti Isten nevét? Egy ilyen, kicsinyek ellen elkövetett vétség szörnyû következményekkel jár. Megtanultam, hogy fontos köszönetet mondani az áldásokért, és bocsánatot kérni bûneinkért. „És bocsásd meg a mi vétkeinket, miképen mi is megbocsátunk azoknak, a kik ellenünk vétkeztek” (Máté 6:12). Azt tanították, hogy azt kérjük, amire szükségünk van, és imádkozzunk mások áldásaiért. „A mi mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma” (Máté 6:11). Tudtam, hogy át kell engednünk az akaratunkat. „Jõjjön el a te országod. Legyen meg a te akaratod, miképen a mennyben, azonképen e földön is” (Máté 6:10). Megtanítottak rá, és igaznak találtam azt, hogy figyelmeztetést kaphatunk a veszélyre, és már korán megláthatjuk, hogy mi olyat tettünk, ami nem tetszett Istennek. „És nem vígy minket kisértetbe; de szabadíts meg minket a gonosztól” (Máté 6:13). Megtanultam, hogy mindig Jézus Krisztus nevében kell imádkoznunk. De valami, amit láttam és hallottam, megtanította nekem, hogy ezek a szavak többet jelentenek a formalitásnál. A hálószoba falán, melyben anyám lakott ágyhoz kötötten a halálát megelõzõ években, egy kép volt az Üdvözítõrõl. Amiatt tette ki oda, amit unokatestvére, Samuel O. Bennion mondott neki. Õ egy apostollal együtt ment valahova, aki mesélt arról, hogy látomásban látta az Üdvözítõt. Elder Bennion adta neki ezt a képet, mondván, hogy ez a legjobb arckép, melyet valaha is látott a Mester jellemének erejérõl. Így hát õ bekeretezte, és odarakta a falra, ahol láthatta az ágyából. Ismerte az Üdvözítõt és szerette Õt. Megtanultam tõle, hogy nem egy idegen nevében fejezzük be Atyánkhoz szóló imánkat. Abból, amit az életében láttam, tudtam, hogy szíve közelebb húzódott az Üdvözítõhöz, azon eltökélt és kitartó erõfeszítése által, hogy szolgálja Õt, és a kedvére tegyen. Tudtam, hogy igaz a szentírás, mely arra figyelmeztet: „Mert hogyan ismerné meg az ember az olyan gazdát, akit nem szolgált, aki idegen neki, és aki szíve gondolataitól és szándékaitól távol áll?” (Móziás 5:13). Évekkel azután, hogy apám és anyám eltávozott, a szavak: „Jézus Krisztus nevében,” nem véletlenek, akár én mondom, akár másoktól hallom azokat. Szolgálnunk kell Õt, hogy megismerjük a Mester szívét! Ám imádkoznunk is kell, kérvén, hogy Mennyei Atyánk a szívünkben és az elménkben is adjon választ az imáinkra (lásd Jer. 31:33; Zsid. 8:10; 10:16; és 2 Kor. 3:3). George Q. Cannon elnök jellemezte az olyan emberek áldásait, akik összegyûlnek, hogy ilyen válaszokért imádkozzanak. A papsági gyûlésre járásról beszélt, viszont közületek is sokan a következõ szavakkal leírt módon felkészített szívvel jöttetek erre a gyûlésre: „Úgy kell belépnem arra gyûlésre, hogy elmém minden olyan hatástól teljesen mentes, amely megakadályozná, hogy Isten Szelleme dolgozzon bennem. Imádságos lélekkel kell mennem, kérve Istent, hogy írja szívemre akaratát, s az én akaratom ne legyen már kész és eltökélt keresztülvinni a szándékaimat, . . . mások nézeteitõl függetlenül. Ha én és mindenki más is ebben a szellemben menne, akkor éreznénk magunk között Isten Szellemét, és amit eldöntenénk, az Isten gondolata és akarata lenne, mert Isten nyilatkoztatná azt ki nekünk. Fényt látnánk abban az irányban, melyben mennünk kell, és sötétséget látnánk abban az irányban, amerre nem mehetünk” (Deseret Semi-Weekly News, 1890. szeptember 30., 2. o.; dõlt betûs kiemelés). Amikor gyermekeinket imádkozni tanítjuk, célunk az, hogy õk azt akarják, hogy Isten a szívükre írjon, és utána hajlandóak legyenek menni és megtenni, amit Isten kér tõlük. Lehetséges a gyermekeink számára, hogy abból, amit minket tenni látnak, és amit mi tanítunk, elegendõ hitük legyen ahhoz, hogy legalább részben megérezzék azt, amit az Üdvözítõ érzett, amikor azért imádkozott, hogy ereje legyen meghozni értünk végtelen áldozatát: „És kissé elõre menve, arczra borula, könyörögvén és mondván: Atyám! ha lehetséges, múljék el tõlem e pohár; mindazonáltal ne úgy legyen a mint én akarom, hanem a mint te” (Máté 26:39). Kaptam válaszokat az imáimra. Azok a válaszok akkor voltak a legtisztábbak, amikor azt, amit én akartam, elcsendesítette az a szükségérzet, hogy megtudjam, Isten mit akar. Ezután van az, hogy egy szeretõ Mennyei Atya válasza az elméhez szólhat a kis csendes hang által, és a szívre íródhat. Egyes szülõk erre a kérdés várnak választ: „De hát hogyan tudom meglágyítani a most már idõsödõ gyermekem szívét, akinek meggyõzõdése, hogy nincs szüksége Istenre? Hogyan tudok egy szívet eléggé meglágyítani ahhoz, hogy megengedje Istennek, hogy ráírja az akaratát?” Néha a tragédia lágyítja meg a szívet. De valakinek még a tragédia sem elég. Van azonban egy szükséglet, amelyrõl még a megkeményedett és büszke emberek sem hihetik, hogy maguk ki tudják elégíteni. Nem tudják a bûn súlyát önmaguk leemelni a vállaikról. És még a legmegátalkodottabbak is néha megérezhetik a lelkiismeret mardosását, s ezzel az Istentõl jövõ bûnbocsánat szükségét. Egy szeretõ apa, Alma, következõképpen tanította meg ennek szükségességét fiának, Koriántonnak: „Az irgalmasság tervének megvalósításához pedig engesztelõ áldozatra volt szükség; Isten tehát saját magát áldozta fel a világ bûneiért, hogy az irgalmasság terve megvalósulhasson, és hogy az igazság követelményének is eleget tegyen és így tökéletes, igazságos és irgalmas Isten legyen” (Alma 42:15). És akkor, bizonyságot téve az Üdvözítõrõl és engesztelésérõl, az apa így könyörgött egy lágy szívért: „Ó fiam, bár ne tagadnád többé Isten igazságosságát, és bûneidet ne azzal mentegetnéd, hogy Isten igazságosságát tagadod, hanem inkább engednéd, hogy Isten igazságossága, irgalma és béketûrése teljesen erõt vegyen rajtad és porig alázkodj szívedben” (Alma 42:30). Alma tudta, amit mi is tudhatunk: hogy ha tanúbizonyságot tesz Jézus Krisztusról, a megfeszítettrõl, annak van a legnagyobb esélye arra, hogy a fia ráébredjen, arra a segítségre van szüksége, melyet csak Isten tud adni. És az imáik választ nyernek azoknak, akiknek szívét meglágyítja a megtisztulás szükségének erõs érzése. Amikor szeretteinknek azt tanítjuk, hogy szellemgyermekek vagyunk, ideiglenesen távol egy szeretõ Mennyei Atyától, az ima ajtaját nyitjuk meg számukra. Az Õ jelenlétében éltünk, mielõtt ide jöttünk, hogy megpróbáltassunk. Ismertük az arcát, és Õ ismerte a mienket. Mint ahogy földi apám látott elmenni magától, Mennyei Atyánk nézte, hogyan jövünk a halandóságba. Az Õ szeretett fia, Jehova, elhagyta azt a dicsõ helyet, hogy lejöjjön a világba, szenvedjen mindazért, amiért nekünk kellene, és minden olyan bûn árát megfizesse, amit elkövetünk. Gondoskodott számunkra az egyetlen haza, Mennyei Atyánkhoz és Õhozzá vezetõ útról. Ha a Szentlélek csak ennyit tudna mondani arról, kik vagyunk, mis és gyermekeink érezhetnénk, amit Enosz érzett. Így imádkozott: „Lelkem éhezett; letérdeltem Alkotóm elõtt, és buzgó imádsággal könyörögtem lelkemért. Egész nap könyörögtem hozzá, és amikor leszállt az éjszaka, még akkor is hangosan imádkoztam, míg végül szavam felhatolt a mennybe. És akkor egy hang szólt hozzám és ezt mondta: Áldott vagy te, Enosz, és bûneid meg vannak bocsátva” (Enosz 1:4-5). Megígérhetem nektek, hogy nem lesz öröm, mely felülmúlná azt az érzést, amikor egyik gyermeketek a szükség órájában imádkozik, és egy ilyen választ kap. Egy napon el fogtok válni tõlük, és szívetek arra vágyik majd, hogy újra velük lehessetek. Egy szeretõ Mennyei Atya tudja, hogy ez a vágyakozás örökké így maradna, ha családokként nem egyesülnénk újra Vele és az Õ Szeretett Fiával. Tudja, hogy minden gyermekének szüksége lesz majd erre az áldásra. Ennek elnyerése érdekében nekik maguknak kell megkérdezniük Istent, semmiben nem kételkedve, ahogyan azt az ifjú Joseph Smith tette. Édesapám azon a napon New York-ban aggódott, mert tudta, akárcsak édesanyám, hogy az igazi valós tragédia az lenne, ha örökre különválnánk. Ezért tanítottak meg engem imádkozni. Tudták, hogy csak Isten segítségével és az Õ biztosítékaival lehetünk örökre együtt. Leginkább példa által tanították az imát, ahogyan azt ti is teszitek. Azon a délutánon, amikor édesanyám meghalt, elmentünk a család otthonába a kórházból. Egy ideig csendben leültünk az elsötétített nappaliban. Édesapám bocsánatot kért és bement a hálószobájába. Egy pár percig odavolt. Amikor visszasétált a nappaliba, mosoly volt az arcán. Azt mondta, nem aggódik édesanyánkért. Amint összeszedegette a dolgait a kórházi szobájában, és megköszönte az ott dolgozóknak, hogy olyan kedvesek voltak vele, arra gondolt, amint édesanyánk pár perccel a halála után a szellemvilágba megy. Attól tartott, magányos lesz ott, ha senki nincs, aki üdvözölje. Elment a hálószobájába, hogy megkérdezze Mennyei Atyánkat, vajon üdvözölte-e valaki Mildredet, az õ feleségét és az én édesanyámat. Azt mondta, az imájára adott válaszból megtudta, hogy édesanyja találkozott a szerettével. Ezen én is mosolyogtam. Eyring nagymama nem volt valami magas. Elképzeltem magamban, amint átsiet a tömegen, rövid lábait szaporán rakva egymás elé, hogy találkozzon édesanyámmal. Édesapám ebben a percben bizonyára nem az imáról akart tanítani engem, de ezt tette. Nem emlékszem, hogy édesanyám vagy édesapám prédikált-e valaha az imáról. Imádkoztak, amikor nehezen mentek, és amikor jól mentek a dolgok. És tényszerûen beszámoltak róla, milyen kedves, milyen hatalmas és milyen közeli volt Isten. Legtöbbször olyan imákat hallottam, melyek arról szóltak, mit kell tennünk ahhoz, hogy örökre együtt legyünk. És a szívembe íródott válaszok leginkább annak biztosítékai voltak, hogy ezen az ösvényen járunk. Amikor elképzeltem magamban édesanyám felé sietõ nagymamámat, örömet éreztem miattuk, és szerettem volna én is ilyen viszontlátást biztosítani kedvesemnek és gyermekeimnek. Ez a vágyakozás az oka annak, hogy gyermekeinket meg kell tanítanunk imádkozni. Tanúbizonyságot teszek arról, hogy Mennyei Atyánk válaszol azoknak a hithû szülõknek az imáira, akik azért könyörögnek, hogy megtudhassák, miként tanítsák meg gyermekeiket imádkozni. Tanúbizonyságot teszek arról, hogy Jézus Krisztus kiengesztelése miatt mindannyiunknak örök élete lehet a családunkkal, ha tiszteljük azokat a szövetségeket, melyeket ez az egyház, az Õ igaz egyháza felkínál. Errõl teszek bizonyságot, az Õ szolgájaként, Jézus Krisztus nevében, ámen.