Hív a kötelesség! Thomas S. Monson elnök elsõ tanácsos az Elsõ Elnökségben „Mindannyiunknak komoly kötelessége a papság tisztelete és a szolgálat, hogy sok értékes lelket vezessünk az Úrhoz.” Kedves testvéreim, hatalmas felelõsség, mégis becses kiváltság, hogy eleget tehetek annak a feladatnak, hogy ma este hozzátok szóljak. Az általános konferenciát - beleértve az általános papsági gyûlést - kísérõ izgatottság és várakozás örömet hoz szívünknek, akár személyesen, akár mûholdon illetve televízión keresztül veszünk részt. Az Úr érthetõvé tette, mi a kötelességünk, és a Tanok és szövetségek 107. részében ünnepélyes megbízatást adott nekünk: „Tanulja meg tehát minden ember feladatát, és teljes szorgalommal mûködjék abban a tisztségben, amelyre kijelölték”.1 Idõnként a kötelességteljesítés, a mennyei hívásnak való elégtétel vagy a lelki sugalmazás szerinti cselekvés nem nagyon megterhelõ. Alkalmanként elõfordul azonban az is, hogy a kötelesség teljesítése szinte meghaladja erõnket. Ilyen helyzetbe kerültem az 1966-os áprilisi konferenciát megelõzõen. Harmincöt évvel ezelõtt történt, de még élénken él emlékezetemben. Azt a feladatot kaptam, hogy a konferencia egyik ülésén beszéljek, így elkészítettem és könyv nélkül megtanultam egy üzenetet, melynek címe „Szembenézni a Góliátoddal” volt. Az õsi Dávid és Góliát híres harcának beszámolóján alapult. Aztán telefonhívást kaptam David O. McKay elnöktõl. A beszélgetés a következõképpen zajlott: „Monson testvér, itt McKay elnök. Hogy vagy?” Nagy levegõt vettem, és azt válaszoltam: „Ó, én remekül, elnök úr. Várom a konferenciát.” „Épp emiatt hívlak, Monson testvér. A szombat délelõtti ülést vasárnap újra közvetítik a világnak szóló húsvéti üzenetünkként. Húsvéti témáról fogok beszélni, és szeretném, ha te is egy hasonló témájú beszédet mondanál ezen a fontos ülésen.” „Természetesen, elnök úr. Boldogan megteszem.” Ekkor ébredtem rá igazából e rövid beszélgetés jelentõségére. Hirtelen a „Szembenézni a Góliátoddal” nem felelt meg húsvéti üzenetnek. Tudtam, hogy elõröl kell kezdenem az egészet. Oly kevés idõm volt. A „Góliátom” igenis elõttem állt. Aznap este elpakoltam a konyhaasztalról, és írógépemet az asztalra tettem egy köteg géppapírral, egy megbízható papírkosárral az egyik oldalamon, amibe beledobhattam a rossz kezdéseket, melyek egy ilyen feladat elkészítésével járnak. Úgy este hét körül láttam neki, és hajnali egyig még egyetlen jónak mondható sort sem írtam. A papírkosár megtelt, elmém azonban semmi esetre sem volt tele. Mihez kezdjek? Az idõ telt - sõt, száguldott! Szünetet tartottam, hogy imádkozzak. Nem sokkal ezután szomszédaim, Mark és Wilma Shumway bánata jutott eszembe, akik akkoriban vesztették el legkisebb gyermeküket. Azt gondoltam magamban: Talán egyenesen hozzájuk kellene szólnom és emellett mindenkihez, hiszen ki ne lenne, aki nem vesztett el valakit vagy bánkódott valami miatt? Ujjaim gyorsan mozogtak az írógépen, ám alig tudtak lépést tartani gondolataimmal. Amint a hajnal elsõ sugara bepillantott a konyhaablakon, befejeztem az üzenetet. A megtanulás feladata és a világnak való átadás azonban még hátra volt. Ritkán küzdöttem annyit egy prófétai feladat végrehajtásával, mint akkor. Mennyei Atyám azonban meghallgatta az imám. Soha nem felejtem el ezt az élményt. Két nagy jelentõségû szentírás töltötte el lelkem, amint a konferenciai ülés befejezõdött. Mindkettõ ismerõs számotokra, testvérek. Nincs rajtuk lejárati idõ. Az elsõ az õsi Nefitõl: „Megyek és megteszem, amit az Úr parancsolt, mert tudom, hogy az Úr nem ad olyan parancsot az emberek fiainak anélkül, hogy el ne készítené számukra az utat, amely által végrehajthatják azt, amit parancsolt nekik”.2 A második magának az Úrnak az ígérete nektek és nekem a Tanok és szövetségek könyvébõl: „Elõttetek fogok járni. Ott leszek a jobbotokon és a balotokon és Szellemem szívetekben lesz. Angyalaim pedig körülvesznek benneteket, és erõt adnak nektek.”3 Sokan közölünk, akik ma este összegyûltünk, a melkisédeki papságot, míg mások az ároni papságot viselik. Mindannyiunknak komoly kötelessége a papság tisztelete és a szolgálat, hogy sok értékes lelket vezessünk az Úrhoz. Emlékszünk az Õ kijelentésére: „A lelkek értéke nagy Isten szemében!”4Megteszünk mindent, amit kell? Emlékszünk-e John Taylor elnök szavaira: „Ha nem magasztaljátok fel elhívásaitokat, Isten felelõsségre fog vonni azokért, akiket megmenthettetek volna, ha elvégzitek a dolgotokat”.5 A mások segítésére irányuló vágy, az elveszett bárány felkeresése nem mindig mutat sikert elsõre. A folyamat esetenként lassú - néha még felismerhetetlen is. Ilyen volt egy régi barátom, Gill Warner élménye. Újonnan elhívott püspök volt, amikor Douglas, egyházközségének egyik tagja, aki épp missziót szolgált, bûnt követett el és megfosztották egyháztagságától. Édesapja elszomorodott, édesanyja teljesen kétségbeesett. Douglas nem sokkal ezután elköltözött az államból. Évek teltek el, de Warner püspök, aki akkorra már a fõtanács tagja volt, soha nem szûnt meg azon töprengeni, hogy mi történhetett Douglasszel. 1975-ben részt vettem Warner testvér cövekének konferenciáján, és papsági vezetõségi gyûlést tartottam vasárnap kora reggel. Az egyházi fegyelmi rendszerrõl beszéltem, és arról, hogy szükség van azok õszinte és szeretetteljes megmentésére, akik eltévedtek. Gill Warner jelentkezett és felvázolta Douglas történetét. Azzal fejezte be, hogy megkérdezte: „Van-e bármiféle felelõsségem abban, hogy Douglasszel dolgozzam és visszahozzam õt az egyháztagságba?” Gill emlékeztetett arra, hogy kérdésére adott válaszom egyértelmû és tétovázás nélküli volt. Azt mondtam: „Egykori püspökeként és olyan személyként, aki ismerte és szerette õt, szerintem minden tõled telhetõt meg kell tenned, hogy visszahozd”. Gill Warner számára nem volt ismeretes, hogy Douglas édesanyja az elõzõ héten azért böjtölt és imádkozott, hogy egy férfi elõálljon és segítsen fia megmentésében. Gill akkor tudta ezt meg, amikor a gyûlést követõen úgy érezte, fel kell hívnia az édesanyát, hogy beszámoljon neki segítõ szándékáról. Gill elkezdte a megmentést. Felvette Douglasszel a kapcsolatot. Visszaemlékeztek a régi, boldog idõkre. Bizonyság adatott, szeretet erõsödött és bizalom fejlõdött. Kínzó lassúsággal haladtak. Gyakran ütötte fel a fejét az elkedvetlenedés, de Douglas lépésrõl lépésre haladt elõre. Hosszú imák leltek választ, erõfeszítések nyertek jutalmat és a gyõzelem megvalósult. Douglast megkeresztelhették. Kitûzték a keresztelés idõpontját, a családtagok összegyûltek, és az egykori püspök, Gill Warner elrepült abba a városba, ahol Douglas élt, és elvégezte a szertartást. Warner püspök, szíve szeretete által és az ároni papság - az elnöklete alatt álló kvórum - egykori papja iránti felelõsség tudatával mentésre sietett, hogy senki el ne vesszen. Talán vannak más példák, de személyesen ismertem három püspököt, akiknek idejében, amikor egyházközségük felett elnököltek, 48 vagy még több fiatal férfi volt a papok kvórumában, vagyis más szavakkal, teljes, a szentírásnak megfelelõ kvórumuk volt. Ez a három püspök Alvin R. Dyer, Joseph B. Withlin és Alfred B. Smith volt. Túlságosan megterhelõ volt-e számukra a feladat? Egyáltalán nem. Szorgalmas erõfeszítéseik által, a gondoskodó szülõk segítségével, és az Úr áldásaival ezek a püspökök terelgették saját papsági kvórumuk minden tagját - szinte kivétel nélkül - a melkisédeki papságba való felszentelés, a missziós szolgálat és az Úr temploma felé. Míg Dyer és Smith testvér már elnyerte mennyei jutalmát, elder Joseph B. Wirthlin, a Tizenkét Apostol Kvórumának tagja jelen van a mai estén. Elder Wirthlin, ezeknek a mára már felnõtt fiatal férfiaknak nyújtott szolgálatod és vezetésed soha nem merül feledésbe! Tizenkét éves fiúként abban a kiváltságban volt részem, hogy a diakónusok kvóruma titkáraként szolgálhattam. Örömmel emlékszem vissza a sok feladatra, amik végrehajtására nekünk, a kvórum tagjainak lehetõségünk volt. A szent úrvacsora kiosztása, a havi böjti felajánlások összegyûjtése és az egymással való törõdés jut eszembe. A legfélelmetesebb azonban az egyházközségi konferencia vezetõségi ülésén történt. A cövekelnökségünk tagja, William F. Perschon elnökölt. Jópár egyházközségi tisztségviselõt szólított ki, hogy beszéljenek. Azután, a figyelmeztetés legkisebb jele nélkül, Perschon elnök felállt és azt mondta: „Most Thomas S. Monson, a diakónusok kvórumának titkára fog hozzánk szólni, hogy beszámolót tartson a szolgálatáról, és bizonyságot tegyen.” Semmire nem emlékszem abból, amit mondtam, de ezt az élménye sohasem felejtem el. Testvérek, emlékezzetek Pál apostol figyelmeztetésére: „mindig készek legyetek megfelelni mindenkinek, aki számot kér tõletek a bennetek levõ reménységrõl”.6 A második világháború idején, tinédzserként, abban a kiváltságban volt részem, hogy a tanítók kvóruma elnökeként szolgálhattam. Arra kértek, hogy megtanuljam, majd alkalmazzam a Tanok és szövetségek 107. része 86. versének tanácsát: „És a tanítók elnökének feladata, hogy . . . [az] él[en] álljon, velük tanácskozzék és õket tisztségük feladataira oktassa, ahogy azt a szerzõdések elõírják.” A tõlem telhetõ legjobban próbáltam megfelelni e kötelességnek. Ebben a kvórumban volt egy Fritz Hoerold nevû fiatal férfi is. Alacsony termetû, de nagy bátorságú volt. Nem sokkal, miután Fritz tizenhét éves lett, besorozták az Egyesült Államok Tengerészetébe, és kiképzésre hívták. Ezután egy hatalmas csatahajón találta magát jópár csendes-óceáni véres ütközetben. Hajója súlyosan megrongálódott, és sok tengerész vesztette életét vagy sebesült meg. Fritz egy ilyen eseményt követõen látogatott haza, és visszajött a tanítók kvórumába. A kvórum tanácsadója megkérte, beszéljen nekünk. Hû, milyen ragyogóan is nézett ki háborús érdemrendes matrózkék egyenruhájában! Emlékszem, hogy megkértem, mondjon néhány olyan gondolatot, mely segítségünkre válhat, hiszen tulajdonképpen egyidõsek voltunk. Fanyar mosollyal válaszolt: „Ne jelentkezzetek önként semmire!” Nem láttam viszont Fritzet 17 éves korunktól mindaddig, amíg évekkel ezelõtt nem olvastam egy cikket azokról, akik azokban a tengeri ütközetekben vettek részt. Azon tûnõdtem, vajon Fritz Hoerold még életben van-e, és ha igen, valahol Salt Lake City-ben él-e. Telefonon keresztül utolértem, majd elküldtem neki az újságot. Õ és felesége köszönetüket fejezték ki. Miután megtudtam, hogy Fritzet még nem szentelték elderré, és így még nem volt a templomban, levelet írtam biztatásképpen, hogy érdemessé váljon a templom áldásaira. Két alkalommal láttuk egymást egy étteremben. Kedves felesége, Joyce mindig sürgetett: „Dolgozz tovább ezzel a férfival!” Lányai is támogatták anyjuk unszolását. Folytattam a bátorítást. Csupán néhány héttel ezelõtt egy újság gyászjelentésében megláttam, hogy Joyce, Fritz felesége elhunyt. Mily nagyon szerettem volna, ha sikeresebb vagyok személyes munkámban, hogy Fritzet a templomhoz vezessem! Megjegyeztem Hoerold nõtestvér temetésének idõpontját és helyét, átszerveztem a programomat és elmentem a szertartásra. Ahogy Fritz meglátott, rögtön hozzám sietett. Mindketten könnyeztünk. Arra kért, én mondjam a záróbeszédet. Amikor felálltam, hogy beszéljek, ránéztem Fritzre és családjára, és azt mondtam: „Fritz, úgy állok ma itt, mint a tanító kvórumodnak az elnöke, melynek egykor te és én is tagjai voltunk”. Felajánlottam, hogy õ és családja örökkévaló család lehet a templomi szertartások által - melyekkel kapcsolatban megígértem, hogy a megfelelõ idõben segédkezek azok elvégzésében. Az érzelmek könnyeit visszatartva zártam beszédemet, úgy, hogy azt mondtam Fritznek a családja és a megjelentek füle hallatára és szeme láttára: „Fritz, kedves barátom és tengerészem, bátor vagy, elkötelezett vagy. Életedet országod szolgálatába állítottad a veszély idején. Most a fedélzetmester kiáltására kell figyelned: ,Mindenki a fedélzetre - horgonyt fel - indulás a felmagasztosulás felé!’ Joyce ott vár rád. Tudom, hogy gyermekeid és unokáid imádkoznak érted. Fritz, az oly régi tanító kvórumod elnökeként, teljes szívemmel és lelkemmel arra törekszem, hogy biztosan ne késd le a hajót, ami téged és szeretteidet a celesztiális dicsõségbe visz.” Tisztelegtem neki. Fritz felállt és viszonozta a tisztelgést. Testvérek, legyünk mindannyian engedelmesek, és jusson könnyen eszünkbe ez a két sor: „Tedd a dolgod a legjobban, azon túl meg bízz az Úrban!” Ezért imádkozom, Jézus Krisztus nevében, ámen. JEGYZETEK 1. T&Sz 107:99. 2. 1 Nefi 3:7. 3. T&Sz 84:88. 4. T&Sz 18:10. 5. Deseret News Semiweekly, 1878. aug. 6., 1. o. 6. 1 Péter 3:15.