Húzzuk ki magunkat! H. David Burton püspök elnöklõ püspök „ Jézus Krisztus tökéletes példája annak, aki mindig kihúzta magát. Õ az, aki megtestesíti a becsületességet, az erõt és a bátorságot.” Egy bölcs ember gyakran adta ezt az egyszerû tanácsot: „David, húzd ki magad!” Édesapám nem azt várta, hogy centiméterekkel növeljem testmagasságomat vagy emelkedjek lábujjhegyre, hanem inkább azt, hogy legyek bátor a döntésemben, nem adva lejjebb normáimat, nem hágva át lelki értékeinken, és nem tántorodva el a felelõsségtõl. Amikor követtem a tanácsát, az élet nagyon jó volt. Amikor elmulasztottam kihúzni magam, az élet általában kellemetlen lett. Nemrégiben megkérdeztem két kisunokámat, mit jelentene nekik, ha Mennyei Atyánk arra kérné õket, hogy húzzák ki magukat. Láttam, amint egyikük öntudatlanul lábujjhegyre állt, hogy egy kicsit magasabbnak látsszon, majd egyszerre ezt mondták: „Azt akarja, hogy a jót tegyük!” Szeptember 11-e mély fájdalmából és zûrzavarából sok férfi, nõ és nemzet állt elõ úgy, hogy kihúzták magukat. Ellenségek és barátok fogtak össze a közös ellenség ellen. A bátorság kimagasló tettei mindennapossá váltak. A humanitárius segítségnek úgy tûnik, nincsenek határai. Fajra és vallásra való tekintet nélkül férfiak és nõk nyújtották ki karjukat az áldozatok és családjaik felé. Az emberek számtalan imát mondtak. A jó erõi kihúzzák magukat a terror és az értelmetlen erõszak erõi elõtt. Azt mondják, hogy a kerítésen üldögélõnek végül le kell másznia az egyik vagy a másik oldalon. Ha az élet kerítéseinek tetején ülünk, most kell összeszedni bátorságunkat, hogy kihúzzuk magunkat az igazlelkûség oldalán, és lerázzuk a bûn bilincseit. Üdvözítõnk, Jézus Krisztus élete, szolgálata és tanításai mintát adnak belsõ értékelésünkhöz. Jézus Krisztus tökéletes példája annak, aki mindig kihúzta magát. Õ az, aki megtestesíti a becsületességet, az erõt és a bátorságot. Szeretnék három példát használni az Üdvözítõ szolgálatából. Elõször is, keresztelése után a Szentlélek arra ösztönözte Jézust, hogy menjen a pusztába Atyjával beszélgetni. Azt választotta, hogy negyven napig nem eszik, hogy halandó testét alárendelje isteni szellemének. Ebben a legyengült állapotban látogatta meg a kísértõ, aki arra akarta rávenni, hogy nagy hatalmát egyedülálló tettek véghezvitelére használja. Amikor a kísértõ azt javasolta, hogy a köveket kenyérré változtatva csillapítsa éhségét, az Üdvözítõ kihúzta magát, és megmásíthatatlanul ezt felelte: „Meg van írva: Nemcsak kenyérrel él az ember, hanem minden ígével, a mely Istennek szájából származik” (Máté 4:4). Arra a feltevésre, hogy vesse le Magát a magaslatról, hogy az angyalok megmentsék, gyõzedelmesen így válaszolt: „Ne kisértsd az Urat, a te Istenedet” (Máté 4:7). Arra a kérésre, hogy az Üdvözítõ térdre borulva imádja az ördögöt a földi dicsõség vagyonáért és ragyogásáért, Õ bátran így felelt: „Az Urat, a te Istenedet imádd, és csak néki szolgálj” (Máté 4:10). A kísértõ alattomossága változatlanul él. A „dolgok” hajszolása néhányakat arra csábított, hogy eltávolodjanak az alapelvtõl. Megzavarta az emberek elméjét az, hogy nem tudnak különbséget tenni a szükségletek és kívánságok között. A családok éheznek a szülõk szeretetére, elismerésére és vezetésére. Sokan folyamodnak etikátlan, erkölcstelen és idõnként törvénytelen utakhoz, hogy egyre több anyagi javat szerezzenek. Ha észreveszitek, hogy az anyagi javak hajszolásának csapdájába estetek, akkor eljött az idõ, hogy bátran kihúzzátok magatokat! Ha jobban imádjátok a pénzen megvásárolható dolgokat, mint Isten szeretetét, akkor eljött az idõ, hogy kihúzzátok magatokat! Ha szükségleteiteken felüli bõséggel lettetek megáldva, akkor eljött az idõ, hogy kihúzzátok magatokat, és osztozzatok a kevésbé áldottakkal! A másik példa: egy alkalommal az Üdvözítõ összehívta követõit, és azt mondta: „Halljátok és értsétek meg: Nem az fertõzteti meg az embert, a mi a szájon bemegy, hanem a mi kijön a szájból, az fertõzteti meg az embert” (Máté 15:10-11). Sok ember mindennapos beszéde részeként hiába veszi a szájára Isten nevét. Fiataljaink körében a közönséges, trágár kifejezések könnyen jönnek elõ érzéseik jellemzésére. Fiatal barátaim, eljött az idõ, hogy kihúzzátok magatokat és elhagyjátok ezeket a szavakat a szókincsetekbõl! Tudjátok, mely szavakra utalok. Sajnos ismétlõdõen halljátok õket iskolátokban, zenétekben és sportolás közben. Bátorság kell-e ahhoz, hogy kihúzzátok magatokat? Természetesen igen. Össze tudjátok-e szedni a bátorságot? Természetesen igen. Kérjetek erõt Mennyei Atyátoktól, hogy legyõzhessétek ezt! Az Üdvözítõ azt mondta: „Imádkozz mindig, és én kitöltöm rád Szellememet és nagy lesz áldásod” (T&Sz 19:38). Elhangzott ez is: „A legnagyobb magasságokat térden állva éred el” („Standing Tall”, New Era, 2001. okt., 19. o.). A közönségesség és a trágárság nem üdvözít, hanem bemocskol. Feleségemmel fiatalok sporteseményeinek százain vettünk részt. Túl gyakran hallottunk trágárságokat az edzõk és más felnõttek szájából, akiknek pedig példaként kellene állniuk. A felnõtteknek ki kell húzniuk magukat a közönséges beszéd kiküszöbölésében! Hallottátok már ezt a kifejezést: „Tetteid úgy harsognak, hogy nem hallom a szavaidat”. Tetteink valóban nagyon sokat elárulnak rólunk. Ki kell húznunk magunkat abban, hogy kövessük a próféták tanácsát az erkölcsös öltözködésre vonatkozóan. „Az erkölcstelen öltözködésbe tartozik a rövid rövidnadrágok, testhez simuló ruházat, a hasat nem takaró felsõk, és más hiányos öltözet” (A fiatalság erõsségéért [2001], 12. o.). A szerény, csinos és tiszta öltözék felemel. Az erkölcstelen öltözet lealacsonyít. Ha kérdés merül fel, kérdezzétek meg magatokat: „Jól érezném-e magam ezzel a megjelenéssel az Úr jelenlétében?” (A fiatalság erõsségéért, 13. o.). Édesanyák, példánk és lelkiismeretünk lehettek e fontos dologban. Ám ne feledjétek, hogy a fiatalok ugyanolyan könnyen észreveszik a képmutatást, mint ahogy megérzik a frissen sült kenyér ínycsiklandó illatát. Szülõk, tanácsoljátok fiaitoknak és lányaitoknak, hogy húzzák ki magukat az erkölcstelenség ellen, és ti magatok is tegyétek ezt! Harmadszor: emlékeztek, hogy amikor a törvénytudó megkérdezte, ki a felebarátja, Jézus elmesélte, hogy egyszer egy ember, miközben Jeruzsálembõl Jerikóba utazott, rablók kezébe esett, akik megverték, kirabolták, és félholtak otthagyták. Az elsõ arra járó egy pap volt, aki félrenézett és az út másik oldalára térve elkerülte. Hasonlóképp a következõ, aki észrevette a szerencsétlen helyzetét, megállt, de segítségnyújtás nélkül továbbment. A harmadik, egy szamaritánus, bekötözte sebeit, és intézkedett a gondozásáról. Akkor Jézus megkérdezte, melyikük volt a felebarát. A törvénytudó azt felelte, hogy az, aki irgalmat tanúsított. Válaszképp az Üdvözítõ ezt mondta: „Eredj el, és te is e képen cselekedjél” (Lukács 10:37; lásd 30-37. vers). Ha kinyújtjuk karunkat felebarátaink felé, akkor csak szükségleteik, vagy érzéseik iránt is érzékenyek vagyunk-e? Felebarátiságunk vajon szelektív-e, és a hitünkön lévõkre korlátozódik-e, vagy pedig mindenkire érvényes, hitre, bõrszínre vagy bármilyen más különbségre való tekintet nélkül? Az Üdvözítõ számára a felebarát szó meghatározásában nem volt fenntartás. Egyedülálló egyházi nyelvezetünk néha félreérthetõ, és érzéketlennek, sõt leereszkedõnek tûnhet felebarátaink szemében. Ahogy elder Ballard említette tegnap, én is kényelmetlenül érzem magam a nem egyháztag kifejezéssel. Amikor másokra nem egyháztagként utalunk, felmerülhet bennük, hogy szerintünk ezzel együtt nem tagjai közösségünknek, városunknak, vagy akár az emberi fajnak sem. Túl gyorsan mondjuk azt, hogy elfogadók és toleránsak vagyunk felebaráti kapcsolatainkban, de néhányaknak ez talán úgy tûnik, hogy puszta megtûrésrõl van szó. Felebarátaink szeretete csak önmagunk és Isten szeretetét követi. Húzzuk ki magunkat abban, hogy kézzelfogható szeretetet és tiszteletet tanúsítunk felebarátaink iránt! Néhány évvel ezelõtt hunyt el egy kedves barátunk. Feleségével együtt szerettek a hegyekben kirándulni. Egy õszi délután sok kilométert tettek meg egy meredek hegyoldalon egy pompás vízeséshez. Míg lefelé haladtak az ösvényen, számos felfelé tartó kiránduló tette fel a kérdést: „Megéri?” Barátaink válasza mindig igenlõ volt. Késõbb megjegyezték, hogy csak akkor éri meg az erõfeszítést, ha valaki élvezi a friss levegõt, a hegyek szépségét, a testmozgást és a szeretett társ jelenlétét. A kortársak erõs hatását és az elfogadás szükségét érezve néhányan feltehetik a kérdést: „Megéri bátran kihúzni magam?” Erre a kérdésre így felelek: „Igen, ha fontos neked az örökkévaló élet, és ha igaz örömet akarsz tapasztalni ebben az életben, akkor éri meg a szükséges eltökéltséget és fáradhatatlan napi erõfeszítést”. Húzzuk ki magunkat az igazlelkûség oldalán, ezért imádkozom Urunk és Mesterünk, Jézus Krisztus nevében, ámen.