Szilárdan és állhatatosan Mary Ellen W. Smoot a Segítõegylet általános elnöke „Nem hagyhatjuk el hitünket, amikor kihívások kerülnek utunkba! Nem fordulunk el, nem hátrálunk meg, és nem bátortalanodunk el.” Emberek és események lépnek az életünkbe, nyomokat hagynak a szívünkben, és örökre megváltoztatnak. Ma este, az elnökséggel azért imádkozunk, hogy az itt elhangzott szavak nyomot hagyjanak a szívünkben, megtartsanak bennünket Isten erõs, szilárd és állhatatos leányaiként. Amikor a világban utazok, hithû segítõegyleti nõtestvérek hagynak nyomot a szívemben. Figyeltem elszánt erõfeszítéseiket, amellyel segítik és szolgálják egymást itt és szerte a világon. Örökre megváltoztam. Kérem, hogy imáitok legyenek velem, amíg mondok néhány szót, ami remélem, át fogja járni a szíveteket, és közelebb fog vezetni benneteket Üdvözítõnkhöz és Megváltónkhoz. Szilárdak és állhatatosak akarunk lenni hitünkben az örökkévaló dicsõség, az örökké tartó növekedés és a celesztiális királyságban is folytatódó családi kapcsolatok ígérete miatt. Szeretjük családunkat, és tudjuk, a legnagyobb öröm és békesség abból származik, amikor látjuk, ahogy családunk minden egyes tagja szembenéz az élet próbáival, és igazlelkû választásokat hoz, hogy legyõzze a világot. Néha mindkét kezemmel megfogom egyik gyermekem vagy unokám arcát, amikor valami olyat tesznek, ami az adott folyamatban azonnal vagy késõbb ártani fog nekik. Mélyen a szemükbe nézek, és szépen elmagyarázom nekik, mennyire szeretjük és kedveljük õket. Azután elmondom nekik, milyen káruk származhat abból, amit épp választottak. Elképzelem, ahogy az Üdvözítõ két kezében tartja arcunkat, és egyenként könyörögve kér mindannyiunkat, maradjunk szilárdak, állhatatosak és hithûek ahhoz az Istenhez, aki teremtett bennünket. Nõtestvérek, bárcsak mindannyiótok arcára tudnám helyezni kezeimet, mélyen bele tudnék nézni szemetekbe, és átadhatnék egy látomást a ti életbevágó szerepetekrõl Isten szeretett leányaiként, akik „Élet[é]nek . . . van értelme, célja és iránya”. Olyan nõk vagyunk, akik „[i]mádkozáson és szentírás tanulmányozáson keresztül erõsítik Jézus Krisztusról való bizonyságukat”, akik „[l]elki erõre törekednek a Szentlélek sugallatainak követése által”. Elkötelezzük magunkat a házasságok, a családok és az otthonok megerõsítése mellett, és méltóságot találunk az anyaságban és örömöt az asszonyi létben.1Mi az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyháza Segítõegyletének szervezetéhez tartozó nõk vagyunk. Mielõtt eljöttünk erre a halandó világra, szeretõ Mennyei Atyánk jelenlétében együtt éltünk. Azt hiszem, hogy egyik kedvenc beszédtémánk az volt, vajon mi fog történni, amikor keresztülmegyünk a fátyolon, és belépünk ebbe a földi létbe. Most pedig itt vagyunk. Bár kaptunk útmutatásokat arra vonatkozóan, milyen nehézségekkel fogunk szembenézni a földön, kétlem, hogy felfogtuk vagy tudtuk volna, milyen megerõltetõ és megpróbáló, mennyire fárasztó, sõt néha még szomorú is lesz ez a földi létezés. Kétség kívül, valamikor már mindannyian éreztük, hogy egyszerûen túl nehéz elviselni mindazt, amiben most részünk van. Mégis, ahogy azt Joseph Smith próféta tanította: „Amikor csatlakoz[tunk] ehhez az egyházhoz, Isten szolgálatába áll[tunk]. Amikor ezt te[ttük], elhagy[tuk] . . . a semleges terepet, és soha nem térhe[tünk] oda vissza. Ha cserbenhagy[juk] a Mestert, akinek a szolgálatába áll[tunk], akkor ez a gonosz uszítására történik meg, és akkor az õ vezetését követ[jük] majd, és az õ szolgái [leszünk]”.2 Elképzelem, ahogy az Üdvözítõ arcunkat a kezébe veszi, mélyen a szemünkbe néz, és a nõk testvériségét, a Segítõegyletet ígéri nekünk segítségül a megpróbáltatásainkban. Ez a szervezet azért jött létre, hogy minden nõnek segítségére legyen abban, hogy megtérjenek az Üdvözítõhöz, és támogassák egymást a betegek és a szegények megsegítésében. A segítõegyleti nõk átölelik az új egyháztagokat, és mindenkinek kifejezik, hogy szükség van rájuk, valamint foglalkoznak velük, tekintet nélkül arra, milyen most az életük. Üdvözlik az új fiatal nõket, amikor megérkeznek, és minden tevékenységükbe teljes mértékben bevonják õket. Felhasználják tehetségeiket. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy elveszítsük õket! Mindenkit felemelünk és szeretni fogunk! Mindegyikük követi majd papsági vezetõjüket, amint egy keskeny átjárón át elvezetnek bennünket egy biztonságos kikötõbe, a szeplõtelen igazsághoz, és Isten leányaihoz illõ életstílushoz. Gordon B. Hinckley elnök azt tanácsolta az egyházban lévõ nõknek: „Emelkedjetek fel a bennetek lakozó nagyszerû lehetõségek felé! Nem kérem, hogy elérjétek azt, ami képességeiteket felülmúlja. Remélem, nem fogjátok gyötörni magatokat a bukás gondolataival! Remélem nem olyan célokat fogtok magatok elé kitûzni, amelyek messze felülmúlják képességeiteket! Remélem, egyszerûen csak azt teszitek, amit tudtok a lehetõ legjobban. Ha így tesztek, tanúi lesztek majd a csodáknak, amik történni fognak”.3 Amikor azt hallom, hogy a nõtestvérek ezt mondják: „Túl nehéz elvégeznem a látogatótanítást” vagy „Egyszerûen nincs idõm imádkozni és szentírást olvasni!” vagy „Túl sok mindennel kell foglalkoznom amúgy is, nemhogy még az otthont, családot és egyént gazdagító gyûlésre is eljárjak”, akkor szeretném azt mondani, amit Hinckley elnök tanácsolt: „Emelkedjetek fel a bennetek lakozó nagyszerû lehetõségek felé!” Lehet, hogy vissza kell lépnünk, és át kell gondoljuk, vajon tevékenységeink összhangban vannak-e azokkal a dolgokkal, amik a legjobban számítanak nekünk! Amikor a fontos dolgokat helyezzük elõtérbe életünkben, megbánás nélkül élhetünk meg minden egyes napot. Nemcsak azért megyünk a Segítõegyletbe minden egyes héten, hogy tápláljanak, törõdjenek és szeressenek bennünket, hanem azért is, hogy munkába álljunk. Van, amikor a legfontosabb feladat éppen saját otthonunk falain belül van. Lucifer minden tõle telhetõt megtesz azért, hogy eltérítsen bennünket a legfontosabb dolgoktól. Egyik leghatásosabb eszköze az, hogy elhiteti velünk, hogy lehetetlen folyamatosan lelki dolgokra összpontosítani, amikor az élet követelményei ekkora nyomást gyakorolnak ránk. Amikor egy törvénytudó megkérdezte az Üdvözítõt, melyik a legnagyobb parancsolat, Jézus habozás nélkül így válaszolt: „Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedbõl, teljes lelkedbõl és teljes elmédbõl. . . . A második pedig hasonlatos ehhez: Szeresd felebarátodat, mint magadat.”4Ezek a nagy parancsolatok. Eme két parancsolattól függ az egész törvény és a próféták. Ezek a dolgok számítanak a leginkább. Ahogy azon munkálkodunk, hogy e parancsolatok szerint éljünk, a többi magától a helyére kerül. Milyen a kapcsolatunk Mennyei Atyánkkal? Teljes erõnkbõl és tiszta szívünkbõl szeretjük Õt? Mennyire szeretjük családunkat, felebarátainkat, a segítõegyleti nõtestvéreket és embertársainkat? Ezek a kérdések segítenek felismerni azokat a dolgokat, amelyek a leginkább számítanak, és mintaként szolgálnak, amelyekhez napi tevékenységeinket mérhetjük. Szeretetünket fejezzük-e ki az Úr iránt, ha idõnket azzal töltjük, hogy erkölcstelen filmeket nézünk, pornográf anyagokat olvasunk, vagy olyan tevékenységekben veszünk részt, amelyek lealacsonyítók, és nem méltók Isten leányához? Szeretetünket fejezzük ki az Úrnak, ha szemérmetlenül öltözködünk? Mostanában egy fiatalokból álló nagy csoporthoz beszéltem, és egy fiatalember a gyûlés után ezt az üzenetet nyomta a kezembe: „Kérem, tudatná az egyházban lévõ nõkkel, mennyire értékelem visszafogottságukat? Tudom, a mai világban nehéz nem hivalkodó ruhát kapni. De kérem, mondja el nekik, számomra ez értékes, és azoknak a jóravaló férfiaknak is, akikhez majd feleségül mennek!” Nem hagyhatjuk el hitünket, amikor kihívások kerülnek utunkba! Nem fordulunk el, nem hátrálunk meg, és nem bátortalanodunk el. Bátran és tisztán haladunk elõre, és példát mutatunk szemérmességünkkel, alázatunkkal és hitünkkel mindazok számára, akik körülöttünk vannak. Szilárdnak és állhatatosnak lenni személyes törekvés, amely örökkévaló jutalmakkal jár. Mert ha ezt megtesszük, „Krisztus, a Mindenható Úristen magáénak vall[hat] benneteket, hogy a mennybe kerüljetek, és ott az örök üdvösség és az örök élet legyen osztályrészetek”.5 Néhány évvel ezelõtt Belle Spafford nõtestvér elköszönõ szavaiban ezt mondta a segítõegyleti nõtestvéreknek: „Úgy vélem, egy átlagos nõtõl elvárható ma már az, hogy felmérje érdeklõdése irányait, értékelje azokat a tevékenységeket, amikben részt vesz, azután pedig lépéseket tegyen, hogy életét egyszerûbbé tegye azáltal, hogy elsõ helyre teszi a fontos dolgokat, oda összpontosít, ahol a jutalmak a legnagyobbak lesznek, és a legtovább tartanak, és megszabadul a kevésbé hasznos tevékenységektõl”.6 Néha egy tragikus esemény segít abban, hogy rájöjjünk, mik azok a dolgok, amik a legfontosabbak. Pár héttel ezelõtt egy olyan drámai eseményben volt részünk, amely örökre megváltoztatta az életünket, és segített megértenünk, milyen fontos felkészültnek lenni. A leggyakoribb érzés, amelyet azok fejeztek ki, akikre közvetlen hatással voltak az Egyesült Államok keleti partvidékén nemrég történt terrortámadások, az volt, hogy csupán arra vágytak, családjuk újra együtt legyen. Megértem ezt a reakciót. Az év elején súlyos mûtéten mentem keresztül, és több napot töltöttem kórházban. Ahogy gondolkoztam az életemen, és azon, mit jelentenék az Úrnak, ha haza hívna, teljesen tisztán megértettem, hogy a család a legfontosabb felelõsségünk. Tudtam, legnagyobb örömöm az lenne, ha a gyermekeim, az unokáim, és leendõ dédunokáim erõsek, szilárdak és állhatatosak maradnának az evangéliumban. Azokban a magányos pillanatokban, egy sötét kórházi szobában, rájöttem, hogy amit otthonaink falain belül teszünk, sokkal fontosabb, mint amit azokon kívül. Igen, van hogy gondok, fájdalom és szomorúság gyötör bennünket. Nem szabad azonban megadni magunkat! Nem szabad meghátrálnunk! Eliza R. Snow, a Segítõegylet második elnöke írta le ezeket a szavakat: „ Elõre tartok. . . . Rámosolygok a vihar tombolására, és félelem nélkül, dicsõségesen vágtatok át a körülmények féktelen óceánján . . . . És a ,Jézusról való bizonyság’ felgyújt majd egy lámpát, amely látásomat végigvezeti a halhatatlanság kapuin, és értelmemhez eljuttatja a celesztiális királyság dicsõségeit”.7 Ó, bárcsak szemtõl szemben állhatnék veletek, minden nõtestvér szemébe nézhetnék, és rábírhatnám, hogy felfogja ezen szavak lángját, és megértse, ki õ és mire képes! Ó, bárcsak kiáltványunk szavai mély gyökeret eresztenének bennünk: „Isten szeretett . . . leányai vagyunk. . . . Minket . . . Jézus Krisztus . . . iránti hûségünk egyesít. . . . Hívõ, erényes, széleslátókörû és könyörületes nõk vagyunk.”8 Csüggedés, szomorúság, fájdalom és bánat gyötörhet és próbára tehet. De, az evangéliumban, szeretett nõtestvéreim, amíg nincs túl késõ visszafordulni, addig álljunk meg erõsen, szilárdan és állhatatosan, és hagyjunk nyomot azoknak a szívében, akiknek megérintjük az életét! Rámosolyoghatunk a vihar tombolására, és félelem nélkül, dicsõségesen vágtathatunk át a körülmény féktelen óceánján. Jézus Krisztusról való bizonyságunk felgyújthat egy lámpát, amely átvezet bennünket a halhatatlanság kapuin. Remélem, és imádkozom azért, kedves nõtestvéreim, hogy dicsõségesen tartsunk ki mindvégig, hogy összpontosítsuk energiánkat azokra a dolgokra, amelyek a legfontosabbak, és hogy találkozhassunk a fátyol másik oldalánál, abban a gyõzedelmes tudatban ölelve meg egymást, hogy szilárdak és állhatatosak maradtunk. Jézus Krisztus nevében, ámen. JEGYZETEK 1. A Segítõegylet kiáltványa, Mary Ellen Smoot, „Örvendezzetek, Sion leányai!”, Liahona, 2000. jan., 111-112. o. 2. Lásd „Recollections of the Prophet Joseph Smith”, Juvenile Instructor, 1892. aug. 15., 492. o. 3. Motherhood: A Heritage of Faith (1995), 9. o. 4. Máté 22:37, 39. 5. Móziás 5:15. 6. A Woman’s Reach (1974), 23. o. 7. „The Lord Is My Trust”, Poems, Religious, Historical and Political, 1. kötet (1856), 148-149. o.; a kiemelés az eredetiben is szerepel. 8. Liahona, 2000. jan., 112. o.