THOMAS S. MONSON ELNÖK
első tanácsos az Első Elnökségben
Az Úr segítségével képesek leszünk elérni és megmenteni azokat, akik iránt felelősséggel tartozunk.
Kedves testvéreim a papságban, alázatos szívvel állok ma este előttetek, tudva azt, hogy a Konferenciaközpont tekintélyes hallgatóságán kívül sok százezer papságviselő gyűlt hasonlóan össze az egész világon.
Miközben azon a feladaton tűnődtem, hogy szólnom kell hozzátok, eszembe jutott Stephen L Richards elnök meghatározása a papsági felhatalmazásról. Ezt mondta: „A papságot általában úgy határozzuk meg, hogy az ’Isten hatalma, amelyet az emberre bízott’. Szerintem ez a meghatározás pontos. Azonban gyakorlati szempontból a papságot szeretem a szolgálat kifejezéseivel meghatározni, és gyakran nevezem azt ’a szolgálat tökéletes tervének’.”1
Akár a diakónusi tisztséget viseljük az ároni papságban, akár az elderi tisztséget a melkisédeki papságban, kötelesség köt minket az Úr kinyilatkoztatása szerint, melyet a Tanok és szövetségek 107. részének 99. versében találhatunk: „Tanulja meg tehát minden ember feladatát, és teljes szorgalommal működjék abban a tisztségben, amelyre kijelöltetett.”
Amikor a legfiatalabb fiunk a tizenkettedik születésnapjához közeledett, egy alkalommal ő és én éppen az Egyházi Adminisztrációs Épületből jöttünk ki, amikor Harold B. Lee elnök odajött hozzánk és üdvözölt bennünket. Megemlítettem, hogy Clark hamarosan tizenkét éves lesz, amire Lee elnök odafordult hozzá és megkérdezte: „Mi történik veled, amikor tizenkét éves leszel?”
Olyan alkalom volt ez, amikor minden apa azért imádkozik, hogy fia eléggé ihletett legyen, és megfelelő választ adjon. Clark habozás nélkül azt mondta Lee elnöknek: „Diakónussá szentelnek!”
Lee elnök pont ezt a választ várta. Ezután azt tanácsolta a fiunknak: „Emlékezz arra, hogy óriási áldás a papságot viselni!”
Amikor kisfiú voltam, nagyon vártam, hogy kioszthassam az úrvacsorát az egyházközség tagjainak. Minket, diakónusokat kiképeztek a kötelességeinkre. Egyházközségünk egyik férfitagja, Louis, szélütést kapott. A feje és a keze olyan hevesen reszketett, hogy saját maga nem volt képes venni az úrvacsorából. Minden egyes diakónus tisztában volt azzal a kötelességével, hogy Louishoz érve a kenyeret az ajkaihoz kellett emelni, hogy megehesse, és hasonlóképpen a vizes poharat is a szájához kellett emelni, miközben a másik kézzel a fejét kellett tartani – mialatt a tálcát egy másik diakónus tartotta. Louis mindig megköszönte.
Ezen a konferencián pontosan negyven éve, hogy David O. McKay elnök elhívott, hogy a Tizenkét Apostol Kvórumának tagjaként szolgáljak. Az Elnökség és a Tizenkettek első gyűlésén, amin részt vettem, és ahol úrvacsorát is vettünk, McKay elnök bejelentette: „Mielőtt veszünk az úrvacsorából, szeretném megkérni testületünk legújabb tagját, Monson testvért, hogy tanítson az Elnökségnek és a Tizenketteknek Urunk és Üdvözítőnk, Jézus Krisztus engesztelő áldozatáról.” Ekkor történt, hogy teljes egészében megértettem a régi szólást, miszerint: „Amikor elérkezik a döntés pillanata, lejár a felkészülés ideje.” Ez egyben annak az ideje is volt, hogy emlékezzek a Péter első könyvében adott tanácsra: „Mindig készek legyetek megfelelni mindenkinek, a ki számot kér tőletek a bennetek lévő reménységről.”2
A beszédemet egy levéllel kezdtem, amit az egyházközségünk egyik katonájától kaptam, aki épp a koreai fronton szolgált a most már némileg elfeledett háború alatt. Az írója elmondta, hogy vasárnap reggel, a bombázás közepette, néhányan a szakaszából magukhoz vették a kenyeret és a vizet, amit a sisakjukból szolgáltak ki. Mindannyian emlékeztek az úrvacsora jegyei felett mondott áldás jelentőségére, valamint személyes felelősségükre, hogy betartsák az Úr parancsolatait és kövessék az Úr példáját a másoknak nyújtott szolgálatban.
Az Első Elnökséggel és a Tizenkét Apostol Kvórumával megtörtént rendkívüli élmény emléke nem halványult el a negyven év alatt.
Azokban, akik már voltak távol az otthontól és a családtól, katonaság, misszió vagy más okok miatt, az ünnepek vágyakozást keltenek – egyfajta vágyódást –, hogy együtt lehessenek a szeretteikkel. Hallván a gyermekek nevetését, látván a szülői szeretet kifejezését és érezvén a testvérek ölelését, betekintést nyerhetünk a mennybe és az ott található örökkévaló boldogságba.
Egy december este, miközben feleségemmel arra vártunk Szingapúrban, hogy felszálljunk az Egyesült Államokba tartó gépre, ott álltunk a fullasztó melegben és páratartalomban, amikor a hangosbemondóban meghallottunk egy ismerős, kellemes dallamot, amit Bing Crosby énekelt:
Hazamegyek karácsonyra,
várjatok hát rám!
Legyen hó és mézeskalács,
és ajándékok a fán.
Szenteste én majd ott leszek,
hol szeretet vár,
Hazamegyek karácsonyra –
ha más nem, hát álmomban talán.3
Az Első Elnökség régóta hangsúlyozza a következő állítást: „Az otthon az igazlelkű élet alapja, és semmi más eszköz nem léphet helyére, vagy töltheti be alapvető szerepeit.”4
Vannak olyan családok, melyek olyan anyákból és apákból, fiakból és lányokból állnak, akik meggondolatlan megjegyzések miatt elszigetelték magukat egymástól. Sok évvel ezelőtt egy fiatalember életében majdnem bekövetkezett egy ehhez hasonló tragédia, akit személyes okok miatt most csak Jacknek nevezek.
Jack egész életében komoly vitákba keveredett az édesapjával. Egy nap, amikor tizenhét éves volt, volt egy különösen heves vitájuk. Jack azt mondta az apjának: „Ez volt az utolsó csepp a pohárban! Elmegyek hazulról, és soha többé nem jövök vissza!” Ezzel aztán bement a házba és összepakolta a táskáját. Az édesanyja könyörgött, hogy maradjon, de ő túl mérges volt, hogy figyeljen rá. Otthagyta síró édesanyját az ajtóban állva.
Átment az udvaron, már majdnem kiment a kapun, amikor meghallotta, hogy az apja így szól: „Jack, tudom, hogy nagy részben az én hibám, hogy elmész. Ezért bocsánatodat kérem. Szeretném, ha tudnád, hogy ha bármikor haza akarsz jönni, akkor mindig szívesen látunk. És én megpróbálok jobb édesapád lenni. Szeretném, ha tudnád, hogy mindig szeretni foglak.”
Jack nem szólt semmit, hanem elment a buszállomásra és vett egy jegyet egy távoli helyre. Miközben a buszon ülve figyelte, hogyan távolodik, elkezdett az apja szavain gondolkodni. Kezdett rádöbbenni, hogy mekkora szeretetre volt szükség ahhoz, hogy az apja megtegye, amit tett. Apa bocsánatot kért. Visszahívta őt, és búcsúszavai ott visszhangoztak a nyári levegőben: „Szeretlek téged.”
Rájött, hogy neki kell megtenni a következő lépést. Tudta, hogy az egyetlen módja annak, hogy megbékéljen magával, az, ha ugyanolyan érettséget, jóságot és szeretetet tanúsít, mint amilyet az apja mutatott iránta. Jack leszállt a buszról. Vásárolt egy jegyet hazafelé és visszament.
Nem sokkal éjfél után érkezett meg. Bement a házba és felkapcsolta a villanyt. Az apja ott ült egy hintaszékben, fejét a kezébe temetve. Ahogy feltekintett és meglátta Jacket, felállt a székből és egymás karjaiba borultak. Jack gyakran mondogatja: „Az otthon töltött utolsó éveim életem legboldogabb évei között vannak!”
Mondhatjuk úgy is, hogy itt volt egy fiú, aki egy nap alatt férfivá vált. Itt volt egy apa, aki legyőzve a haragját és a büszkeségét megmentette a fiát, mielőtt az egyikévé vált volna az elveszett lelkek hatalmas seregének, melyek az összetört családokból és szétzilált otthonokból származnak. A szeretet volt az összekötő szál, a gyógyító balzsam. Szeretet – oly gyakran érezzük, de ritkán fejezzük ki.
Sínai hegyéről dübörög a fülünkben: „Tiszteld atyádat és anyádat.”5 Az Úr később így rendelkezett: „Éljetek együtt szeretben.”6
Testvérek, miénk a felelősség, igen, méghozzá az ünnepélyes kötelesség, hogy kinyújtsuk kezünket azok felé, akik inaktivitásba siklottak vagy eltévelyedtek a családi körből.
Elevenítsük fel az Úr kinyilatkoztatásának gyönyörű szavait a Tanok és szövetségek 18. részéből: „Emlékezzetek arra, hogy a lelkek értéke nagy Isten szemében! (…)
És ha egész életeteken át bűnbánatot hirdettek ennek a népnek, és ha csak egy lelket vezettek hozzám, milyen nagy lesz az örömötök vele az én Atyám országában!
És ha nagy örömötök lesz már egyetlen lélekben is, akit Atyám országába hozzám vezettek, milyen nagy lesz az örömötök akkor, ha sok lelket vezettek hozzám!”7
Az ároni papsági kvórumok elnökségeiként és e kvórumok tanácsadóiként az Úr segítségével képesek leszünk elérni és megmenteni azokat, akik iránt felelősséggel tartozunk. Fiatal férfiak, mosollyal az arcotokon és elhatározással a szívetekben, kart karba öltve elmehettek egy kevésbé tevékeny fiúhoz és elmehettek együtt a papsági gyűlésre, ahol tanulhattok az Úrról és arról, hogy Ő mit készített elő a számotokra, hogy megtegyétek. Jogosultak vagytok az Ő isteni segítségére, mert Ő ezt ígérte: „Előttetek fogok járni. Ott leszek a jobbotokon és a balotokon és Szellemem szívetekben lesz. Angyalaim pedig körülvesznek benneteket, és erőt adnak nektek.”8
Testvérek a melkisédeki papságban, nektek is ugyanez a szent feladatotok és kötelességetek másokkal és a családotokkal kapcsolatosan! A törekvéseiteket az Úr ugyanazon áldásai fogják kísérni.
Miközben sikereket értek el, válaszok lesztek egy anya imájára, gyermekek szívének gyengéd, de ki nem mondott érzéseire, és a neveteket mindörökké tisztelni fogják azok, akik felé kinyújtottátok karotokat és akiknek segítettetek.
Hadd osszak meg veletek egy meglehetősen személyes jellegű, de örömteli példát a saját élményeim közül!
Püspökként mindenki miatt aggódtam, aki nem volt tevékeny, aki nem járt istentiszteletre, és aki nem szolgált. Egy nap szintén ez a gondolat vezérelt, miközben azon az utcán haladtam, ahol Ben és Emily Fullmer lakott. Hajlott koruk fájdalmai idézték elő azt, hogy a tevékeny életből visszavonuljanak az otthonuk nyújtotta védelembe, elszigetelve, elválasztva, elzárva a mindennapi élet tevékenységeitől és a társasági élettől. Ben és Emily évek óta nem jöttek el az istentiszteletünkre. Ben, egy volt püspök, az elülső szobában üldögélve folyton az Újszövetséget olvasgatta és memorizálta.
Én éppen úton voltam a külvárosi irodámból az Ipar úton álló telephelyünkre. Valamilyen okból a Nyugati első utcán mentem, egy olyan utcán, amerre soha nem jártam korábban a telepre tartva. Akkor éreztem egy félre nem érthető sugalmazást, hogy álljak meg és látogassam meg Bent és Emilyt, annak ellenére, hogy épp egy megbeszélésre tartottam. Először nem figyeltem a benyomásra, és két sarokkal tovább mentem; mégis, amikor újra jött az érzés, visszafordultam a házukhoz.
Egy napsütéses hétköznapi délután volt. Odamentem az ajtóhoz és bekopogtam. Hallottam a kis foxi ugatását. Emily behívott engem, miután felkiáltott: „Egész álló nap arra vártam, hogy megszólaljon a telefonom. Meg sem szólalt. Reménykedtem, hogy a postás hoz majd egy levelet. Csak számlák jöttek. Püspök úr, honnan tudtad, hogy ma van a születésnapom?”
Azt válaszoltam: „Isten tudja, Emily, mert Ő szeret téged.”
A nappali csendjében ezt mondtam Bennek és Emilynek: „Nem tudom, miért vezéreltek ide ma engem, de kétségtelen, hogy ide kellett jönnöm. Mennyei Atyánk azonban tudja. Térdeljünk le imádkozni és kérdezzük meg őt!” Így tettünk, és a válasz meg is érkezett. Ahogy felemelkedtünk a térdeinkről, azt mondtam Fullmer testvérnek: „Ben, eljönnél a papsági gyűlésre, amikor az összes papságviselő együtt van, és elmesélnéd az ároni papságnak azt a történetet, amit kisfiúkoromban egyszer meséltél nekem arról, hogy egy vasárnap te és egy csapat fiú épp úton voltatok, hogy a Jordán folyóban fürödjetek, de te azt érezted, hogy a Szentlélek a vasárnapi iskolába vezérel? És el is mentél oda. Az egyik fiú, aki nem figyelt a Szentlélekre, vízbe fulladt azon a vasárnapon. A fiaink szeretnék hallani a bizonyságodat.”
„Megteszem” – válaszolta.
Ezután azt mondtam Fullmer nőtestvérnek: „Emily, tudom, hogy gyönyörű hangod van. Az édesanyám mondta. Néhány hét múlva lesz az egyházközségi konferenciánk, és a kórus is énekelni fog. Csatlakoznál a kórushoz és eljönnél az egyházközségi konferenciára? Esetleg énekelnél egy szólót is?”
„Mit kell énekelni?” – kérdezte.
„Nem tudom – feleltem –, de szeretném, ha énekelnél.”
Emily énekelt. Ben beszélt az ároni papsághoz. Nagyon sok szív örült annak, hogy Ben és Emily újra tevékeny lett. Azóta szinte soha nem hiányoztak az istentiszteletről. A Szentlélek szólt. Meghallottuk. Meg is értettük. Szíveket érintett meg és lelkek üdvözültek. Ben és Emily Fullmer hazajött.
A történelem egyik leghosszabb ideje játszott musicalje a Nyomorultak. A történet a nagy francia forradalom idején játszódik. A musical főszereplője Jean Valjean. Mariusért, egy csatába induló fiatalemberért érzett szívből jövő aggodalmából fakadó őszinte imáját énekben fejezi ki:
Áldott légy,
ki mindent látsz;
ki rajtam még
mindig segítettél.
Ifjú még,
s látod, fél;
bújtasd el,
hisz gyermek még!
Hozd haza őt!
Hozz békét,
hozz reményt,
Néki jár; lásd,
még épp hogy csak élt.
Mért adtál,
ha elvennéd
szűz kincsét:
életét.
Ha vesznünk kell, hát haljak én,
csak mentsd meg őt!
Hozd haza őt!9
Testvérek, miközben Isten papságának viselőiként tovább haladunk utunkon, tanulva a kötelességünket, azután karunkat kinyújtva azok felé, akiknek szükségük van segítségre, tekintsünk felfelé Mennyei Atyánkra, aki mindannyiunk Atyja! Lehet, hogy nem halljuk majd a szavát, de emlékezzünk az üdvözlésére: „Jól vagyon jó és hű szolgám.”10
És akkor a szívünkben felismerjük az Ő ki nem mondott könyörgését: Hozd haza őt! Jézus Krisztus nevében, ámen.
JEGYZETEK
1. Conference Report, 1937. ápr., 46. o.
2. 1 Péter 3:15.
3. Kim Gannon és Walter Kent, „I’ll Be Home for Christmas”, 1943.
4. Ifj. J. Reuben Clark, az egyház segédszervezetei általános vezetőinek gyűlése, 1940. márc. 29.; lásd még „Az Első Elnökség levele”, Liahona, 1999. dec., 1. o.
5. 2 Mózes 20:12.
6. T&Sz 42:45.
7. T&Sz 18:10, 15–16.
8. T&Sz 84:88.
9. Herbert Kretzmer, „Hozd haza őt!”
10. Máté 25:21.
Previous
