„A jövendő javaknak főpapja” Elder Jeffrey R. Holland A Tizenkét Apostol Kvórumából Vannak áldások, amelyek gyorsan jönnek, vannak, amelyek késõbb, s vannak, melyeket a mennyország elõtt nem nyerünk el; de azok számára, akik elfogadják Jézus Krisztus evangéliumát, jönni fognak az áldások. Azokon a napokon, amikor különösen szükségünk van a mennyország segítségére, jó, ha eszünkbe jut a zsidókhoz írt levélben az Üdvözítõnek adott egyik név. A szerzõ - feltételezhetõen Pál apostol - Jézus „kiválóbb szolgálatáról”, s arról szólva, miért Õ a „jobb ígéretekkel” teli „jobb szövetségnek közbenjárója”, elmondja, hogy közbenjárása és engesztelõ áldozata által „a jövendõ javaknak fõpapja lett”.1 Mindegyikünknek vannak idõszakai, amikor szükségünk van arra, hogy tudjuk, mikor mennek majd jobban a dolgok. Moróni a Mormon könyvében így beszélt errõl: „remélhet egy jobb világot”.2 Az érzelmi egészséghez és a lelki erõhöz mindenkinek szüksége van arra, hogy valamennyire elõretekintsen, valami kellemes, megújulást hozó és reményteli dolog felé, akár közeli az az áldás, akár még mindig elválaszt tõle minket valamennyi távolság. Elég éppen csak tudni, hogy elérhetjük õket, bármilyen közeli vagy távoli is, van egy ígéret az „eljövendõ jó dolgokról”. Kijelentem, hogy pontosan ez az, amit Jézus Krisztus evangéliuma kínál nekünk, különösen szükség idején. Van segítség. Van boldogság. Az alagút végén valóban van fény. Ez pedig a Világ Világossága, a Fénylõ Hajnalcsillag, „az örök világosság, melynek fényét nem lehet kioltani.”3 Ez pedig éppen magának, Istennek a Fia. Szerelmes imában Rómeótól távol ezt mondjuk: „De csitt, mi fény tör át az ablakon?” Ez a remény visszatérte, és Jézus a Nap.4 Bárkinek, aki azért küszködik, hogy lássa azt a fényt és rátaláljon arra a reményre, ezt mondom: Tarts ki! Próbálkozz tovább! Isten szeret téged. Jobbra fordulnak majd a dolgok. Krisztus eljön hozzád az Õ „kiválóbb szolgálatában” egy „jobb ígéretekkel” teli jövõvel. Õ számodra „a jövendõ javaknak fõpapja”. A frissen elhívott misszionáriusokra gondolok, akik elhagynak családot és barátokat, hogy alkalmanként szembenézzenek bizonyos elutasítással, elkedvetlenedéssel, és legalább is kezdetben egy-két pillanatra a honvággyal, és talán egy kis félelemmel. Azokra a fiatal anyákra és apákra gondolok, akik hûségesen gondoskodnak családjukról, miközben még mindig iskolába járnak - vagy éppen hogy csak kikerültek az iskolából - s megpróbálják biztosítani a megélhetést, miközben anyagilag fényesebb jövõt remélnek. Ugyanakkor más szülõkre gondolok, akik bármit odaadnának a birtokukban lévõ földi javakból, ha egy csökönyös gyermekük visszatérne. Az egyedülálló szülõkre gondolok, akik mindezzel szembekerülnek, csak éppen egyedül, miután halállal, válással, elidegenüléssel, elhagyatottsággal vagy más olyan szerencsétlenséggel szembesültek, melyeket a boldogabb napokon nem láttak elõre, s minden bizonnyal nem is kívántak maguknak. Azokra gondolok, akik szeretnének házasok lenni, de nem azok, azokra, akik gyermekekre vágynak, de nem lehet nekik, azokra, akiknek van ismerõse, de barátja csak nagyon kevés, azokra, akik egy szerettük halála miatt bánkódnak, vagy akik maguk is betegek. Azokra gondolok, akik szenvednek a bûntõl - saját bûnüktõl vagy másétól -, akiknek tudniuk kell, hogy van visszaút és a boldogság visszahozható. Azokra a vigasztalhatatlanokra és elnyomottakra gondolok, akik úgy érzik, az élet elment mellettük, vagy akik azt kívánják, bárcsak elment volna mellettük. Mindezeknek és még sok más embernek mondom: Ragaszkodjatok a hitetekhez! Kapaszkodjatok a reményetekbe! „Mindig imádkozzatok és higgyetek.”5 Valóban, ahogy Pál írta Ábrahámról, hogy õ volt az, „a ki a reménység ellenére reménykedve hitte” és „nem kételkedett hitetlenséggel”. „Erõs volt a hitben” és „teljesen elhitte, hogy amit õ [Isten] ígért, meg is cselekedheti”.6 Még akkor is, ha nem mindig látjátok meg felhõitek ezüstös szegélyét, Isten látja, mivel Õ annak a világosságnak a forrása, amit kerestek. Õ igenis szeret benneteket, és ismeri félelmeiteket. Meghallja imáitokat. Õ a ti Mennyei Atyátok, aki bizonyosan egybegyûjti saját könnyeit gyermekei könnyével. E tanács ellenére tudom, néhányan közületek igazán bizonytalannak érzik magukat e fogalom legijesztõbb értelmében. Kint a zavaros vizeken talán most együtt kiáltasz a költõvel: Sötétedik! Nem találom a gázlót! Minden másnak tûnik. A sziklák gonosz arccal néznek, Uram, olyan nagyon félek!7   Nem, nem azért, mert nem ismerem az élet viharait, hanem éppen ellenkezõleg, bizonyságomat teszem arról, hogy Isten szeretete és az Üdvözítõ hatalma lecsendesíti a vihart. Mindig emlékezzetek arra a bibliai történetre, hogy Õ is kint volt a vízen, s a legrosszabbal nézett szembe együtt a legújabbal, a legfiatalabbal és legfélénkebbel. Csak annak, aki harcolt azok ellen a bizonyos hullámok ellen, áll jogában azt mondani nekünk - csakúgy, mint a tengernek -, hogy „halgass”.8 Csak az, aki átélte az ilyen csapás teljes támadását, mondhatja nekünk jogosan ilyen idõkben, hogy „örüljetek”9. Az ilyen tanács nem könnyedén lelkes beszéd a pozitív gondolkodás erejérõl, bár pozitív gondolkodásra nagyon is szükség van a világban. Nem, Krisztus mindenki másnál jobban tudja, hogy az élet gondjai nagyon mélyek lehetnek, és mi nem vagyunk sekélyes emberek, ha küszködünk ezekkel. Bár az Úr kerüli az édes szónokiasságot, kifogásolja a hitetlenséget, és helyteleníti a pesszimizmust. Elvárja tõlünk, hogy higgyünk! Senki sem volt, akinek szeme oly átható lett volna, mint az Övé, és nagy része annak, amit látott, átdöfte szívét. Füle biztosan meghallott minden aggódó kiáltást, a nélkülözés és a kétségbeesés minden hangját. Bizonyos értelemben sokkal jobban, mint amennyire valaha is meg fogjuk érteni, Õ a „fájdalmak férfija és betegség ismerõje”10 volt. Valóban, Júdea utcáin a laikus számára Krisztus pályafutása minden bizonnyal kudarcnak, tragédiának tûnt, melynek során egy jó emberen teljesen erõt vettek az õt körülvevõ gonoszok és mások bûnei. Félreértették, félremagyarázták, sõt gyûlölték kezdettõl fogva. Mindegy volt, mit mond vagy mit tesz, kijelentéseit elferdítették, tetteire gyanakodtak, indítékait kétségbevonták. Az egész világtörténelemben nem volt még egy olyan ember, aki ilyen tisztán szeretett volna, aki ilyen önzetlenül szolgált volna - és akivel ilyen ördögien bántak volna erõfeszítéseiért. Mégsem tudta semmi megtörni az Õ Atyjának tervében illetve Atyjának ígéreteiben való hitét. Még a legsötétebb órákban is a Gecsemáné kertjében és a Kálvárián egyre csak bízott abban az Istenben, akirõl egy pillanatig azt hitte, hogy elhagyta Õt. Mivel Krisztus szeme hûségesen a jövõbe tekintett, el tudta viselni mindazt, amit elvártak tõle; szenvedett, ahogy ember nem szenvedhet anélkül, hogy „belehalna”11, ahogy azt Benjámin király mondta, az emberi életek roncsaira tekintett és látta, hogy az õsi Izráel ígéretei romokban hevernek Körülötte, s akkor még mindig ezt mondta, és most is ezt mondja: „Ne nyugtalankodjék a ti szívetek, se ne féljen!”12 Mert Õ tudja, hogy a hûségesek hamar elnyerik jutalmukat. Õ király; a koronáért emel szót; Õ tudja, mit lehet megígérni. Õ tudja, hogy „az Úr nyomorultak kõvára, kõvár a szükség idején. . . . Mert a szegény nem lesz végképpen elfelejtve, a nyomorultak reménye sem vész el örökre”.13 Õ tudja, hogy „közel van az Úr a megtört szívekhez, és megsegíti a sebzett lelkeket.” Õ tudja, hogy „az Úr kimenti az õ szolgái lelkét, és senki meg nem lakol, a ki õ benne bízik.”14 Bocsássatok meg nekem egy személyes következtetést, amely nem mutatja azokat a szörnyû terheteket, melyet oly sokan cipeltek, de én ezt biztatásnak szántam. Az elmúlt hónapban volt harminc éve, hogy egy kis család elindult, hogy átutazzon az Egyesült Államokon, és így egyetemre járhassanak - nem volt pénzük, csak egy régi autójuk, s minden földi vagyonuk elfért a legkisebb bérelhetõ utánfutó felében. Búcsút intettek nyugtalan szüleiknek, s pontosan 34 mérföldet tettek meg az országúton, amikor ósdi autójuk gõzölögni kezdett. Lehúzódtak egy mellékútra, a fiatal apa maga is dohogva szemrevételezte a gõzt, s magára hagyta reménykedõ feleségét és két ártatlan gyermekét - a fiatalabb csupán három hónapos volt -, hogy várjanak az autóban, amíg õ mintegy három kilométert gyalogol a Utah déli részén lévõ „világvárosig”, Kanaraville-ig, ahol feltételezésem szerint akkoriban éltek vagy hatvanöten. A város szélén sikerült egy kis vizet szereznie, s egy nagyon kedves polgár felajánlotta, hogy visszaviszi a magára hagyott családhoz. Elérték az autót, s aztán lassan - nagyon lassan - visszamentek St. George-ba, hogy átvizsgálják az autót. Több mint kétórás ellenõrzés és újraellenõrzés után, közvetlen problémát nem tudtak megállapítani, így még egyszer nekivágtak az útnak. Ugyanannyi idõ múlva, az országútnak pontosan azon a részén, a motorház alól elõcsapódó, pontosan ugyanolyan pirotechnikai jelenséggel az autó újra lerobbant. Ez nem lehetett 45 méterre a korábbi megállástól, talán másfél méterre sem! Nyilvánvaló volt, hogy az autó természettan precíz törvényei mûködésbe léptek. Inkább nevetségesnek, mint mérgesnek érezve magát, a bosszús ifjú apa még egyszer magára hagyta reménykedõ szeretteit, s elindult a hosszú útra, hogy újra segítséget hozzon. Ez alkalommal, az ember, aki vizet adott, ezt mondta: „Vagy neked, vagy annak az alaknak, aki éppen úgy néz ki, mint te, egy új hûtõt kellene szereznie az autóhoz.” Másodszor történt, hogy egy kedves szomszéd felajánlotta, hogy visszaviszi õt ugyanahhoz az autóhoz, és annak aggódó utasaihoz. Nem tudta, sírjon vagy nevessen a fiatal család helyzetén. „Milyen messzirõl jöttök?” - kérdezte. „Harmincnégy mérföldrõl” - válaszoltam. „Milyen messzire akartok még menni?” „Kétezer-hatszáz mérföldre” - mondtam. „Nos, lehet, hogy te megteszed azt az utat, lehet hogy a feleséged és ez a két kicsi is megteszi azt az utat, de egyikõtök sem ebben az autóban.” Minden vonatkozásban látnoknak bizonyult. Éppen két héttel ezelõtt haladtam el pontosan azon a helyen, ahol az országútról egy mellékútra lehet letérni, amely csak három mérföldre van a Utah-ban lévõ Kanarraville-tõl. Ugyanaz a gyönyörû és hûséges feleség, az én legkedvesebb barátom és legnagyszerûbb támaszom, aludt összekucorodva a mellettem lévõ ülésen. A történetben szereplõ két gyermek és a késõbbiekben hozzájuk csatlakozó kistestvér már régóta felnõttek, s missziót szolgáltak, tökéletesen házasodtak, és most saját gyermekeiket nevelik. Az autó, amivel ez alkalommal utaztunk, szerény volt, de nagyon kellemes és nagyon biztonságos. Valójában, engem és az én békésen mellettem ülõ csodálatos Pat-emet kivéve, abban a két héttel ezelõtti pillanatban még távolról sem hasonlított semmi a három évtizeddel korábbi aggasztó körülményekre. Mégis, hacsak egy pillanatra is, de az út szélén lelki szemeimmel talán láttam egy öreg autót, benne egy hûséges ifjú feleséggel és két kicsi gyerekkel, akik megpróbálják feltalálni magukat abban a rossz helyzetben. Elképzeltem, ahogy elõttük megy egy fiatalember Kanarraville felé, s még mindig meglehetõsen nagy távolság áll elõtte. Úgy tûnt, vállai kicsit meggörnyednek, hiszen az õ helyében egy fiatal apa félelmének súlya magától értetõdõ. Egy szentírásbeli fogalommal élve, úgy tûnt, kezeit „lecsüggesztette”15. Abban a képzeletbeli pillanatban nem tudtam megállni, hogy ne kiáltsak oda neki: „Ne add fel, fiú! Ne állj meg! Menj tovább! Próbáld tovább! Segítség és boldogság áll elõtted! Rengeteg - ennek már 30 éve, s még mindig számolom. Ne lógasd az állad! Végül minden rendben lesz. Bízzál Istenben és higgy az elkövetkezendõ jó dolgokban!” Bizonyságomat teszem arról, hogy Isten él, Õ a mi Örökkévaló Atyánk, Õ isteni szeretettel szeret mindegyikünket. Bizonyságomat teszem arról, hogy Jézus Krisztus az Õ Egyszülött Fia a testben, gyõzedelmeskedve e világban, az örökkévalóság örököseként, Isten társörököseként, most ott áll Atyjának jobbján. Bizonyságomat teszem, hogy ez az õk igaz egyháza, és hogy õk támogatnak minket a szükség idején - mindig, még akkor is, ha nem tudjuk felismerni az õ beavatkozásukat. Vannak áldások, amelyek gyorsan jönnek, vannak, amelyek késõbb, s vannak, melyeket a mennyország elõtt nem nyerünk el; de azok számára, akik elfogadják Jézus Krisztus evangéliumát, jönni fognak az áldások. Ezt én személyesen tanúsítom. Köszönöm Mennyei Atyámnak az Õ jóságát a múltban, a jelenben és a jövõben, s ezt az Õ Szeretett Fia, a legnagylelkûbb fõpap, az Úr Jézus Krisztus nevében teszem, ámen. JEGYZETEK 1. Zsidókhoz 8:6; 9:11. 2. Éter 12:4. 3. Lásd János 8:12; Jelenések 22:16; Móziás 16:9. 4. Lásd William Shakespeare, Rómeó és Júlia, 2. felvonás, 2. jelenet, 2-3. sorok. 5. T&Sz 90:24. 6. Rómabeliekhez 4:18, 20:21. 7. Joseph Hilaire Belloc: „The Prophet Lost in the Hills at Evening”, Lord David Cecil kiadásában, The Oxford Book of Christian Verse (1940), 520. 8. Márk 4:39; lásd még T&Sz 101:16. 9. János 16:33; T&Sz 68:6. 10. Móziás 14:3; Ésaiás 53:3. 11. Móziás 3:7. 12. János 14:27. 13. Zsoltárok 9:9, 19; a kiemelések nem szerepelnek a forrásanyagban. 14. Zsoltárok 34:18, 22. 15. Lásd T&Sz 81:5.