James E. Faust elnök
második tanácsos az Elsõ Elnökségben
Különösen azt szeretnénk, ha nektek, fiatalemberek erõs bizonyságotok lenne, erõs gyökérrel, mert csak akkor lesz az biztos iránytû.
Kedves testvéreim, az, hogy papsági személyek ily hatalmas seregéhez beszéljek, nagy felelõsségnek tûnik számomra. Az Úr áldását kérem, és a ti imáitokat, miközben beszélek hozzátok.
Hálás vagyok azért, hogy gyermekként megtanítottak, hogyan kell magokat vetni. Az élet csodája által elültettük a magokat, és ízletes, friss borsót, kukoricát, sárgarépát, fehérrépát, hagymát és burgonyát termesztettünk a kertünkben. Tisztán emlékszem egy nagy jelentõségû esetre, amikor is a nagyapám megmutatta, hogyan kell a lucernamagokat kézzel elvetni. Felszántotta és beboronálta a talajt, hogy elõkészítse az ágyást a magoknak. Ezután fogott egy marék magot, és karjai széles mozdulatával ügyesen szétszórta azokat, miközben meghatározott utat követve bejárta a földet. Habár a madarak megették a lucernamagok egy részét, a termény nõtt, a mezõ termése gazdag volt, és sok évig elegendõ.
Ez az eset a késõbbiekben segített nekem, mint misszionáriusnak, hogy megértsem az Üdvözítõ példázatát a magvetõrõl, ami tulajdonképpen különbözõ földek példázata. Azt tanította, hogy „némely mag az útfélre esék; és eljövén a madarak, elkapdosák azt.
Némelyik pedig a köves helyre esék, a hol nem sok földje vala. . . .
De amikor a nap felkelt, elsüle; és mivelhogy gyökere nem vala, elszáradott.
Némely pedig a tövisek közé esék, és a tövisek felnevelkedvén, megfojták azt.
Némely pedig a jó földbe esék, és gyümölcsöt terme, némely száz annyit, némely hatvan annyit, némely pedig harminc annyit.”1
Ebben a példázatban a mag ugyanaz, de négy különbözõ termõföldre hull. Az Üdvözítõ a példázat jelentését is elmagyarázta. A mag, amely az útfélre esék, azokra vonatkozik, akik meghallják az Isten szavát, de nem értik, és Sátán hatalmába kerülnek. A második mag, amely köves helyre esék, azokat jellemzi, akik örömmel hallják az igét, és mindaddig boldogulnak, amíg minden jól megy. De amikor a megpróbáltatások jönnek, és hitük miatt nyomást éreznek, megsértõdnek, és nem tartanak ki. A harmadik mag, amely tövisek közé esék, azokra vonatkozik, akik meghallják az igét, de a világi javak és a gazdagság fontosabb számukra, és eltérnek az igazságtól. Az utolsó mag viszont, amely a jó földbe esék, azokra vonatkozik, akik meghallják az igét, megértik, aszerint élnek, és nagyszerû, örökkévaló jutalmat aratnak.2
Mormon könyve sok példával szolgál az útfélre esett magokról. Ezek közül az egyik a zorámiták története. Alma lejegyezte, hogy a zorámiták „egyszer már hallották Isten igéjét.
Azonban nagy tévedésekbe estek, mert nem tartották be Isten parancsolatait . . .”3
Alma missziót vállal, hogy visszahozzák õket. Tanításaiban Alma az igét egy maghoz hasonlítja, és így magyaráz nekik:
„Ha befogadjátok, vagyis ha megengeditek, hogy a magot szívetekbe elültessék, akkor az, ha igaz, vagyis ha jó mag, és hitetlenségetek ki nem veti, vagyis, ha ellene nem szegültök az Úr Lelkének, akkor kebletekben növekedni fog. Amikor azután érzitek, hogy növekszik, ezt fogjátok mondani magatokban: Jó magnak kellett lennie, vagyis az igének igaznak kellett lennie, mert lelkemet gyarapítja. Igen, kezdi megvilágosítani elmémet . . .”4
A feljegyzés rámutat arra, hogy a szegény zorámiták közül sokan megtértek, és Ammon népéhez, az igazéletûekhez csatlakoztak Jerson földjén, miután Alma és társai újra elültették a magot.
Néhány mag köves helyre esett az Egyház kezdeti idejében, amikor Joseph Smith próféta sok megtértnek adta azt az elhívást, hogy misszionáriusként szolgáljanak. Egyikük Simon Ryder volt, akit 1831. június 6-án Joseph Smith szentelt fel elderré. Miután elolvasta a kinyilatkoztatást, ami rá vonatkozott, és nevét „Ryder” helyett „Rider”-nek látta benne, megsértõdött, szemmel láthatóan figyelmen kívül hagyva azt, hogy Joseph Smith gyakran írnokoknak diktálta a kinyilatkoztatásokat. A nevének hibás leírása miatti kiábrándultsága nem csak saját elpártolásához vezetett, hanem végül is azon aljassághoz, hogy segített azoknak, akik Joseph prófétát forró szurokkal öntötték le, majd utána tollakat szórtak rá.5 Mint a mag, amely köves helyre esett, Simon Ryder elõször örömmel fogadta az igét, de hamar megsértõdött egy jelentéktelen dolog miatt, és elvesztette helyét Isten királyságában.
Néha a tövisek elfojtják az ágyást, mint ahogy az a gazdag ifjú esetében is történt, aki megkérdezte az Üdvözítõt, hogy mit kell tennie ahhoz, hogy örök életet nyerjen. Elmondta, hogy betartotta a Tízparancsolatot fiatal korától kezdve, és megkérdezte: „Mi fogyatkozás van még bennem?” Látván a fiatalember ragaszkodását a javaihoz, Jézus az evangélium magasabb rendû törvényét tanítja neki: „Add el vagyonodat, és oszd ki a szegényeknek; és kincsed lesz a mennyben; és jer és kövess engem.” Máté leírja, hogy „Az ifjú pedig e beszédet hallván, elméne megszomorodva; mert sok jószága vala.”6 A magot elültették ebben a fiatalemberben, de javai miatt tövisek közé esett, és megfojtották azt.
Manapság, ahogy a világot járjuk, látjuk, hogy sok mag hullott jó földbe. Csodálatos, derék egyháztagokkal találkozunk, akik hithûek és elkötelezettek. Néhányan közülünk, akik misszionáriusként már vetettünk el magokat, talán úgy érezzük, hogy azok a magok kemény földre hullottak. Nem mindig lehetséges egy egyszeri találkozás következményeit megtudni. William R. Wagstaff, aki 1928-tól 1930-ig az Észak- közép államok misszióban (North Central States Mission) szolgált, évekig csalódottnak érezte magát, amiért nem keresztelt meg több embert. 1929 nyarán õ és a társa egy családot látogatott meg egy farmon, Winnipegtõl 180 mérföldnyire nyugat felé.
„Wagstaff testvér emlékezett arra, hogy az anyának egy Mormon könyvét adott, és azon, illetve a következõ nyáron sokat beszélgettek vele az evangéliumról.
Emlékezett, hogy minden látogatás alkalmával, ,õ levette a kötényét, mi pedig leültünk, és az evangéliumról beszélgettünk. Õ olvasott és nagyon sokat kérdezett.’
Missziója végén azonban még mindig nem volt megkeresztelve, és a kapcsolat is megszakadt vele.”
Wagstaff testvér hazament, megnõsült és családot alapított. 1969 októberében õ és a felesége elmentek a missziós találkozójára. “Egy hölgy ment oda hozzá, és megkérdezte, ,Nem ön Elder Wagstaff?’
. . . Úgy mutatkozott be, mint az a hölgy, akit a Winnipeg melletti farmon tanított. A kezében volt a Mormon könyvének egy már sokszor használt példánya - az, amit 40 évvel azelõtt õ adott neki.
,Megmutatta nekem a könyvet,’ mondta, ,az elejére lapoztam, és ott volt a nevem és a címem.’
Ekkor azt mondta Wagstaff testvérnek, hogy családjából körülbelül hatvanan tagjai az Egyháznak, akik közül az egyik gyülekezeti elnök.”7
Elder Wagstaff a missziója során vetette el a magokat, azonban amikor hazament, azok még a földben voltak. Negyven évvel késõbb szerzett tudomást arról a gazdag aratásról, ami idõvel elérkezett, és tanulta meg, hogy „a mit vet az ember, azt aratándja is.”8
Mindannyiunknak táplálnunk kell a hitünk magjait, hogy gyökeret eresszenek. Hinckley elnök erõteljesen ösztönöz minket arra, hogy segítsünk az új egyháztagoknak lelkük felkészítésében, hogy a hit magjai, amiket a misszionáriusok ültettek el, növekedhessenek és fejlõdhessenek.
Ugyanakkor, úgy tûnik, hogy a talaj egyre keményebbé válik és sokan kevésbé fogékonyak a Szellem dolgai iránt. A modern technológia csodái oly módon hoztak eredményességet életünkbe, amirõl egy generációval ezelõtt még nem is álmodtunk; ezzel az új technológiával azon kihívások folyama árad ránk, amelyek az erkölcsünkre és értékeinkre hatnak. Néhányan inkább a technológiára támaszkodnak, nem a teológiára. Igyekszem hozzátenni, hogy a tudomány, a kommunikáció csodái, és a modern orvoslás csodája az Úrtól való, hogy munkáját szerte a világon felgyorsítsa. Példának okáért, az Egyház családkutatási (FamilySearch¨) weblapját átlag 8 millióan keresik meg naponta. De Sátán, természetesen, figyelemmel kíséri a technológia eme nagy mértékû fejlõdését, és hasonlóképpen használja ki azt saját céljaira, amik rombolnak és kifosztanak. Gyönyörködik az Internet pornográfiájában, és a sok mozifilm és televíziós program erkölcstelenségében. Még némely modern zenébe is megpróbálta saját sátáni üzenetét elhelyezni. Hogy hitünk magjai kicsírázzanak az életünkben, el kell kerülnünk Sátán markolását.
El kell készítenünk a hitünk saját ágyását. Ahhoz, hogy ezt megtegyük, fel kell szántanunk a talajt a naponkénti alázatos imával, miközben erõt és bocsánatot kérünk. Be kell boronálnunk a talajt azzal, hogy felülkerekedünk a büszkeség érzésén. Elõ kell készíteni az ágyást azáltal, hogy betartjuk a parancsolatokat a tõlünk telhetõ legjobban. Õszintének kell lennünk az Úrral a tizedfizetésünkben, és a felajánlásokban. Érdemesnek és képesnek kell lennünk arra, hogy a papság nagyszerû hatalmát elõhívhassuk, hogy megáldjuk magunkat, családjainkat, és másokat, akikért felelõsséggel tartozunk. Nincs jobb hely hitünk lelki magjainak táplálására a templomaink szent szentélyeinél és otthonainknál.
Nektek, az ároni papság fiatal férfiainak nagyon szorgalmasan arra kellene törekednetek, hogy szakmára és annyi tanulásra tegyetek szert, amennyire csak tudtok. Nektek, diakónusok és tanítók, még nem kell elhatározni végleges karriereteket, ugyanakkor mindent meg kell tennetek azon felkészülés érdekében, hogy majd szembeszálljatok az élet kihívásaival, és végsõ soron eltartsátok jövõbeli feleségeteket és családotokat. Bizonyos értelemben azok a fiatalemberek, akik nem ébrednek rá Isten adta tehetségeikre és lehetõségeikre, nem tisztelik teljes mértékben a papságukat. Tudom, hogy a világ néhány pontján ez a legnagyobb kihívás, de a fiatalemberek részére adott lehetõségek kitágulnak, ha jól elsajátítotok egy alapszakmát. Javatokra válik az is, fiatalemberek, ha egy másik nyelvet tanultok meg. Ha elszalasztjátok a felkészülést a fiatalságotok idején, túl késõ lesz a felkészüléshez, ha már eléritek a felnõtt kort.
Amint néhány fiatalunkkal kapcsolatba kerültem, azon gondolkodtam, miért estek a magok kemény földre. Gyakran úgy tûnik, hogy nem tettek elég erõfeszítést annak érdekében, hogy a föld elõ legyen készítve a hit magjainak befogadására, mint ahogy azt a nagyapám tette a lucernaföld esetében.
Hiszem, hogy sok ragyogó, különleges és bátor lelket tartogattak erre a kihívásokkal teli idõszakra. Egy okos kisfiúra gondolok most, akit Timmynek hívnak.
Timmynek csak két pennyje volt a zsebében, amikor is odament egy kertészhez, és rámutatott egy paradicsomra, ami oly zamatosan csüngött a szárról.
„Két centet adok érte,” ajánlotta a fiú.
„Az ötöt is megér” mondta a kertész.
„És ez?” kérdezte Timmy, amint rámutatott egy kisebb, zöldebb és kevésbé kísértésbe ejtõ példányra. A kertész beleegyezõen bólogatott. „Rendben”, mondta Timmy, és befejezvén az üzletet, a két pennyt a kertész kezébe tette. „Leszedem úgy egy hét múlva.”9
Ti, fiatalemberek tanulhattok Timmytõl, aki két centet fektetett egy paradicsomba, ami öt centet is megér majd a jövõben. Ha készek vagytok, hogy most befektessetek, akkor nektek, fiatalemberek lehetõségetek lesz, hogy annyi mindent elérjetek, mint bármelyik eddig élt nemzedék. De túl sokaknak a hit magja tüskék közé esik, és a mag nem hoz gyümölcsöt.10
Ti, testvéreim, akik Isten szent papságát viselitek, talán csodálkoztok, miért nyugtalanít minket annyira, hogy a hit magjai növekednek-e bennetek. Különösen azt szeretnénk, ha nektek, fiatalemberek erõs bizonyságotok lenne, erõs gyökérrel, mert csak akkor lesz az olyan biztos iránytû, ami képessé tesz benneteket arra, hogy meg tudjatok állni a megpróbáltatások szeleinek állandó fújásában. Hiszünk abban, hogy a világ megmentése ezen egyház papságán áll. Ez a felelõsség teljes egészében a mi vállainkon nyugszik. Nem rázhatjuk le magunkról. Ahogy Gordon B. Hinckley mondta,
„Ha a világot megmentik, nekünk kell megtennünk. Nincs kibúvó ez alól. Senki más a világtörténelemben nem kapta meg ezt a feladatot, amit mi megkaptunk. Felelõsek vagyunk mindazokért, akik mindezidáig a Földön éltek. Ez magába foglalja a családtörténetünket, és a templomi munkát. Felelõsek vagyunk azokért, akik most élnek a Földön, és ez magába foglalja a misszionáriusi munkánkat. És felelõsek leszünk azokért, akik majd még a Földön élnek.”11
Tehát, testvéreim, mivel ezeket az értékes hatalmakat viseljük, hiszem, hogy felelõsek leszünk az erõfeszítéseinkért, amelyeket azért teszünk, hogy teljesítsük ezt a hatalmas feladatot. Nem kell szégyellnünk a tantételeket csak azért, mert azok nem népszerûek, vagy társadalmilag nem elfogadottak. Nem kell bocsánatot kérnünk azért, amit a prófétáinkon keresztül kinyilatkoztattak a mi idõnkben. Ez az Úr szava a világnak. Mindig ára van annak, ha tanúbizonysá-got akarunk kapni az õ szent munkájáról. Mindig is lesz „hitünknek megpróbáltatása.”12
Alma azt mondta, hogy ha érezzük, amint a mag növekszik, akkor az gyarapítja lelkünket, megvilágosítja elménket, és élvezetessé válik számunkra. Isten áldjon meg benneteket, hogy olyan élményekben legyen részetek, mint amiket ezek a szavak leírtak, Jézus Krisztus nevében imádkozom, ámen.
JEGYZETEK
1. Máté 13:3-8.
2. Máté 13:19-23.
3. Alma 31:8-9.
4. Alma 32:28.
5. The Heavens Resound: A History of the Latter-day Satints in Ohio 1830-1838 (1983), Milton V. Backman, Jr., Salt Lake City: Deseret Book Company, 93-94. o.; The Far West Record: Minutes of The Church of Jesus Christ of Latter-day Saints, 1830-1844 (1983), edited by Donald Q. Cannon, Lyndon W. Cook, Salt Lake City: Deseret Book Co., 286. o.
6. Máté 19:20-22
7. Julie A. Dockstader, „Missionary Moments: A Lot of Rejoicing”, Church News 1991. május 4. 16.
8. Gal. 6:7.
9. Braude’s Treasury of Wit and Humor, Jacob M. Braude, Prentice-Hall, Inc. Englewood Cliffs, N.J., 1964, 175. o.
10. ld. Máté 13:22.
11. Misszióelnökök szemináriuma (Mission presidents’ seminar), 1999. június 25.; idézve a következõbõl: „,Church Is Really Doing Well,’” Church News, 1999. július 3. 3.
12. ld. T&Sz 105:19.
Previous
