Papsági hatalom Thomas S. Monson elnök elsõ tanácsos az Elsõ Elnökségben A papság nem is annyira ajándék, mint inkább megbízás a szolgálatra, kiváltság arra, hogy felemeljünk, és lehetõség arra, hogy megáldjuk mások életét. Papsági testvéreim, akik itt és világszerte összegyûltetek! Alázatossá tesz kapott feladatom, hogy néhány észrevételrõl szóljak hozzátok. Azért imádkozom, hogy velem legyen az Úr Szelleme, amikor ezt teszem. Néhányan közületek diakónusok, mások tanítók vagy papok - melyek mind az ároni papság hivatalai. Sokan közületek elderek, hetvenesek vagy fõpapok. Mindannyiunktól sokat várnak el. Az Elsõ Elnökség és a Tizenkét Apostol Tanácsának 1980. április 6-án kiadott nyilatkozata a következõ bizonyságtételt és igazságot szögezte le: „Ünnepélyesen megerõsítjük azt a tényt, hogy Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyháza annak az Egyháznak a helyreállítása, melyet Isten Fia alapított meg, amikor a halandó létben megszervezte munkáját a földön; hogy az õ szent nevét viseli, méghozzá Jézus Krisztus nevét; hogy apostolok és próféták alapzatára épül, õ lévén a fõ sarokkõ; hogy papsága az ároni és a melkisédeki rendben is azok kezei alatt lett visszaállítva, akik az õsi idõkben rendelkeztek azzal: Keresztelõ János az ároni papsági esetében; valamint Péter, Jakab és János a melkisédeki papság esetében.”1 1889. október 6-án George Q. Cannon elnök ezt a kérést juttatta kifejezésre: „Látni akarom, amint megerõsödik a papság hatalma. . . . Látni akarom, amint ez az erõ és hatalom szétárad a papság egész testén, a fejtõl egészen a legkisebb és legalázatosabb diakónusig az egyházban. Minden férfi keresse Isten kinyilatkoztatásait és élvezze azokat, a lelkében világló mennyei világosságot, mely tudást ad neki a kötelessé- geit, Isten munkájának azon részét illetõen, mely reá hárul a papsága folytán.”2 Maga az Úr összegezte ezt a felelõsséget, amikor a papságról adott kinyilatkoztatásban erre serkentett: „Tanulja meg hát minden ember feladatát, és teljes szorgalommal mûködjék abban a tisztségben, amelyre kijelöltetett.”3 Testvérek az ároni papságban, legyetek akár diakónusok, tanítók vagy papok, tanuljátok meg a kötelességeteket! Testvérek a melkisédeki papságban, tanuljátok meg a kötelességeteket! Néhány évvel ezelõtt, legkisebb fiunk, Clark tizenkettedik születésnapjának közeledtével, éppen elhagyni készültünk az Egyház igazgatási épületét, amikor Harold B. Lee elnök köszönt oda nekünk. Megemlítettem Lee elnöknek, hogy Clark hamarosan tizenkét éves lesz, mire Lee elnök azt kérdezte tõle: „Mi történik veled, amikor tizenkét éves leszel?” Olyan pillanat mintapéldája volt ez, amikor az apa azért imádkozik, hogy megfelelõ válaszra kap majd inspirációt a fia. Clark habozás nélkül azt mondta Lee elnöknek: „Diakónussá fognak szentelni.” Lee elnök ezt a választ várta, majd a következõ tanácsot adta a fiunknak: „Ne felejtsd el, hogy nagyszerû áldás a papság viselése.” Teljes szívembõl és lelkembõl remélem, hogy minden olyan fiatal férfi tiszteletben tartja majd a papságot, aki megkapja azt, és hûségesnek bizonyul a közvetített bizalomhoz, amikor ráruházzák azt. Negyvennégy évvel ezelõtt hallottam, amint Ifj. William J. Critchlow, aki akkor a Dél-Ogden cövek elnöke volt, a konferencia általános papsági ülésszakán a férfitestvérekhez beszél, és felidéz egy történetet a bizalomról, a tisztességrõl és a kötelességrõl. Szeretném elmondani nektek ezt a történetet. Egyszerû tanulsága ma is ugyanúgy vonatkozik ránk, mint akkor. „Róbert éppen az út szélén ácsorgott, és figyelte, amint szokatlanul sok ember siet el mellette. Egy idõ múlva ráismert egy barátjára. ,Hova mentek ilyen sietve?’ - kérdezte. A barát megállt. ,Nem hallottál róla?’ - kérdezte. ,Semmit nem hallottam,’ - válaszolt Róbert. ,Hát,’ - folytatta a barát, ,a király elvesztette uralkodói smaragdját. Tegnap egy nemesember esküvõjén volt jelen, és a smaragdot egy vékony aranyláncon viselte a nyakában. Valahogy a smaragd levált a láncról. Mindenki keresi, mert a király jutalmat ajánlott fel annak, aki megtalálja. Gyere, sietnünk kell!’ ,Én azonban nem mehetek el anélkül, hogy a nagymamámat meg ne kérdezném,’ - bizonytalanodott el Róbert. ,Hát, akkor én nem várhatok. Meg akarom találni a smaragdot,’ - válaszolt a barátja. Róbert visszasietett a faházba az erdõ szélén, hogy engedélyt kérjen a nagymamájától. ,Ha megtalálnám, itt hagyhatnánk ezt a kunyhót annak nyirkosságával együtt, és vásárolhatnánk egy darab földet a domboldalon,’ - kérlelte nagymamáját. Nagymamája azonban a fejét rázta. ,Mihez kezdene akkor a nyáj,’ - kérdezte. ,Már most sem nyughatnak a karámban, várva, hogy valaki kivigye õket a legelõre, és légy szíves ne felejtsd el õket elvinni a vízhez, amikor a nap magasan fent az égbolton süt.’ Róbert bánatosan kivitte a nyájat a legelõre, délben pedig elvitte õket a patakhoz az erdõben. Ott leült egy nagy kõre a pataknál. ,Bárcsak lehetõségem lenne rá, hogy keressem a király smaragdját,’ - gondolta. Amint elfordította a fejét, hogy a patak homokos aljára tekintsen, hirtelen belebámult a vízbe. Mi az? Csak nem! Beugrott a vízbe, és ujjai valami olyan dolgot ragadtak meg, mely zöld volt, egy vékony aranyláncdarabbal. ,A király smaragdja!’ - kiáltott fel. ,Bizonyára lerepült a láncról, amikor a király lován lovagolva átvágtatott a patakon átívelõ hídon, és az ár idehozta.’ Róbert ragyogó szemekkel szaladt nagymamája kunyhójához, hogy elmondja neki, milyen nagyszerû dolgot talált. ,Áldott légy, fiam,’ - mondta, ,de soha nem találtál volna rá, ha nem végezted volna a kötelességedet, mely a nyáj õrzése volt.’ Róbert pedig tudta, hogy ez az igazság.”4 Ennek a történetnek a tanulsága egy ismerõs verspárban is megtalálható: „Tedd kötelességed; ez a legjobb. A többit hagyd az Úrra.” Ha van valaki, aki úgy érzi, túl gyenge elõre és lefelé vezetõ életútjának a megváltoztatásához, vagy ha van valaki, aki a félelmek legnagyobbika - a kudarc félelme - miatt nem határozza el, hogy jobban végzi majd a dolgát, annak nem lehet vigasztalóbb bizonysága az Úr ezen szavainál: Mert kegyelmem elegendõ mindazoknak, akik megalázkodnak, „mert ha megalázkodnak elõttem és hisznek bennem, akkor gyengeségüket megerõsítem.”5 Mindenhol vannak csodák, ahol felmagasztalják a papsági elhívásokat. Amikor hit váltja fel a kételyt, amikor az önzetlen szolgálat megszabadít az önzõ igyekezettõl, akkor Isten hatalma véghezviszi az Õ céljait. A papság nem is annyira ajándék, mint inkább megbízás a szolgálatra, kiváltság arra, hogy felemeljünk, és lehetõség arra, hogy megáldjuk mások életét. Testvérek, akik közülünk az ároni papságban lévõ fiatal férfiakért felelõsek, ne csak lehetõséget adjunk nekik a tanulásra, hanem állítsunk is eléjük olyan példát, melyet érdemes követni. Akik a melkisédeki papságot viselik közülünk - nekünk mindig is megvan az a kiváltságunk, hogy felmagasztalhatjuk az elhívásunkat. Izráelt õrzõ pásztorok vagyunk. Az éhes nyáj feltekint és készen áll arra, hogy megetessék az élet kenyerével. Készen állunk Isten nyájának az etetésére? Elkerülhetetlen az, hogy felismerjük az emberi lélek értékét, és soha ne mondjunk le egyik becses fiáról sem. Szeretném felolvasni nektek egy fiatal férfi levelét, mely a szeretet szellemét tükrözi, és amely segített szilárd bizonyságra szert tenni az evangéliumról: „Kedves Monson elnök! Köszönöm, hogy beszéltél hozzánk a Nemzetközi Cserkésztalál- kozón, mely Fort A. P. Hill-ben, Virginia államban került megrendezésre. Utazásunk alkalmával sok híres helyet láttunk, például a Niagara vízesést, a Szabadságszobrot, a Szabadságharangot és sok mást. Nekem leginkább a Szent liget tetszett. Szüleink mindannyiunknak írtak levelet, melyeket a ligetben kellett magunkban elolvasni. Miután végeztem a szüleim által nekem írt levél olvasásával, letérdeltem, hogy imádkozzak. Megkérdeztem, hogy valóban igaz-e az egyház, és hogy Joseph Smith valóban látott-e látomást és Isten igaz prófétája-e, valamint azt, hogy Hinckley elnök Isten igaz prófétája-e. Miután befejeztem az imádkozást, rögtön éreztem annak szellemét, hogy ezek a dolgok valóban igazak. Azelõtt is imádkoztam már ezekrõl a dolgokról, de még soha nem kaptam ilyen erõteljes választ. Semmiképpen nem tagadhattam meg, hogy az egyház igaz, és hogy Hinckley elnõk Isten prófétája. Nagyon áldottnak érzem magam, hogy ennek az egyháznak a tagja vagyok. Ismét köszönöm, hogy eljöttél a találkozóra. Tisztelettel: Chad D. Olson Ui: Adtunk a vezetõnknek és a buszsofõrnek is egy-egy olyan példányt Mormon könyvébõl, amibe a bizonyságunkat is beleírtuk. Nagyon jó fejek! Szeretnék misszionárius lenni.” Joseph Smith-hez hasonlóan ez a fiatal férfi is visszavonult egy szent ligetbe, és imádkozott, hogy választ kapjon kutató elméjében megfogalmazódott kérdésekre. Ismét érkezett válasz az imára, és elnyerte az igazság megerõsítését. Sok olyan kevésbé aktív egyháztag van, aki a tûnõdés vadonjában kóborol, vagy aki a bûn mocsarában küszködik. Az egyik ilyen egyháztag ezt írta: „Félek egyedül lenni. Az evangélium soha nem távozott el a szívembõl, bár az életembõl eltávozott. Kérem, imádkozzatok értem. Boldog lennék, ha akár az egyház legalázatosabb tagjának asztaláról leesõ morzsákat is megehetném, mert neki is több van, mint most nekem. Régen azt gondoltam, hogy fontos az egyházban a pozíció és a feladatkör, de most már tudom, hogy ebben mindig is tévedtem. A tagság, a papsági hatalom, az apaság és a szolgálat a fontos. Tudom, hogy hol van az egyház, de néha úgy gondolom, szükségem van valakire, hogy megmutassa nekem az utat, hogy bíztasson engem, hogy elûzze a félelmemet és bizonyságot tegyen nekem. Úgy gondoltam, elveszett az egyház, de valójában csak én vesztem el.” A kötelesség elhívása csendben is érkezhet, amint mi, a papság viselõi elvégezzük a ránk bízott feladatokat. George Albert Smith elnök, a szerény de hatékony vezetõ ezt a megállapítást tette: „Kötelességed elõször is megtudni, hogy mit vár el az Úr, majd szent papságod hatalma és ereje által oly módon magasztalni fel az elhívásodat társaid jelenlétében, hogy az emberek örömmel kövessenek.”6 Mit jelent egy elhívás felmagasztalása? Azt jelenti, hogy megerõsítjük annak méltóságát és fontosságát, hogy tiszteletreméltóvá és dicséretessé tesszük azt minden ember szemében, hogy kitágítjuk és megerõsítjük, hogy más emberek szeme láttára átsüthessen azon a mennyek világossága. És hogyan magasztal fel valaki egy elhívást? Egyszerûen úgy, hogy elvégzi az ahhoz kapcsolódó szolgálatot. Egy elder úgy magasztalja fel egy felszentelt elder elhívását, hogy megtudja, elderként mik a kötelességei, majd elvégzi azokat. Ahogy az elderrel, úgy van az a diakónussal, a tanítóval, a pappal, a püspökkel és mindenkivel, aki hivatalt visel a papságban. Emlékszünk rá, hogy Pál, aki Saulként volt ismert, Damaskus felé tartott, hogy üldözze az ottani keresztényeket. Amint Damaskus városának közelébe ért, ragyogó világosság támadt körülötte, mire õ megdöbbenve a földre rogyott és egy hangot hallott, mondván: „Saul, Saul, mit kergetsz (üldözöl) engem?” Saul pedig azt kérdezte: „Kicsoda vagy, Uram?” A hang erre azt mondta: „Én vagyok Jézus.” A bûnbánó Saul azt kérdezte: „Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem?” Az Úr válaszával az üldözõ Saulból prédikáló Pál lett, és nekilátott nagy misszionáriusi erõfeszítéseinek.7 Testvérek, a tettek - nem csupán az álmodozás - során van az, hogy életeket áldunk meg, másoknak utat mutatunk és megmentjük a lelkeket. „Az igének pedig megtartói (cselekvõi) legyetek és ne csak hallgatói, megcsalván magatokat,”-tette hozzá ehhez Pál.8 Mi, akik ma este összegyûltünk ezen a papsági gyûlésen, újítsuk meg mind arra irányuló erõfeszítéseinket, hogy érdemesek legyünk az Úr útmutatására az életünkben. Sokan vannak odakint, akik segítségért könyörögnek és imádkoznak. Ott vannak azok, akik el vannak keseredve, valamint azok, akiket rossz egészségi állapot gyötör, és az élet kihívásai, melyek kétségbeesésbe döntik õket. Mindig is hittem e szavak igazában: „Isten legnagyobb áldásai mindig kéz a kézben járnak azokkal, akik Õt szolgálják itt lent.”9 Legyenek hát mindenre kész kezeink, tiszta kezeink és hajlandóságot mutató kezeink, hogy készen álljunk megadni azt, amirõl azt szeretné Mennyei Atyánk, hogy megkapják Tõle a többiek. Saját életembõl vett példával zárom mondanivalómat. Volt egyszer egy nagyra becsült barátom, akirõl úgy tûnt, hogy többet tapasztal meg az élet gondjaiból és buktatóiból, mint ami elviselhetõ. Végül halálos betegen feküdt egy kórházban, és én nem tudtam róla, hogy ott van. Monson nõtestvérrel pont ebbe a kórházba mentünk meglátogatni egy másik embert, aki nagyon beteg volt. Amint a kórházból kilépve a leparkolt autó felé indultunk, határozott késztetést éreztem arra, hogy visszamenjek és megkérdezzem, vajon itt fekszik-e egy Hyrum Adams nevû beteg. Már hosszú évekkel ezelõtt megtanultam, hogy soha, soha ne halasszam késõbbre az Úrtól jövõ késztetéseket. Késõre járt, de a recepciónál feltett kérdések megerõsítették, hogy Hyrum valóban itt fekszik. Felkerestük a szobáját, bekopogtunk az ajtón és benyitottunk. Nem voltunk felkészülve a minket fogadó látványra. Mindenütt luftballoncsokrok voltak. A falon feltûnõ helyen ki volt téve egy plakát, BOLDOG SZÜLETÉSNAPOT felirattal. Hyrum a kórházi ágyban ült, oldalán a családtagjaival. Amikor meglátott minket, azt mondta: „Nahát, Monson testvér, hogy a csudába tudtad, hogy ma van a születésnapom?” Elmosolyodtam, de megválaszolatlanul hagytam a kérdést. A szobában lévõ melkisédeki papságviselõk körbevették ezt az embert, atyjukat és barátomat, és papsági áldást adtunk. Könnyhullatást, hálás mosolyok váltását és gyengéd ölelések fogadását és adását követõen odahajoltam Hyrum-hoz, és odasúgtam neki: „Hyrum, ne felejtsd el az Úr szavait, mert meg fognak erõsíteni téged. Azt ígérte: ,Nem hagylak titeket árvákul (vigasz nélkül); eljövök ti hozzátok.’”10 Álljunk mindig készen az Úr szolgálatára, és jogosítson fel ez minket az Úr segítségére, ezért imádkozom, Jézus Krisztus nevében, ámen. JEGYZETEK 1. „Proclamation,” Ensign, 1980. máj. 52. 2. Deseret Weekly, 1889. nov. 2., 598. 3. T&Sz 107:99. 4. In Conference Report, 1955. okt., 86; a bekezdések, a kezdõbetûk és a kõzpontozás megváltoztatva. 5. Éther 12:27. 6. In Conference Report, 1942. ápr., 14. 7. Apcsel. 9:3-6. 8. Jakab 1:22. 9. Whitney Montgomery, „Revelation,” in Best-Loved Poems of the LDS People, szerk Jack M. Lyon és mások (1996), 283. 10. János 14:18.