Istentől való nők vagyunk Sheri L. Dew Második tanácsos a Segítõegylet Általános Elnökségében Krisztushoz megtérni annyit tesz, hogy elfordulni a világtól. Azt jelenti, hogy Krisztust, csakis Krisztust helyezzük életünk középpontjába. Nemrégiben egy hivatásbeli megbízatásom miatt el kellett utaznom az országból. Olyan rossz elõérzetem volt az úttal kapcsolatban, hogy az indulás elõtt kértem egy papsági áldást. Figyelmeztettek, hogy az ellenség megpróbálja meghiúsítani küldetésemet és fizikai, valamint lelki veszély leselkedik rám. Azt a tanácsot is kaptam, hogy ennek nem egy városnézõ illetve bevásárló útnak kell lennie, és ha a megbízatásaimra összpontosítok, valamint a szellem útmutatását keresem, akkor biztonságban haza fogok térni. Nos, kijózanító volt a figyelmeztetés. De ahogy az út minden egyes lépésénél egyre csak útmutatásért és védelemért könyörögtem, rájöttem, hogy tapasztalatom egyáltalán nem volt egyedülálló. Amikor elhagytuk Õt, nem mondta-e Atyánk nektek és nekem, hogy: „Az ellenség megpróbálja meghiúsítani a küldetésed, lelki és fizikai veszélyekkel fogsz szembenézni. De ha a megbízatásaidra összpontosítasz, ha törõdsz a véleményemmel, és ha a halandóságot nem alacsonyítod le egy városnézõ vagy bevásárló út szintjére, akkor biztonságban haza fogsz térni”? Az ellenség örömöt talál abban, ha mi turistaként viselkedünk, vagyis ha inkább csak halljuk, minthogy cselekedjük az igét (lásd Jakab 1:22), vagy ha olyanok vagyunk, mint a vásárlók, tehát lekötnek minket e világnak azon hiábavaló dolgai, amelyek megfojtják lelkünket. A Sátán múlékony gyönyörökkel és gondolatokkal csalogat minket - bankszámlánkkal, ruhatárunkkal, sõt még derékbõségünkkel is -, mert tudja, hogy ahol a kincsünk, ott van a mi szívünk is (lásd Máté 6:21). Sajnos, könnyû hagyni, hogy az ellenség csábításainak vakító ragyogása eltérítsen minket Krisztus világosságától. „Mert mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri is, de az õ lelkében kárt vall?” (Máté 16:26). A próféták arra figyelmeztettek minket, hogy mondjunk le a világról, és szívünket fordítsuk Jézus Krisztus felé, aki megígérte nekünk: „mert bár ebben a világban nincs teljes boldogságotok, de énbennem teljes lesz boldogságotok” (T&Sz 101:36; a kiemelések nem szerepelnek a forrásanyagban). Spencer W. Kimball elnök mondta: „Ha ragaszkodunk ahhoz, hogy minden idõnket és forrásunkat egy világi birodalom felépítésére fordítjuk, akkor pontosan az az, amit örökölni fogunk” („The False Gods We Worship”, Ensign, 1976. június, 6.) Milyen gyakran fordul elõ, hogy annyira összpontosítunk az úgy nevezett jó életvitelre, hogy szem elõl tévesztjük az örök életet? Ez végzetes megfelelõje annak, hogy eladjuk születési elõjogunkat egy tál lencséért. Az Úr kinyilatkoztatta az ilyen lelki betegség gyógymódját, amikor ezt tanácsolta Emma Smith-nek: „Tedd félre a világ dolgait, és keresd egy jobb világéit” (T&Sz 25:10). És Krisztus megadta a mintát, amikor a Gecsemáné kert elõtt ezt mondta: „én meggyõztem a világot” (János 16:33; a kiemelés nem szerepel a forrásanyagban). Egyetlen módon gyõzhetjük le a világot, mégpedig úgy, hogy megtérünk Krisztushoz. És a Krisztushoz való megtérés annyit tesz, hogy elfordulunk a világtól. Azt jelenti, hogy Krisztust és csakis Krisztus helyezzük életünk középpontjába, mégpedig úgy, hogy az emberi hiábavalóságok és filozófiák elveszítik vonzerejüket. A Sátán Babilon istene, vagy ezé a világé. Krisztus Izráel Istene, és az Õ engesztelõ áldozata hatalmat ad nekünk ahhoz, hogy legyõzzük a világot. „Ha dicsõséget, értelmet és végtelen életet remélsz - mondta Joseph F. Smith elnök - akkor engedd, hadd menjen a világ” (Az egyház elnökeinek tanításai: Joseph F. Smith [1998], 243.; a kiemelések nem szerepelnek a forrásanyagban). Sionban élõ nõtestvérekként gátat vethetünk az ellenségnek a családokra és az erényre irányuló összeesküvésének. Nem csoda, ha földi örömökre csábít minket az örökös dicsõségre való törekvés helyett. Nemrégiben, egy hatgyermekes, negyvenöt éves anya mondta el nekem, hogy amikor felhagyott azon folyóiratok böngészésével, amelyek képekkel fertõzték meg õt arról, hogyan kellene otthonának és ruhatárának kinéznie, kezdett nagyobb békességet érezni. Ezt mondta: „Lehet, hogy kövér vagyok, õsz és ráncos, de én Isten kövér, õsz, ráncos leánya vagyok, õ ismer és szeret engem.” A segítõegylet segíthet nekünk abban, hogy elforduljunk a világtól, hiszen kifejezett célja az, hogy segítsen a nõtestvéreknek és az õ családjuknak Krisztushoz megtérni. Ebben a szellemben csatlakozom Smoot és Jensen nõvérhez, akik kijelentették, kik vagyunk, és velük együtt örvendezek azoknak a bejelentett finomításoknak, amelyek a segítõegylet középpontjában álló dolgokat érintik. Többé nem engedjük meg magunknak azt a luxust, hogy bármi olyanra fordítsuk energiánkat, amely nem vezet minket és családunkat Krisztushoz. Ez jelenti a lakmuszpróbát a segítõegylet számára, éppen úgy, mint saját magunk számára. Az elõttünk álló napokban egy alkalmi elkötelezettség Krisztus mellett nem segít nekünk kitartani. Kislányként láttam elkötelezettséget nagyanyámban, aki segített a nagypapának gondját viselni a kansasi prérin lévõ farmunknak. Valahogy túlélték az aszályt, a gazdasági válságot és a nagy síkságok fölött zsarnokoskodó tornádókat. Gyakran eltûnõdtem azon, hogy hogyan viselte el a nagyi évekig azt a csekély jövedelmet és kemény munkát, és hogyan élte túl, amikor legidõsebb fia meghalt egy tragikus balesetben. A nagyi élete nem volt könnyû. De tudjátok, hogy mire emlékszem vele kapcsolatban a legjobban? Az evangéliumban való teljes örömére. Sosem volt boldogabb annál, mint amikor a családtörténeten dolgozott, vagy amikor szentírásokkal a kezében tanított. Nagyi félretette e világ dolgait, hogy jobb dolgok után kutasson. A világ számára az én nagymamám hétköznapi ember volt. De számomra õ ennek az évszázadnak a meg nem énekelt hõsnõit képviseli, akik eleget tettek a földi létezés elõtti ígéreteiknek, és egy olyan hitbéli alapot hagytak maguk után, amelyre mi építhetünk. A nagyi nem volt tökéletes, de Istentõl való asszony volt. Most rátok és rám vár, hogy továbbvigyük a lobogót a következõ századba. Nem világias nõk vagyunk. Istentõl való nõk vagyunk. És az Istentõl való nõk ott lesznek a XXI. század legnagyobb hõsnõi között. Mint ahogy Joseph F. Smith elnök kihirdette, nem nekünk való, hogy „világias nõk vezessenek minket; az való [nekünk], hogy . . . világias nõket vezessünk mindenben, ami dicséretre méltó” (Tanítások, 184). Ez nem jelenti azt, hogy lekicsinyeljük annak a számtalan asszonynak az életét, akik szerte a világon élnek. De mi páratlanok vagyunk. Páratlanok vagyunk a szövetségeink, lelki kiváltságaink és e kettõhöz kapcsolódó felelõsségeink miatt. Felruháztak és megajándékoztak minket a Szentlélek erejével. Van egy élõ prófétánk, aki vezet minket, vannak szertartásaink, amelyek összekötnek minket az Úrral és egymással, s közöttünk mûködik a papsági hatalom. Mi megértjük, hol állunk a boldogság nagyszerû tervében. És tudjuk, hogy Isten a mi Atyánk, és az Õ Fia, a mi hûséges Közbenjárónk. Ezekkel a kiváltságokkal nagy felelõsség jár együtt, mert „akinek sok adatott, attól sok követeltetik” (T&Sz 82:3), és olykor a tanítványsággal együtt járó elvárások nagyok. De nem kellene elvárnunk, hogy az örökkévaló dicsõség felé vezetõ út megerõltessen minket? Olykor megokoljuk, miért feledkezünk bele ebbe a világba, s alkalmanként megkíséreljük, hogy lelkileg növekedjünk azáltal, hogy megpróbáljuk egymást vigasztalni azzal, az evangélium szerinti élet valójában nem is követel tõlünk olyan sokat. Az Úr magatartásra vonatkozó normája mindig többet fog követelni, mint a világ, de akkor az Úr jutalma is - melyek között ott az igaz öröm, békesség és az üdvözülés - végtelenszer csodálatosabb lesz. Akkor Istentõl való asszonyokként hogyan töltsük be teremtésünk célját? Az Úr megjutalmazza „azokat, a kik õt keresik” (Zsid. 11:6). Nem csupán azzal keressük Õt, hogy tanulunk és kutatunk, kérünk és imádkozunk és mindig ügyelünk arra, nehogy kísértésbe essünk, hanem azzal is, hogy felhagyunk azokkal a világias élvezetekkel, amelyek megpróbálják összekötni Istent és mammont. Máskülönben azt kockáztatjuk, hogy elhívottak leszünk, de nem kiválasztottak, mert „szívü[n]k annyira ragaszkodik e világ dolgaihoz” (T&Sz 121:35). Gondolkodjunk el e szentírásbéli parancs folytatásában tanított elven: „Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedbõl, teljes lelkedbõl és minden erõdbõl” (T&Sz 59:5; a kiemelés nem szerepel a forrásanyagban). A szívünk az, amit az Úr elsõként megkövetel. Képzeljétek el, milyen hatással lenne döntéseinkre, ha az Üdvözítõt mindenek felett szeretnénk! Hogyan töltenénk az idõnket és költenénk pénzünket, vagy hogyan öltözködnénk egy forró, nyári napon, hogyan reagálnánk a látogató tanításra, az egymásról való gondoskodásra szólító elhívásra vagy hogyan válaszolnánk annak a médiának, amely a Szellemet támadja? Akkor élünk egyre inkább Istentõl való asszonyokként, ha hagyjuk, hadd menjen a világ, és mi magunk megtérünk Krisztushoz. Örökkévaló dicsõségre születtünk. Éppen úgy, ahogy a hithû férfiak elrendeltettek a papság viselésére, elrendelték, hogy mi Istentõl való asszonyok legyünk. A hit, az erény, a látomás és a jószívûség asszonyai vagyunk, akik örömüket lelik az anyaságban, az asszonyi létben és a családban. Nem rémüldözünk a tökéletesség miatt, de azon dolgozunk, hogy tisztábbak legyünk. És tudjuk, hogy az Úr erejében minden erényes dolgot meg tudunk tenni, mert alámerültünk az Õ evangéliumában (lásd Alma 26:12). Megismétlem, mi nem lehetünk világias nõk, mert Istentõl való utolsó napi asszonyok vagyunk. Ahogy Kimball elnök tanította: „Ezen a világon nem érhet minket nagyobb elismerés annál, minthogy Istentõl való asszonyokként ismernek minket” („The Role of Righteous Women”, Ensign, 1979. nov., 102.). Ezen a nyáron felejthetetlen élményben volt részem a szent földön. Ahogy ott ültem a Boldogság hegyén és a Galileai-tengert néztem, a távolban láttam egy hegyen épült várost. Lenyûgözõ volt egy olyan város látványa, amit nem lehet elrejteni, s ahogy eltûnõdtem a jelképen, az volt az erõs benyomásom, hogy mi, Istentõl való asszonyok, olyanok vagyunk, mint az a város, vagyis hogy ha magunk mögött hagyjuk a világ dolgait és megtérünk Krisztushoz úgy, hogy életünkbõl és szemünkbõl a Szellem sugárzik, akkor páratlanságunk fény lesz a világ számára. Segítõegyleti nõtestvérekként a fátyolnak ezen az oldalán lévõ legjelentõsebb nõi közösségéhez tartozunk. Látványos város vagyunk egy hegyen. És minél kevésbé nézünk ki és cselekszünk úgy, mint a világias nõk, õk annál inkább úgy tekintenek majd ránk, mint a remény, a béke, az erény és az öröm kútforrására. Húsz évvel ezelõtt, éppen ezen a gyûlésen történt, hogy Kimball elnök egy olyan kijelentést tett, amit azóta is idézünk: „Az utolsó napokban ebben az egyházban a jelentõsebb növekedés nagy része . . . olyan mértékben jelentkezik majd, amilyen mértékben életükben erényességet és tisztaságot tükröznek az egyházban lévõ asszonyok, és hogy mennyire különbözõek és mások - a boldog elõrejutás terén -, mint a világból való nõk” (Ensign, 1979. nov., 103-104; a kiemelések nem szerepelnek a forrásanyagban). Többé nem elégedhetünk meg azzal, hogy csak idézzük Kimball elnököt. Mi azok a nõtestvérek vagyunk, akiknek az õ jövendölését valósággá kell tenni, s akik ezt meg is teszik. Igenis meg tudjuk tenni. Én tudom, hogy ez így van. Gordon B. Hinckley elnök mondta nemrégiben, hogy „a világ örökkévaló üdvözülése . . . ennek az egyháznak a vállán nyugszik. . . . A világtörténelem során semmilyen más nép nem kapott . . . ennél kényszerítõbb megbízatást . . . , és jobban tesszük, ha megfelelünk ennek” („Church Is Really Doing Well”, Church News, 1999. július 3., 3. o.). Istentõl való nõk közé tartozunk mi. Ma este arra biztatom mindegyikünket, hogy határozzon meg legalább egy dolgot, amit megtehet azért, hogy kikerüljön a világból és közelebb jusson Krisztushoz. Aztán a következõ hónapban egy másikat. És megint egy másikat. Nõtestvérek, ez egy felhívás a harcra, a tettre, a felemelkedésre. Elhívás, hogy felfegyverezzük magunkat erõvel és erényességgel. Elhívás, hogy az Úr karjára támaszkodjunk, s ne a testi karra. Elhívás, hogy „Keljetek fel! Világítsatok! Tündököljetek! Legyetek zászló a népek számára” (T&Sz 115:5). Elhívás, hogy Istentõl való asszonyokként éljünk, hogy mi és családjaink biztonságban hazatérhessenek. Van okunk az örömre, mert Jézus Krisztus evangéliuma az öröm hangja! Ez az, mivel az Üdvözítõ legyõzte a világot, hogy mi is gyõzedelmeskedhessünk. Ez az, mert Õ feltámadt a harmadik napon, hogy Istentõl való asszonyokként mi is feltámadhassunk. Tegyük félre a világias dolgokat és kutassunk a jobb dolgok után! Ebben az órában határozzuk el, hogy kijövünk a világból, s sosem nézünk vissza! Jézus Krisztus nevében, ámen.