Egy láncszem még tart Elder Vaughn J. Featherstone a Hetvenekbõl Amint a világ mind mélyebbre és mélyebbre süllyed a bûnbe, ez a csodálatos egyház úgy áll, mint egy hatalmas gránittömb. Alekszander Szolzsenyicin így beszélt a rövidlátó engedményekrõl: „Olyan folyamat, melyben feladunk, feladunk és feladunk, és reménykedünk, és reménykedünk és reménykedünk, hogy a farkas talán majd jóllakik egy bizonyos pontnál”. Drága, fiatal barátaim, hadd ígérjem meg nektek, hogy a farkasnak sohasem lesz elég. Oliver Wendell Holmes mondta: „Ahol a szellem betör a szívbe, ott nem lehet pihenés. Egy láncszem még a sötét éjszakában is tartani fog, lesz egy fénysugár, ami nem huny ki.” Nem tölt el titeket mélységes hálával, hogy olyan egyházhoz tartoztok, melynek vezetõi apostolok és próféták - tudva, hogy van egy láncszem, ami mindig tart, egy fénysugár, ami sosem huny ki? Amint a világ mind mélyebbre és mélyebbre süllyed a bûnbe, ez a csodálatos egyház úgy áll, mint egy hatalmas gránittömb. Nem vagytok büszkék rá, hogy az egyház az igazságot tanítja nektek? Nem kell tûnõdnünk a fülbevalós fiúkon és férfiakon, a tetoválásokon, a tüske frizurákon, a káromkodásokon és a trágár gesztusokon. Prófétáink vannak, akik mutatják a példát. Õk azt tanítják, hogy a tízparancsolat nem avult el. Az Úr szava nemzedékeken keresztül mennydörgött: „Az Úrnak a te Istenednek nevét hiába fel ne vedd” (II. Mózes 20:7). Isten nevét megszentségteleníteni a Lélek ellen való nagy bûn, és így tenni, a Sátán nagy munkája, hogy megcsúfolja Istenünket. Jehova azt is kijelentette, hogy „ne lopj” (15. vers). A lopás istengyalázás. Ez a parancsolat a mindössze 10 egyike. Csalni, hazudni, hamis tanúbizonyságot tenni, ezek mind a lopás fajtái. Szeretett fiatalság, nem vagytok hálásak Istennek, hogy az apostolok és a próféták sohasem inganak meg a bûnt illetõen? Nem számít, hogy a közvélemény szele milyen erõsen fúj, az egyház mozdíthatatlan. „Isten parancsolata szerint a szent teremtõ erõkkel csak olyan férfiak és nõk élhetnek, akik törvényes házasság által férj és feleség lettek.”1 Azok, akik romlott elveket és különc magatartást tesznek magukévá, bûnben élnek. A szabályok, a közgondolkodás, a felnõttek beleegyezése, ami az evangéliummal ellentétes dolgokat tanít; ez mind tévedés, még ha a többség el is fogadja azokat. A bûn az bûn, és ez Isten igazsága. Pál, az apostol jelentette ki: „Nem tudjátok-é, hogy ti Isten temploma vagytok, és az Isten Lelke lakozik bennetek?” (I. Kor. 3:16). A pornográfia bûn. Szeretem a történetet, amit Henry Eyring apjának a temetésén mondtak el. Fiatal ember volt, mikor átkelvén a határon a mexikói gyarmatok felõl az Egyesült Államokba, a vámtisztviselõ azt mondta neki: „Fiam, van-e valamilyen pornográfia a táskádban vagy a bõröndödben?”. Így válaszolt: „Nem uram, nekünk még pornográfunk sem lehet”. Csodálatos ilyen tisztának és gyermekinek lenni. Tudjuk, hogy a pornográfia betegesen rabul ejtõ és pusztító. Társai vannak, ilyenekkel utazik együtt: ivás, dohányzás és kábítószerek. Felhasználja a zene néhány fajtáját, a táncot, az Internetet és a televíziót. Azok, akik elõállítják ezeket, istentelenek és nincs lelkiismeretük. Ismerik a következményeket, de nem törõdnek velük. Mint azok, akik adják-veszik a kábítószereket; õk soha nem lesznek ott, hogy összeszedjék darabjaitokat, amikor teljesen összetörtök. De mi - szüleitek, püspökeitek és vezetõitek igen. Legyetek körültekintõek, kivel köttök szoros barátságot! Két ember beszélgetett, és az egyik ezt mondta: „Hé, Józsi, a minap elmentem a házatok elõtt”. És Józsi ezt felelte: „Köszönöm”. Legyetek hálásak, hogy nem vagytok tagjai rossz csoportoknak! Mindig lesz egy erõteljes figyelmeztetés ezek elõtt. Rudyard Kipling mondta: Nos, ez a Dzsungel Törvénye - olyan igaz és olyan régi, akár az ég; És a Farkas, amelyik betartja, boldogulhat, ám annak a Farkasnak, amelyik megszegi, meg kell halnia.   Ahogy a folyondár körbefutja a fatörzset, a Törvény is elõre és hátra szalad - Mert a Falka erõssége a Farkas, és a Farkas erõssége a Falka.2   Barátaitok az oltalmazók. Egy szó a felnõttekhez és a szülõkhöz. Elder Bruce R. McConkie édesapja ajánlotta figyelmünkbe, hogy amikor megszegünk egy parancsolatot, legyen az bármilyen kicsiny, akkor fiataljaink késõbbi életük során úgy dönthetnek, hogy megsértenek egy parancsolatot, ami tízszer vagy százszor rosszabb annál, és ezt azon kis parancsolat alapján igazolhatják, amit mi megszegtünk.3 Fiataljaink vallásosságára az egyik legfontosabb hatást az otthonainkban folytatott spontán vallásos beszélgetések gyakorolják. Amikor arról beszélgetünk, amit leginkább szeretünk, nem azért, mert beterveztük - pl. családi est, ima vagy szentírás tanulmányozás -, hanem csak azért, mert annyira becses számunkra, akkor ez mély hatással van gyermekeinkre. Grady Bogue, fõiskolai tanár mondta: „Helyesen végezve, a tanítás értékes munka. Azonban ez az a fajta emberi erõfeszítés, melynek ha gondosság és rátermettség nélkül végzik, a legkárosabb a következménye. Olyan úton vezetni egy tanulót, ami nem biztonságos, akár tudatlanságból, akár önteltségbõl - vagy azért, mert nincs tudásunk, vagy azért, mert nem törõdünk vele - sokkal rosszabb cselekedet, mint egy elrontott mûtét. Hibáink nem fognak vérezni. Ehelyett rejtett hegeket hordoznak, melyeknek hitvány és siralmas következményei lehet, hogy nem látszanak a múló évek során, de orvosolni õket fájdalmas és lehetetlen.”4 Fiatalok, ne érezzetek elnyomottságot az engedelmességtõl! Az engedelmesség csodálatos és nagyszerû elõjog. Az Ábrahám 4:18 ezt mondja: „És az Istenek õrködtek a dolgok felett, amelyeket megparancsoltak, amíg azok beteljesültek”. Mi lett volna, ha az elemek nem engedelmeskedtek volna? Kárhozottak lettek volna, vagy vissza lettek volna vonva. Így van ez velünk is. Az Istennek való engedelmesség ténylegesen az egyetlen módja annak, hogy valóban szabadok legyünk és gyakoroljuk szabad akaratunkat. A Sátán az ellenkezõjére tanít, és minden egyes rossz választással láncokkal kötöz meg minket. Azzal biztatlak titeket, hogy az engedelmesség csodálatos kiváltság. Amikor kisfiú voltam, édesanyámnak a Garfield Kohóba kellett dolgozni menni, és hogy segítsen eltartani a hét gyereket, úgy kellett dolgoznia, mint egy férfinak. Ahányszor csak tehette, az éjszakás mûszakban dolgozott; biztos vagyok benne, azért, hogy napközben velünk lehessen. Nem tudom, mikor aludt szegény asszony. Szombaton reggel 7 vagy 8 óra körül jött el a munkából. Néhány órára lefeküdt, majd felkelt. Az összes rokonát meghívta vacsorára. 35-en vagy 40-en kellett, hogy legyenek. Feldíszítette az asztalokat, elrendezte a székeket, és az evõeszközöket, az ezüstholmit mind kirakta az asztalra. Egész nap sütött, fõzött. A piszkos fazekak, lábosok és tálak halomban álltak. Mindenki eljött vacsorára, majd vacsora után az összes piszkos tányér ki lett téve a konyhába. Az étel le lett szedve, s az asztalon és az ételszekrényen lett felhalmozva; majd a konyhaajtó becsukódott, és a család hozzálátott a beszélgetéshez. Ez úgy este 8 körül volt. Emlékszem, ahogy ott álltam egyedül a konyhában. Fiatal elmémmel arra gondoltam: Anyám egész éjjel dolgozott; végigdolgozta az egész napot, hogy elkészítse a vacsorát. Amikor majd mindenki elmegy, neki kell rendbe tennie az edényeket, és eltenni az ételt. Ez két vagy három órán át is eltarthat, és ez nem igazságos. Aztán arra gondoltam, én fogom megcsinálni. Elmosogattam az edényeket, elraktam az ezüst- és üvegholmit. Nem volt mosogatógépünk; kézi mosogatónk volt, és azon az éjszakán az enyém volt az a kéz. Elhasználtam vagy fél tucat törölgetõ ruhát. Eláztam tetõtõl talpig. Elpakoltam az ételt, letisztítottam az asztalt és a csurgatót; aztán négykézlábra ereszkedtem, és felsikáltam a padlót. Mikor befejeztem, úgy gondoltam, a konyha makulátlan. Körülbelül három órába telt. Aztán hallottam a székek zörgését, és mindenki elment. Becsukódott a bejárati ajtó, és hallottam, hogy édesanyám jön a konyhába. Örültem, és azt gondoltam, õ is örülni fog. Az ajtó kitárult, és bár csak 11 éves voltam, láttam, hogy meghökkent. Körülnézett a konyhában, rám pillantott, és olyan arckifejezést öltött, amit akkor még nem ismertem fel. De most már igen. Valami olyasmi volt, hogy „Köszönöm. Fáradt vagyok. Gondolom, megérted, és szeretlek téged.” Majd odajött és megölelt. Fény volt a szemében, és melegség a szívemben. Rájöttem, hogy nagyszerû érzés fényt gyújtani szüleink szemében. Más alkalommal - a hálaadás napját megelõzõ vasárnapon, 1943 táján - papsági gyûlésre mentem. Ott volt egy nagy keretes tábla. Rajta volt az összes fiatalember képe, akik a hadseregben szolgáltak. A papok, akik néhány hónapja az úrvacsorai asztal körül voltak, most háborúban vannak. Hetente változott a tábla. Azok képe mellé, akik elestek, arany csillag került; a megsebesülteké mellé piros csillag; és azoké mellé, akik csatában tûntek el, fehér csillag. 12 éves diakónusként hetente ellenõriztem, ki halt vagy sebesült meg. Azon a reggelen a kvórumgyûlésen a püspökségi tag azt mondta: „Ez a csütörtök a hálaadás napja. Otthonainkban mindannyiunknak családi imát kell mondania.” Aztán ezt mondta: „Írjuk fel a táblára azokat a dolgokat, amikért hálásak vagyunk.” Megtettük, és õ ezt mondta: „Foglaljátok ezeket a dolgokat hálaadási imátokba!” Elkezdett szúrni a gyomrom, mivel nálunk soha nem volt ima vagy áldás. Aznap este 6:30-kor az úrvacsorás gyûlésre mentünk. A gyûlés végén a püspök felállt, és nagyon gyengéd volt. Beszélt a fiatal férfiakról az egyházközségünkbõl, akik meghaltak vagy megsebesültek. Beszélt szabadságunkról, függetlenségünkrõl, zászlónkról, errõl a hatalmas országról, és áldásainkról. Aztán azt mondta: „Bízom benne, hogy hálaadás napján minden egyes család letérdel, családi imát mond, és megköszöni Istennek az Õ áldásait”. Megsajdult a szívem. Arra gondoltam: Hogy mondhatnánk családi imát? Engedelmes akartam lenni. Egész vasárnap éjjel alig aludtam valamit. Imát akartam a hálaadásért. Még arra is gondoltam, hogy én elmondanám, ha valaki megkérne, mert túlságosan szégyenlõs voltam ahhoz, hogy önként jelentkezzem. Az iskolában végig aggódtam a hétfõt és a keddet és a szerdát. Apa szerdán kora reggelig nem jött haza. Csütörtökön mindannyian felkeltünk. Öt fiú és két lány volt ott. Kihagytuk a reggelit, hogy igazán megéhezzünk a hálaadási vacsorára. Hogy felsrófoljuk az étvágyunkat, elmentünk a közeli mezõre, és ástunk egy hat láb mély és hat láb széles gödröt. Készítettünk egy sáncot is elé, hogy elrejtsük. Emlékszem, minden lapátnyi földnél arra gondoltam: Kérlek, Mennyei Atyám, legyen imánk. Végül 2:30-kor anya hívott minket, hogy menjünk és együnk. Rendet raktunk, és leültünk az asztalhoz. Maminak valahogy sikerült szereznie egy pulykát, minden egyes darabjával. Minden ételt az asztalra rakott, beleértve a pulykát is. Azt hittem, meghasad a szívem. Az idõ fogyott. Apára néztem, majd anyára. Arra gondoltam: Könyörgöm, most, valaki, akárki, könyörgöm, nem mondhatunk egy imát? Majdnem pánikba estem; aztán hirtelen mindenki enni kezdett. Egész délelõtt és délután azon dolgoztam keményen, hogy minél jobb étvágyam legyen, de mégsem voltam éhes. Nem akartam enni. Minden másnál ezen a világon jobban akartam imádkozni, de már túl késõ volt. Szeretett fiatalság, legyetek hálásak a szülõkért, akik imádkoznak és olvassák a szentírásokat! Becsüljétek meg a családi estet! Legyetek hálásak azokért, akik tanítanak és képeznek titeket! Fiatal barátaim, annyi minden van, ami csodálatos és megéri a fáradságot ezen a pompás földön. Kedvelem Hinckley elnök kitartó hivat- kozását a szeretetre és bizalomra, a nagyságra, amit érez bennetek, szeretett fiataljaink. Készüljetek fel arra, hogy a templomba menjetek! Egy csodálatos vers szól errõl: Lépj be az ajtón, mintha a padló . . . aranyból volna, S minden fala drágakõ, mily kimondhatatlan gazdagság! Mintha tûzköpenybe öltözött kórus énekelne itt; Sem kiáltás, sem rohanás, csak csitt, . . . mert Isten van itt.5   És Joseph F. Smith elnök ezt tanította: „Miután minden tõlünk telhetõt megtettünk az igaz ügyért, és ellenálltunk a gonosznak, amit az emberek hoztak ránk, miután elárasztottak minket tévedéseik, még mindig kötelességünk állva maradni. Nem adhatjuk fel; nem fekhetünk le. A nagy ügyeket nem egyetlen nemzedék alatt nyerik meg.”6 Fiatal férfiak és fiatal nõk, emeljétek a színvonalat; hordozzátok a fáklyát nemzedéketek számára! Teljesen biztosak vagyunk abban, hogy ezt meg is teszitek. Köszönöm Istennek azt az egy láncszemet, amely még mindig tart, az egyetlen fényt, amely nem alszik ki. Emlékezzetek rá, milyen áldottak vagytok, hogy ott az ima otthonotokban! És próbáljatok mindig fényt gyújtani édesanyátok szemében! Ez a legkevesebb, amit mindannyian megtehetünk értük. Szeretünk benneteket, drága ifjúságunk, és azért imádkozunk, hogy Isten áldjon meg mindegyikõtöket. Jézus Krisztus nevében, ámen. JEGYZETEK 1. „A család: kiáltvány a világhoz”, Ensign, 1995. nov. 102. 2. Rudyard Kipling verse (1935), 559. 3. Beszélgetés Brit McConkie-val. 4. „A Friend of Mine: Notes on the Gift of Teaching”, Vital Speeches, 1988. július 15., 615. 5. Orson F. Whitney verse; idézte Spencer W. Kimball a „The Things of Eternity - Stand We in Jeopardy?” c. cikkében, Ensign, 1977. jan., 7. 6. Az egyház elnökeinek tanításai: Joseph F. Smith (1998), 107.