Elder Neal A. Maxwell
a Tizenkét Apostol Kvórumából
A szelídség jelenti az igazi gyógymódot, mert ez nemcsak elleplezi, hanem meg is semmisíti!
Ilyen vagy olyan mértékben mindannyian küszködünk az önzéssel. Mivel olyannyira mindennapos, miért is aggódjunk egyáltalán az önzés miatt? Azért, mert az önzés valóban az önpusztítás lassú módja. Nem csoda, hogy a próféta, Joseph Smith erre buzdított: „Ne csak eltemessünk, hanem semmisítsünk is meg minden önzõ érzést”
(Teachings of the Prophet Joseph Smith, Joseph Fielding Smith válogatása [1976], 178. o.). Ennélfogva a megsemmisítés - nem pedig a mérséklés - a cél!
Az áradó gonoszság például egyeseket jelentéktelen emberré zsugorít, miközben õk arra törekednek, hogy ürességüket szenzációk által eltöröljék. De a vágy számtanában bármit is szorzunk nullával, az még mindig nulla! Az önzés minden egyes rohama korlátozza az ember egyetemességét azáltal, hogy egyre kevésbé vesz tudomást másokról vagy egyre kevésbé törõdik másokkal. Ennek külsõséges, világias hencegése ellenére, az ilyen elnézõ individualizmus tulajdonképpen parlagias, mint azok a tálban lévõ aranyhalak, amelyek gratulálnak maguknak saját rátermettségük miatt, de megfeledkeznek arról, hogy valaki más látja el õket étellel és friss vízzel.
Régen, Kopernikusznak kellett lenni ahhoz, hogy megmondják ennek a szûk látókörû világnak, nem ez a bolygó a világegyetem központja. Néhány újkori önzõ embernek is szüksége van egy kopernikuszi figyelmeztetésre, miszerint is nem is õk állnak a világegyetem középpontjában!
Az önzés korai és ismerõs formái ezek: saját magunk építése mások kárán; jogot formálni a meg nem érdemelt elismerésre, felfuvalkodni; örülni, amikor mások megtévednek; neheztelni mások valódi sikerei miatt; elõnyben részesíteni a nyilvános igazolást, mint a nem nyilvános kibékülést; kihasználni „mások adott szavát” (2 Nefi 28:8).
Magára összpontosítva egy önzõ ember könnyebbnek találja azt, hogy hamis tanúságot tegyen, hogy lopjon és sóvárogjon, mivel semmit sem kell megtagadnia magától. Nem csoda, hogy a kormányok könnyen kielégítik a természetes ember vágyait, különösen akkor, ha a társadalom továbbra is úgy mûködik, mint mindig, ugyanakkor biztosítja az ilyen embert arról, hogy engedékenysége valamiféleképpen megengedhetõ.
Az önzés udvariatlanná, kevéllyé és énközpontúvá is tesz minket, megfosztva másokat a szükséges javaktól, dicsérettõl és elismeréstõl, miközben önzõ módon elmegyünk mellettük anélkül, hogy észrevennénk õket. (Lásd Mormon 8:39.) Késõbb aztán ez a magatartás gorombasághoz, ridegséghez és egymásba könyökléshez vezet.
Az önzés útjával ellentétben az egyenes és keskeny ösvényen nincs helye a dühöngésnek. Nem bántalmazzák a házastársat vagy a gyermeket, ha önzetlen „szeretet van otthon”. Ráadásul az önzetlenséget legjobban a családi környezetben lehet elsajátítani, és a látszólag hétköznapi egyházi kötelességek szorgalmas teljesítése további segítséget jelenthet számunkra az önzés legyõzésében. Az önzetlen emberek szabadabbak is. Mint ahogy G. K. Chesterton mondta, ha érdekelni tudnak minket mások, még akkor is, ha õk nem mutatnak érdeklõdést irántunk, akkor „egy szabadabb ég alatt fogjuk magunkat találni egy olyan utcán, ami tele van nagyszerû idegenekkel”. (Orthodoxy, 1959], 21. o.)
A mindennnapos tanítványi létben a sokféleképpen kifejezett önzést, elkerülésének sokféle módjával lehet párosítani. A szelídség jelenti az igazi gyógymódot, mert ez nemcsak elleplezi az önzést, hanem meg is semmisíti! A kisebb lépések között szerepelhet az, hogy mielõtt egy fontos tettet végrehajtanánk, feltesszük magunknak a kérdést: „Valójában kinek a szükségleteinek próbálok eleget tenni?” Vagy az önkifejezés meghatározó pillanataiban elõször „elszámolhatunk tízig”. Az ilyen figyelmes szûrés megtízszerezheti felajánlásunkat, mint ahogy a gondolkodó szelídség hálója kiszûri a romboló és ömlengõ ént.
Béketûrõen megengedhetjük, hogy elgondolásaink saját életre keljenek anélkül, hogy kezeskednénk értük. Inkább hagyjuk, hogy a Szellem ösztönözze érdemes gondolatainkat!
Sajnos, az egyén súlyos önzése része lehet a kulturának. Aztán az önzés által uralt társadalmakban végül nem lesz rend, könyörület, szeretet, azok romlottá és érzéketlenné válnak (lásd Moróni 9). Amikor ez része lesz a társadalomnak, akkor az nagy kulturális hanyatlás jele. Ez történt a régi idõkben, amikor egy nép tulajdonképpen bûnei miatt elerõtlenedett (lásd Hélamán 4:26). Az emberi viselkedésrõl szólva, amikor a nép kisebbségének hangja dominánsabbá válik, akkor azt Isten ítéletei és az ostoba önzés következményei követik (Móziás 29:26-27).
Felgyorsul a kulturális hanyatlás, amikor a társadalom egy kis csoportjának érdekei közömbössé válnak az egyszer széles körben általánosan elismert értékekkel szemben. A sodródást elõsegítik a közömbös illetve az elnézõ emberek, miközben a társadalmat gondosan a pokolba vezetik (lásd 2 Nefi 28:21). Egyesek talán nem csatlakoznak az árhoz, ehelyett félreállnak, jóllehet, valamikor esetleg megpróbálták megállítani a hanyatlást, mint ahogy az népképviseleti joguknál fogva megilleti õket. Az ilyen körülményekrõl így panaszkodott Yeats: „A legjobbak híján vannak a meggyõzõdésnek, míg a legrosszabbak pedig telve vannak hevességgel.” (W.B. Yeats: „The Second Coming” - Második eljövetel - címû versébõl).
Napjainkban néhány hagyományosan osztott érték helyére egyfajta megkövetelt alkalmazkodás lép, amelyet irónikus módon azok erõltetnek, akik végül nem fogják megtûrni azokat, akik valamikor õket elviselték. Míg a növekvõ gonoszság esetleg nem okoz egyszerre hatalmas hanyatlást, addig azonban ugyanaz a komor irány folytatódik - finoman és körültekintõen - nagyobb zökkenõk és megrázkódtatások nélkül (lásd 2 Nefi 28:21).
Ilyenek az önzés közvetlen következményei, az önzésé, melynek van néhány messzebbmenõ - üdvözülésünket érintõ - következménye.
Tulajdonképpen minden fõbenjáró bûn oka az önzés. Ez a kalapács a tíz parancsolat összetöréséhez, akár a szülõk, a sabbath elhanyagolása által, akár hamis tanúságtétellel, gyilkossággal vagy irigységgel. Nem csoda, hogy az önzõ ember oly gyakran hajlandó arra, hogy vágyának kielégítése érdekében megszegjen egy szövetséget. Nem csoda, hogy azok között, akik miután megfizettek bûnükért, s a telesztiális birodalomba kerültek, olyanok vannak, akik valamikor bûnüket meg nem bánó házasságtörõk, paráznák, s olyan emberek voltak, akik szerették a hazugságokat és hazudtak is.
Az önzõ emberek között vannak olyanok, akik helytelenül azt hiszik, hogy úgy sincs isteni törvény, így tehát bûn sincs (lásd 2 Nefi 2:13). Így vált a helyzettõl függõ etika az önzõ emberek rendjévé. Eszerint az ember boldogulása saját tehetségétõl és erejétõl függ, mert valójában olyan, mint a bûn, nem létezik (lásd Alma 30:17).
Ezért aztán nem meglepõ, hogy az önzés szörnyû felfogásbeli és magatartásbeli melléfogásokhoz vezet. Például, Káin, akit hatalomvágya rontott meg, ezt mondta, miután megölte Ábelt: „Szabad vagyok” (Mózes 5:33; lásd még Mózes 6:25).
A nagy önzés egyik legrosszabb következménye az arányérzék teljes elvesztése: apróságokon akadékoskodni, s közben fontos dolgok fölött elsiklani (lásd JST Máté 23:21). Napjainkban például vannak, akik különféle apróságok miatt akadékoskodnak, de elsiklanak az abortuszok gyakorlata felett. Így aztán nem csoda, hogy az önzés egy tál levest is díszebédként láttat és harminc ezüstöt is nagy kincsként tûntet föl.
Amikor engedünk az önzésnek, akkor az történik, ami a gyermekek egy régi csoportjával is, akik „amikor felnõttek és idõsebbek . . . önállóak lettek”, megátalkodottáá és tévelygõvé lettek (3 Nefi 1:29; lásd még 30. vers). Nem sok idõbe telik és pusztító kulturális változás mehet és megy végbe, melynek részeként a közösség szellemét - amelyre olyannyira szükség van - a bizonytalankodás egy változatos szövetsége váltja föl (lásd Hélamán 4:26).
A természetes ember, aki elhatározta, hogy a saját útját járja, gyakran kitart addig a pontig, amikor már „nincs benne érzés”, amikor nyugalommal tölti el õt az érzéki gondolkodás „kielégítése”. Sajnos a kábítószerfüggõhöz hasonlóan, mindig szüksége van egy újabb megerõsítésre (lásd 1 Nefi 17:4; lásd még Efézusbeliekhez 4:19).
A nagyon önzõ emberek kihasználnak másokat, de nem szeretik õket. Óvakodjanak a világ Uriásai (lásd Sámuel II. könye 11:3-17)! Évszázadokkal Krisztus elõtt Jákób próféta figyelmeztette a tisztátalan embereket: „Összetörtétek gyengéd feleségeitek szívét, eljátszottátok gyermekeitek bizalmát, mert rossz példával jártatok elõttük” (Jákób 2:35). Amikor a szeretet meghidegül, óvakodjanak a szegények és a szûkölködõk, mert mellõzni fogják õket, mint ahogy az Sodomában történt (lásd Máté 24:12; lásd még Ezékiel 16:49). Furcsának tûnik, amikor az önzõ emberek többé nem tartják magukat kicsinynek, mindenki más lesz kevesebb õelõttük (lásd Sámuel I. könyve 15:17)!
Még az önzõ döntések korai cseppecskéi is egy irányba mutatnak. Aztán jönnek a kicsit eltérítõ erecskék, amelyek kis patakokba olvadnak, aztán hamarosan nagyobb folyókba; végül pedig az embert elsöpri egy óriási folyam, amely beletorkollik „a nyomor és a végtelen siralom völgyébe” (Hélamán 5:12).
Tulajdonképpen, kötelességünk észrevenni a természetes, árulkodó, társadalmi jeleket. Jézus volt az, aki így figyelmeztetett: „Képmutatók, az ég ábrázatját megtudjátok ítélni, az idõk jeleit pedig nem tudjátok?” ezzel jelezve, hogy szükség van egy másfajta idõjárásjelentésre. (Máté 16:3.)
Mind a vezetõk, mind pedig követõik valóban felelõsek azért, ami a kulturális hanyatlásban történik. Történelmi szempontból könnyû kritizálni a rossz vezetõket, de nem szabad mentegetnünk a társadalom tagjainak magatartását. Máskülönben, elkorcsosulásuk megindoklásában esetleg azt mondhatják, hogy õk csak rendeleteket követtek, míg a vezetõ csak a követõknek parancsolt! Azonban sokkal több kívántatik meg a követõktõl egy demokratikus társadalomban, amelyben az egyén jelleme olyan sokat számít mind a vezetõket, mind pedig a követõket illetõen.
Mormon próféta önzetlenül beleegyezett abba, hogy egy olyan népet vezessen, amely gyors hanyatlásnak indult. Õ imádkozott értük, de bizalmasan közölte, hogy imái hit nélkül valók a nép gonoszsága miatt (lásd Mormon 3:12). Más idõkben egy látnoki vezetõ, mint az egyiptomi József, kiemeli a népet a veszélyes megszokásokból azáltal, hogy felkészíti õket a jövõ különleges kihívásaira (lásd Mózes I. könyve 41:46-57). Néhányan, mint például Lincoln, politikai szerepük ellenére lelki vezetést is nyújtottak. Lincoln mellesleg figyelmeztetett arra, hogy továbbra is lesznek ambiciózus és tehetséges emberek, és hogy az ilyen „kitüntetésre szomjazik és vágyik, és ha lehetséges . . . akkor meg is szerzi azt, akár rabszolgák felsza- badítása árán, akár szabad emberek leigázásával.” (Idézte John Ewsley Hill: Abraham Lincoln - Man of God [New York: G. P. Putnam’s Sons, 1927], 74. o.; a kiemelések a forrásanyagban is szerepelnek].
Ezt írták az önzetlen George Washingtonról: „Az egész történelemben kevés olyan rendkívüli hatalommal rendelkezõ férfi volt, aki ezt a hatalmat olyan finoman és önfeláldozóan gyakorolta volna, ugyanis legjobb ösztönük megsúgta nekik, mi szolgálja felebarátaik és az egész emberiség javát” (James Thomas Flexner, Washington: The Indispensable Man [1984], xvi. o.).
A hatalom a Washingtonhoz hasonlók kezében van biztonságban, olyanokéban, akik nem szeretnek bele! Egy önimádó társadalom, amelyben minden ember csak saját magával van elfoglalva, nem képes sem testvériséget, sem pedig közösséget kiépíteni. Nem örülünk annak, hogy Jézus nem csupán magával törõdött?
Nem csoda, hogy azt mondták nekünk: „Ne legyenek néked idegen isteneid énelõttem”, és ez az önimádatra is vonatkozik (Mózes II. könyve 20:3; a kiemelések nem szerepelnek a forrásanyagban)! Így vagy úgy, de a nagyon önzõ emberek végül összetöretnek, nyöszörögni fognak az önzés éles és kézzelfogható következményei miatt.
Ezzel szemben, befejezésképpen, gondoljunk az önzetlen Melissa Howesra, akinek viszonylag fiatal édesapja néhány hónappal ezelõtt halt meg rákban! Nem sokkal azelõtt, az akkor kilenc éves Melissa mondta a családi imát és így könyörgött: „Mennyei Atyánk, áldd meg apát, és ha neked jobban szükséged van rá, mint nekünk, akkor magadhoz veheted. Mi szeretnénk, ha velünk maradna, de legyen meg a te akaratod. És kérlek, segíts nekünk, hogy ne haragudjunk rád” (Christie Howes levelében került lejegyzésre, 1998. február 25.).
Micsoda lelki engedelmesség egy ilyen fiataltól! Milyen önzetlen megértése az üdvözülés tervének! Legyen önzetlen engedelmesség a mi ösvényünk, Jézus Krisztus nevében, ámen!
Previous
