Elder David B. Haight
a Tizenkét Apostol Kvórumából
Csak hadd emlékeztesselek mindannyiótokat arra, milyen nagy szükségünk van . . . misszionárius házaspárokra . . . Ha nyugdíjas vagy és azon tûnõdsz, mit csinálj azokban a hátralévõ években, akkor egy izgalmakkal teli világ vár rád.
Kedves testvéreim, milyen gyönyörû nap! Milyen csodálatos ez a nap, milyen csodálatos idõ arra, hogy életben legyünk, és hogy az egyház tagjai legyünk!
Bár már látásom nem olyan jó, mint valamikor, úgy találom, ahogy idõsebb leszek, látóképességem javul, vagyis ahogy az idõ halad, úgy a teljes képet egyre tisztábban látom. Rubyra nézek, aki itt ül, áldott legyen a szíve; ebben az évben fogjuk ünnepelni házasságkötésünk 69. évfordulóját. És ezen a napon szívem teli van hálával azokért az áldásokért, amelyekben részesültem, hálával azért a hatásért, amellyel az egyház volt rám és életemre - Rubyval az oldalamon -, és hálával a fiúgyermekekért, akiket felneveltünk, Bruce-ért és Robertért, és hálával lányunkért, Karenért, valamint családjaikért. Ez alkalommal lelki szemeim elõtt látom dédunokáimat a televízió elõtt ülve nem csak itt Utahban, de Kaliforniában, Texasban, Észak-Karolinában és Bostonban is. És õk valószínûleg ezt mondják: „Az az idõs fickó nagyapa. Öregnek néz ki, ugye? De õ a mi nagyapánk.” És mindannyiuk iránt szeretném kifejezni szeretetemet és hálámat.
Ahogy egyre öregszem, és visszatekintek a világra, arra az életre, amit leéltem, azt érzem, hogy a szeretet, amit megosztunk egymással, és a szolgálat, amit végzünk, jelenti az igazi fizetséget.
Néhány évvel ezelõtt, egy megbizatásom teljesítéséhez kapcsolódó repülõút vége felé az utaskísérõ odajött hozzánk, és megkérdezte, mit kérünk frissítõitalként. Azt mondtam neki, hogy én SevenUp-ot vagy valamilyen citromos italt szeretnék.
Amikor kihozta és átadta nekem az italt, észrevette a nyakkendõtûmet. A tûn, amelyet itt tartok a kezemben - s amit évekkel azelõtt a Skót Misszióban használtunk - Anglia királyi családjának a címere volt. De a címer közepét a London Templom képével díszítettük. És így a nyakkendõtûn rajta volt a templom, de a címerbe foglalva. Amikor az utaskísérõ oaadta nekem a Seven-Up-ot, így szólt: - Nahát, de különös nyakkendõtû! Mi van rajta?
Én ezt mondtam: - Ez egy templom.
Ez a fiatal hölgy így folytatta: - Egy templom? Minek a temploma?
- Az Úré - feleltem.
- Kié? - kérdezte.
- Ez az Úr egyik temploma - mondtam.
Némi érdeklõdést fedeztem fel benne, és megkérdezte: - Milyen egyházhoz tartozik ön?
Beszéltem neki az egyházunkról, és aztán mert láttam, érdekli a dolog, ezt mondtam neki: - Ha megadja nekem a nevét és a címét, akkor megkérek néhány fiatalembert, hogy keressék fel önt és látogassák meg. Õk mesélni fognak errõl a templomról és egyáltalán a templomokról.
Nagyon furcsán nézett rám, s továbbment. Néhány pillanattal késõbb visszajött, átadott nekem egy papírdarabot, rajta a nevével, Penny Harryman, és egy Los Angeles-i címmel.
Felhívtam a misszióelnököt, és mint ahogy mindig is tesszük, azt mondtam neki: „Küldd el a tieid közül a két legjobbat! Szeretném, ha te is velük mennél és meglátogatnád ezt a fiatal hölgyet - mert azt mondtam neki, hogy „meg fogok kérni néhány fiatalembert arra, hogy keressék fel és látogassák meg önt, és ha megteszi, amire kérik, és hallgat rájuk, akkor megígérem, hogy a legnagyszerûbb áldásokban lehet része, amelyek az életében érhetik.”
Alig egy évvel késõbb az egyik nap telefonon kerestek az irodámban, és a lány hang így szólt: - Penny Harrymannek hívnak. Emlékszik rám?
És én azt feleltem: - Természetesen.
Õ így folytatta: - Ha az idõpontról gondoskodunk, el tudná intézni, hogy ön adjon minket össze a võlegényemmel a Salt Lake Templomban?
Én így válaszoltam: - Természetesen.
És miközben ezt a fiatal hölgyet azzal a fiatalemberrel pecsételtem össze, akivel azon események során találkozott, észrevettem, hogy édesanyja a Templom téren sétálgat Salt Lake Cityben, s azon tûnõdik, vajon mit csinálunk a lányával a templomban, mivel õt oda nem engedték be.
Ahogy az idõ halad, a szeretet, amit adunk és a szolgálat, amit nyújtunk, válik igazán fontossá az életünkben.
Mindannyian tudunk az Üdvözítõnek a feltámadást követõ megjelenéseirõl - az egyik ilyen alkalommal Péterrel és a halászokkal találkozott Galilea partjainál. Nyilvánvalóan nagyon korán reggel volt, Jézus odakiáltott és megkérdezte tõlük, sikerrel jártak-e. Õk nemmel feleltek, Jézus aztán azt mondta nekik, vessék ki hálóikat a másik oldalon. És a beszámoló szerint, amit János olyan gyönyörûen lejegyzett, bevonták hálóikat, és abban sok hal volt.
Ott volt az Üdvözítõ. János beszámolója szerint tûz égett, õk halat és lépes mézet vagy kenyeret ettek. És ezen alkalommal az Üdvözítõ ezt mondta Péternek: „Jónának fia; jobban szeretsz-é engem ezeknél” (János 21:15; lás 1-17. versek). S félreérthetetlenül azokra a halakra mutatott, amelyek valószínûleg még mindig a hálóban ugráltak.
„Jobban szeretsz-é engem ezeknél?” Õk szegények voltak. Foghatták volna a halakat, hogy eladják, eladják pénzért, hogy kezdjenek velük valamit.
Péter jelezve, hogy az Üdvözítõ mindent tud, ezt mondta: „te tudod, hogy én szeretlek téged” És az Üdvözítõ így szólt Péterhez: „Õrizd az én juhaimat” (15. v.).
Aztán másodszor mondta az Üdvözítõ Péternek: „szeretsz-é engem”, és Péter elszomorodott, mert az Üdvözítõ másodszor kérdezte õt, aztán azt mondta: „Õrizd az én juhaimat” (16. v.).
Aztán az Üdvözítõ a harmadik alkalommal is megkérdezte: „szeretsz-é engem? . . . Õrizd az én juhaimat” (17. v.).
Mit csinálunk mi? Mit teszünk, miközben azon igyekszünk, hogy ezen a napon bebizonyítsuk, s kimutassuk az Üdvözítõnek iránta való szeretetünket, ezen a napon, amely oly drága mindannyiunknak, amikor a halál kötelékeit széttépõ Üdvözítõ feltámadását ünnepeljük, hirdetjük és tanítjuk? Ezt nem engedelmességünk, szolgálatunk és azáltal fejezzük ki, hogy mit kezdünk a rendelkezésünkre álló idõvel?
A minap egy érdekes levelet kaptam az egyik cövekelnöktõl, az arizonai területhez tartozó Phoenixbõl. Azt kérdezte, valamikor el tudnék-e menni hozzájuk, és akkor õ arra az idõpontra egy esti beszélgetést szervezne. Azt akarta, szóljak a „hómadarakhoz”. Rámutatott, hogy télen emberek, „hómadarak” százai repülnek Arizonába, akik az Egyesült Államok különbözõ részeirõl érkeznek, hogy a téli hónapok idején itt telepedjenek meg. Aztán ezt mondta: „Õk már nyugdíjasok, csodálatos, jól képzett emberek. Jönnek, és most itt vannak az egyházközségben.” Tudod, ha hómadár vagy, az idõ egy részét Arizonában, a másik részét pedig valahol máshol töltheted, és így bizonyos értelemben szabadon teheted azt, amihez kedved van.
Hadd emlékeztesselek mindannyiótokat arra, hogy a misszionáriusi program elõrehaladtával kint a világban milyen nagy szükség van misszionárius házaspárokra, hogy miközben világszerte egyre több embert hozunk az egyházba, segítsenek a gyülekezetek és a cövekek megerõsítésében.
Talán mindannyian sokat hallottatok arról, mi történt Mongóliában, amikor Ken Beesley ott volt és segített a kormánynak egy magasabb szintû tanulási intézmény megalapozásában azzal, hogy tanított nekik a tananyagról és az igazgatásról, és miközben ezt tette, ajtót nyitott az egyház számára.
Talán Gary Cox elnökrõl és feleségérõl, Joyce Cox nõtestvérrõl is hallottatok, akiket elhívtak oda misszionáriusnak, majd misszióel-nöknek, és csodálatos szolgálatot nyújtottak.
Aztán jött dr. John Bennett és felesége, Carolyn, akik már korábban is szolgáltak Mongóliában, s akik elmesélték, hogy azt hitték, a Kanári-szigetekre kapnak majd elhívást, mert valaki hívta õket, hogy oda menjenek, de amikor megérkezett a missziós elhívásuk, az Mongóliába szólt. Meglepõdtek. Késõbb olvastam néhány feljegyzésüket arról, mi történt velük Mongóliában, mindazokról az emberekrõl, akiknek életére hatással voltak, s akiknek szolgálatot nyújtottak. És bár idehaza meghalt egy fivérük és gyermekeik házasságot kötöttek és lakodalmat tartottak, õk ezt mondták: „Mialatt ezek történtek, telefonon tudtunk velük kapcsolatot tartani.”
Gondoljunk csak arra, mi történik most Mongóliában, ahol mintegy 1 300 egyháztagunk és kilenc gyülekezetünk van!
Eszembe jut Ken Woolstenhulme testvér és felesége is, Karren Woolstenhulme nõvér Oakleybõl, Utah felsõ részébõl, akik olyan helyre akartak menni, ahol nagy dolgok történnek, és õket az ausztráliai Perrybe küldték. Most egy kis gyülekezetben vannak, több mint 300 mérföldre Perthtõl északra, egy olyan területen, ahol azokról az izgalmakról írnak és mesélnek, amelyeket az egyház fejlõdésének részeseiként, azt figyelve átélnek.
Ha nyugdíjas vagy és azon tûnõdsz, mit csinálj azokban a különleges években, akkor egy izgalmakkal teli világ vár rád. Eszembe jut, hogy Talmage Nielsen, aki nyugalmazott orvos itt Salt Lake Cityben, és felesége, akik mind Dél-Amerikában, mind pedig a németországi Frankfurtban is szolgáltak missziót, segítettek nekünk az egészségügyi problémák megoldásában, csakúgy, mint azt tették Oroszországban is. Miután elég idõt töltöttek otthon ahhoz, hogy csókkal köszöntsék unokáikat, s elköszönjenek tõlük, elhívták õket, hogy Hawaiiban szolgáljanak, ahol Nielsen testvér a látogató központ igazgatója volt. Tudom, milyen nagyszerû idõt töltöttek el, milyen nagyszerû élményben és áldásokban volt részük azért, mert együtt szolgáltak e három misszió alatt.
Amikor nemrégiben beszélgettem vele, ezt mondtam: - Most aztán mit fogtok kezdeni az életetek hátralévõ részével?
Így válaszolt: - Hát, már 72 éves vagyok.
Erre én: - 72? Nos, én 20 évvel vagyok öregebb. És amikor arra gondolok, mi történt velem az elmúlt 20 évben, Talmage, el tudod képzelni, hogy mit tehetsz még te, amikor kimész a világba!
Tanúságomat, bizonyságomat hagyom veletek arról, hogy az evangélium igaz, Isten él, Õ a mi Atyánk, és Õ valamilyen csodálatos módon szívünket és lelkiismeretünket e munka igaz volta felé fordítja. Ezt érzékeljük, érezzük, és érezzük az Õ irántunk való szeretetét és könyörületességét.
Éljünk az evangélium alapelvei szerint! Hatékonyan töltsük idõnket, mindazt az idõt, amivel rendelkezünk! Ezért imádkozom alázatosan, amint veletek hagyom szeretetemet és tanúságomat e munka igaz voltáról, a mi Urunk és Üdvözítõnk, Jézus Krisztus nevében, ámen.
Previous
