„Nincs itt, hanem feltámadott” Gordon B. Hinckley elnök Ezek az egyszerû szavak - „Nincs itt, hanem feltámadott” - lettek minden irodalomban a legmélyrehatóbbak . . . Mindannak a beteljesülését jelentik, amit Õ mondott a feltámadással kapcsolatban. Testvéreim, ahogy elõttetek állok, olyan mély hálát érzek. Minden ember között én úgy érzem, annyira gazdagon meg vagyok áldva. Áldott vagyok a szeretetetekkel. Akármerre megyek, ti olyan nagyon kedvesek vagytok hozzám. Áldott vagyok a hitetekkel. Óriási szolgálatotok, elkötelezettségetek, hûségetek mind részévé válik saját hitemnek. Valóban milyen csodálatosak vagytok! Egyszerûen nyilvánvaló, hogy az evangélium, amikor aszerint élnek, jobbá teszi az embereket annál, mint amilyenek egyébként lennének. Milyen önzetlenek vagytok idõtökkel és javaitokkal! Széles e világon azért dolgoztok, hogy felépítsétek Atyánk birodalmát és elõrevigyétek az Õ munkáját. Az elmúlt héten telefonáltam egy embernek. Õ nyugdíjas. Szolgált már misszióelnökként, most õ és felesége misszionáriusként dolgoznak. Megkérdeztem tõle, hajlandóak lennének-e egy új templom fölött elnökölni. Könnyekre fakadt. Meghatódott. Nem jutott szóhoz. Õ és felesége újabb hosszú idõszakra el fogják hagyni gyermekeiket és unokáikat, hogy egy más minõségben szolgálják az Urat. Hiányolni fogják az unokáikat? Természetesen, igen. De elmennek, és hûségesen fognak szolgálni. Milyen nagyon hálás vagyok az egyháztagok elkötelezettségéért és hûségéért szerte a földön, azokért, akik igent mondanak minden elhívásra, tekintet nélkül a kényelmetlenségre, tekintet nélkül arra, milyen kényelmet kell nélkülözniük! De minden olyan dolog közül, amiért hálát érzek, ezen a húsvéti reggelen leginkább az én Uram és Megváltóm ajándékáért vagyok hálás. Húsvét van, amikor az egész kereszténységgel együtt Jézus Krisztus feltámadásáról emlékezünk meg. Ez nem egy hétköznapi dolog volt. Ez volt a legnagyszerûbb esemény az emberi történelemben. Habozás nélkül mondom ezt. „Ha meghal az ember, vajjon feltámad-é?” - kérdezte Jób (Jób 14:14). Nincs ennél nagyobb jelentõségû kérdés. Azok közülünk, akik kényelemben és biztonságban élnek, ritkán gondolnak a halálra. Elménket más dolgok foglalkoztatják. Mégis, semmi sem biztosabb, semmi sem általánosabb érvényû, semmi sem véglegesebb, mint a halandó élet vége. Senki sem menekülhet meg tõle, senki. Álltam már Napóleon sírjánál Párizsban, Lenin sírjánál Moszkvában, és a föld sok más nagy vezetõjének temetkezési helye elõtt. A maguk idejében hadseregeknek parancsoltak, csaknem korlátlan hatalommal uralkodtak, szavaikkal rettegést hoztak az emberek szívébe. Áhítattal jártam be a világ néhány nagy temetõjét. Csendesen és komolyan eltöprengtem, ahogy ott álltam a katonai temetõben a fülöp-szigeteki Manilában, ahol mintegy 17 000 amerikait temettek el, akik életüket adták a II. világháborúban, és ahol megemlékeznek még 35 000 másik emberrõl, akik a Csendes-óceán szörnyû csatáiban haltak meg, s akiknek maradványaira sosem találtak rá. Áhítattal jártam be a brit temetõket a burmai Rangoon környékén, és tudomást szereztem azon fiatalemberek százainak nevérõl, akik a Brit-szigetek falvaiból, városaiból és nagyvárosaiból jöttek, hogy forró és távoli helyeken életüket adják. Bebarangoltam régi temetõket Ázsiában, Európában és még más helyeken, és elgondolkodtam azok életén, akik egyszer élénkek és vidámak voltak, akik kreatívak és kiválóak voltak, akik olyan sokat adtak annak a világnak, amelyben éltek. Õk mindannyian a sír elfeledettségébe jutottak. Mindazok, akik elõttünk a földön éltek, most már elmentek. Mindent maguk mögött hagytak, amint átléptek a csendes halál küszöbén. Senki sem menekült meg. Mindannyian megjárták útjukat a „nem ismert tartományba, melybõl nem tér meg útazó” (Hamlet, 3. felvonás, 1. jelenet, 79-80. sorok).). Shakespeare jelemezte ezt így. De Jézus Krisztus ezt teljesen megváltoztatta. Csak egy Isten tudja megtenni, amit Õ tett. Megoldotta a halál kötelékeit. Neki is meg kellett halnia, de a temetését követõ harmadik napon kiszállt a sírból, „zsengéjökként azoknak, kik elaludtak” (1 Korinthusbeliekhez 15:20), és ezt cselekedve mindannyiunk számára elhozta a feltámadás áldását. E csodálatos dolgon elmélkedve Pál kijelentette: „Halál! hol a te fullánkod? Pokol! hol a te diadalmad?” (1 Korinthusbeliekhez 15:55). Két héttel ezelõtt Jeruzsálemben voltam, abban a nagyszerû és õsi városban, ahol 2 000 éve Jézus járt. Egy magas helyen állva lenéztem a régi városra. Betlehemre gondoltam, ami néhány mérföldre van délre, ahol szerény jászolban született. Õ, aki Isten Fia volt, az Egyszülött Fiú, elhagyta Atyjának celesztiális udvarát, hogy magára vegye a halandóságot. Születésekor angyalok énekeltek és bölcsek jöttek, hogy ajándékot adjanak. Úgy nõtt fel, ahogy más fiúk a galileai Názáretben. Ott „gyarapodék bölcsességben és testének állapotjában, és az Isten és az emberek elõtt való kedvességben” (Lukács 2:52). Amikor 12 éves lett, Máriával és Józseffel ellátogattak Jeruzsálembe. Hazafelé vezetõ útjukon a szülõk elvesztették Õt. Visszatértek Jeruzsálembe, és a templomban találtak rá, amint a tanult doktorokkal beszélgetett. Amikor Mária megrótta azért, mert nem volt velük, Õ így válaszolt: „nem tudjátok-é, hogy nékem azokban kell foglalatosnak lennem, a melyek az én Atyámnak dolgai?” (Lukács 2:49). Szavai elõrevetítették jövõbeli szolgálatát. Az a szolgálat azzal kezdõdött, hogy unokatestvére, János keze által megkeresztelkedett a Jordán-folyóban. Amikor kiemelkedett a vízbõl, a Szentlélek galamb képében rászállt, és az Atya hangja volt hallható, amint ezt mondja: „Ez amaz én szerelmes fiam, a kiben én gyönyörködöm” (Máté 3:17). Ez a kijelentése az Õ isteniségének megerõsítésévé vált. 40 napig böjtölt, megkísértette az ördög, aki arra vágyott, hogy eltántorítsa Õt Isten által kijelölt küldetésétõl. Az ellenség hívására Õ így válaszolt: „Ne kisértsd az Urat, a te Istenedet” (Máté 4:7), ezzel újra kijelentette, hogy Õ Isten Fia. Palesztina poros útjait járta. Nem volt otthona, amit a magáénak mondhatott, nem volt egy hely, hogy lehajtsa fejét. Üzenete a béke evangéliuma volt. Tanításai a nagylelkûségrõl és a szeretetrõl szóltak. „És a ki törvénykezni akar veled és elvenni a te alsó ruhádat, engedd oda néki a [felsõt] is” (Máté 5:40). Példázatokkal tanított. Csodákat vitt véghez, amelyekhez foghatót soha azelõtt vagy azóta nem mutattak. Meggyógyította azokat, akik már hosszú ideje betegek voltak. A vaknak visszaadta a látását, a süketnek a hallását, a béna újra járt. Feltámasztotta a holtakat, akik újra éltek, hogy dicsõítsék õt. Kétségtelen, ember még soha nem tett ilyet azelõtt. Néhányan követték Õt, de a legtöbben gyûlölték. Az írástudókról és a farizeusokról úgy beszélt, mint akik képmutatók, olyanok, mint a meszelt sírok. Ezek összeesküdtek ellene. Õ kiûzte a pénzváltókat az Úr házából. Kétségtelenül õk is csatlakoztak azokhoz, akik el akarták pusztítani. De Õ nem rettent meg. Õ „széjjeljárt jót tévén” (Ap.csel. 10:38). Mindez nem elegendõ ahhoz, hogy emléke halhatatlan legyen? Ez nem volt elég ahhoz, hogy nevét azok közé, sõt azon nagyszerû emberek fölé helyezze, akik a földön jártak, akikrõl megemlékeznek azért, amit tettek vagy mondtak? Minden bizonnyal ott lett volna minden idõk legnagyobb prófétái között. De mindez nem volt elég a Mindenható Fiának számára. Ez csak bevezetõje volt az elkövetkezendõ nagyobb dolgoknak. Ezek a dolgok különös és szörnyû módon jöttek el. Elárulták õt, letartóztatták, halálra ítélték, hogy keresztre feszítés által szörnyû haláltusában haljon meg. Élõ testét a keresztfához szögelték. A kimondhatatlan fájdalomban élete lassan tovatûnt. Amíg még lélegzett, így kiáltott fel: „Atyám! bocsásd meg nékik; mert nem tudják mit cselekszenek” (Lukács 23:34). Rengett a föld, amint szelleme tovatûnt. A százados, aki mindezt látta, ünnepélyesen kijelentette: „Bizony, Istennek Fia vala ez” (Máté 27:54). Azok, akik szerették, levették testét a keresztrõl. Felöltöztették és egy új sírba fektették, amit az arithmathiai József ajánlott föl. A sír száját egy nagy kõvel lezárták, és egy õrt állítottak oda. Barátai minden bizonnyal sírtak. Az apostolok, akiket Õ szeretett, s akiket istensége tanúinak nevezett, sírtak. Az asszonyok, akik szerették Õt, sírtak. Egyikük sem értette, mit mondott Õ a harmadik napon való feltámadásról. Hogyan érthették volna? Ez soha azelõtt nem történt meg. Teljesen példa nélküli volt. Hihetetlen volt még számukra is. A csüggedés, a reménytelenség és a nyomorúság szörnyû érzése lehett jelen, amikor arra gondoltak, hogy Urukat elragadta tõlük a halál. De nem ez volt a vég. A harmadik nap reggelén Mária Magdaléna és a másik Mária vissztértek a sírhoz. Legnagyobb ámulatukra a kõ el volt gördítve és a sír nyitva állt. Bepillantottak. Két fehérbe öltözött lény ült a temetkezési hely egy-egy szélén. Egy angyal jelent meg nekik és ezt mondta: „Mit keresitek a holtak közt az élõt? Nincs itt, hanem feltámadott: emlékezzetek rá, mint beszélt néktek, még mikor Galileában volt, Mondván: Szükség az ember Fiának átadatni a bûnös emberek kezébe, és megfeszíttetni, és harmadnapon feltámadni” (Lukács 24:5-7). Ezek az egyszerû szavak - „Nincs itt, hanem feltámadott” - a legmélyrehatóbbakká váltak az egész irodalomban. Ezek az üres sírt hírdetik. Ezek jelentik mindazon dolgoknak a beteljesülését, amelyekrõl feltámadásával kapcsolatban beszélt. Ezek a szavak gyõzedelmes választ adnak arra a kérdésre, amellyel szembetalálkozik minden ember, asszony és gyermek, aki valaha is a földre született. A feltámadott Úr szólt Máriához és õ válaszolt. Nem kísértet volt. Nem képzelõdés. Valóságos volt, olyan valóságos, mint amilyen a halandó életben. Nem engedte meg Máriának, hogy megérintse õt. Még nem szállt fel Atyjához a mennybe. Az is hamarosan megtörtént. Micsoda találkozás lehetett, amikor átölelte az Atya, aki szerette Õt, s aki minden bizonnyal könnyezett érte haláltusájának óráiban. Megjelent két embernek az Emmausba vezetõ úton. Beszélgetett és együtt evett velük. Zárt ajtók mögött találkozott tanítványaival és tanította õket. Tamás nem volt jelen az elsõ alkalommal. Másodszorra az Úr felszólította, hogy tapintsa meg kezét és oldalát. A legnagyobb csodálkozással kiáltott fel: „Én Uram és én Istenem” (János 20:28). Egy elkalommal 500 emberrel beszélt. Ki vitatkozhat e tények bizonyítékaival? Nincs olyan feljegyzés, ami tagadná azok bizonyságát, akik átélték ezeket. Bõséges bizonyíték van arról, hogy õk égesz életükön át bizonyságot tettek ezekrõl az eseményekrõl, sõt, még életüket is adták, ezzel erõsítve meg az általuk átélt dolgok valóságát. Szavuk világos és bizonyságuk biztos. Az évszázadok során férfiak és nõk milliói fogadták el ezt a bizonyságot. Számtalan ember élt és halt meg megerõsítve annak igaz voltát, ami a Szentélek hatalmán keresztül jutott el hozzájuk, s melynek igaz voltát nem tudták tagadni. Kétségtelen, hogy az emberi történelem semelyik eseményének érvényessége sem lett szélesebb körben próbára téve. És létezik még egy tanúbizonyság. Ez a bibliai társ, a Mormon könyve bizonyságot tesz arról, hogy Õ nem csak a régi világból valóknak jelent meg, hanem azoknak is, akik az új világban éltek. Mert Õ nem csak egyszer jelentette ki: „Más juhaim is vannak nékem, a melyek nem ebbõl az akolból valók: azokat is elõ kell hoznom, és hallgatnak majd az én szómra; és lészen egy akol és egy pásztor” (János 10:16). Feltámadását követõen megjelent azoknak, akik ezen a féltekén élnek. Amikor alászállt a menny felhõin keresztül, az Isten, az Örökkévaló Atya hangja volt hallható, amint ünnepélyesen újra kijelentette: „Íme, ez az én Szeretett Fiam, akiben én gyönyörködöm és akiben nevemet felmagasztaltam. Õt hallgassátok” (3 Nefi 11:7). Itt újra elhívott tizenkét apostolt, akik tanúi lettek az Õ nevének és istenségének. Tanította az embereket, megáldotta és meggyógyította õket, mint ahogy az Palesztínában tette, és 200 évig béke uralokodott a vidéken, mert az emberek arra vágytak, hogy aszerint éljenek, amit Õ tanított nekik. És ha mindez nem elég, akkor ott van e sáfárság nagyszerû prófétájának, Joseph Smithnek biztos, határozott és egyértelmû bizonysága. Gyermekként elment az erdõbe, hogy világosságért és megértésért imádkozzon. És ott megjelent elõtte két Személy, akiknek fényessége és dicsõsége felülmúl minden leírást, s akik ott álltak felette a levegõben. Egyikõjük beszélt hozzá és a nevén szólította „és a másikra mutatva ezt mondta: Ez az én Szerett Fiam, õt hallgasd!” (Lásd JS-T 1:17). Ugyanez a Joseph egy rákövetkezõ alkalommal kijelentette: „láttuk az Atya jobbján a Fiú dicsõségét, és részesültünk az õ teljességében . . . Most pedig, a sok tanúbizonyság után, amit õróla tettek, íme az utolsó, a mi tanúbizonyságunk az, hogy õ él!” (T&Sz 76:20, 22). És így ezen a csodálatos húsvéti reggelen, a Mindenható szolgáiként, prófétákként és apostolokként az Õ nagyszerû ügyében, felemeljük hangunkat, hogy tanúságot és bizonyságot tegyünk halhatatlan Üdvözítõnkrõl. Az Örökkévaló Atya Fiaként jött a földre. Megtette, amit Ésaiás megjövendölt, hogy meg kell tennie. Õ viselte „a mi betegségeinket . . . , és fájdalmainkat hordozá . . . És õ megsebesíttetett bûneinkért, megrontatott a mi vétkeinkért, békességünknek büntetése rajta van, és az õ sebeivel gyógyulánk meg” (Ésaiás 53:4-5). A harmadik napon örökkévaló halhatatlanságban kiszállt a sziklába vésett sírból. Sokakkal beszélt. Atyja az Õ isteni Fiaként ismételten megerõsítette Õt. Köszönet a Mindenhatónak. Megdicsõült Fia megoldotta a halál kötelékeit, ami a legnagyszerûbb gyõzelem az idõ valamennyi nemzedéke számára. Ahogy Pál kijelentette: „Mert a miképen Ádámban mindnyájan meghalnak, azonképen a Krisztusban is mindnyájan megeleveníttetnek” (1 Korinthusbeliekhez 15:22). Õ a mi diadalmaskodó Urunk. Õ a mi Megváltónk, aki fizetett bûneinkért. Az Õ megváltó áldozata révén minden ember fel fog támadni a sírból. Megnyitotta az utat, amely által nem csak halhatatlanságot, de örök életet is nyerhetünk. Az Úr Jézus Krisztus apostolaként tanúságomat és bizonyságomat teszem ezekrõl a dolgokról ezen a húsvéti napon. Ünnepélyesen, áhítattal és hálával szólok, Jézus Krisztus nevében, ámen.