Elder Joseph B. Wirthlin
a Tizenkét Apostol Kvórumából
Az Üdvözítõ, aki mintát adott nekünk, örömét leli azokban, akik minden dologban megemlékeznek „a szegényekrõl, és a nélkülözõkrõl, a betegekrõl és a szenvedõkrõl”
Szeretett testvéreim, milyen csodálatos húsvéti nap volt ez! Ahogy visszatekintünk az Üdvözítõ életére és feltámadására, elképzelem magamban azt a sok embert, aki az Õ segítségét kérte. Könnyen el tudom képzelni egy olyan ember eltorzult lábait, aki születésétõl fogva képtelen járni, vagy egy özvegyasszony könnyeit, amint egyetlen fiának testét követi, amikor azt a sírhoz viszik. Látom az éhezõk üres szemét, a betegek remegõ kezét, a kivetettek bús szemét, hallom az elítéltek könyörgõ hangját. Mindegyikük egy magányos ember felé nyúl, egy olyan ember felé, akinek nincs vagyona, nincs otthona és nincs rangja.
Látom ezt az embert, az élõ Isten Fiát, ahogy mindegyikõjükre végtelen könyörülettel tekint. Szent kezének érintésével vigaszt hoz a lesújtottnak, gyógyulást a betegeknek, szabadságot az elítélteknek. Egy szó, és a halott ember felkel ravataláról, az özvegyasszony átöleli megelevenedett fiát.
A kegyelem és a jóság ezen és más csodálatos tettei - melyek közül vannak, amelyeket széles körben ismernek, s vannak olyan nemes tettek, amelyekrõl nem tudnak - számomra az Üdvözítõ legszembeszökõbb tulajdonságainak egyikét írják körül: az Õ szeretetét és együttérzését az elnyomottak, a megfáradtak, az erõtlenek és a szenvedõk iránt. A részvét ezen cselekedetei valójában az Õ nevének szinonímái.
Bár közel 2 000 év telt el Isten Fiának halandó szolgálata óta, az Õ szeretõ példája és tanításai nélkülözhetetlen részét képezik annak, amit népként és egyházként is megtestesítünk. Napjainkban, ihletett jóléti programján keresztül Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyháza és tagjai igyekeznek versenyre kelni az Õ példájával, miközben arra törekednek, hogy enyhítsenek a szenvedésen és táp-lálják az önbizalmat.
AZ EGYHÁZI JÓLÉTI PROGRAM HATÁSKÖRE
Világszerte jól ismert az egyház jóléti programja. Az élet minden területérõl emberek utaznak el az egyházi központokba, hogy saját szemükkel lássák, hogyan gondoskodik az egyház a szegényekrõl, a szûkölködõkrõl anélkül, hogy függõséget alakítana azok részérõl, akik kapnak, s keserûséget azok részérõl, akik adnak. Egy ország elnöke, miután ellátogatott a Welfare Square-re (Jólét térre), elhalasztotta aznapi programjának hátralévõ találkozóit. „Van itt valami, fontosabb minden másnál, ami a munkatervemben szerepel - mondta. - Maradnom kell, és többet kell tanulnom.”
Az évek során az egyházi jóléti program felnõtt ahhoz, hogy eleget tegyen egy bõvülõ egyház egyre növekvõ szükségleteinek. Ma Észak-Amerikában 80 egyházi farm termel tápláló élelmiszert a rászorultak számára. Nyolcvan konzervgyár tartósítja és csomagolja ezt a létfontosságú élelmiszert. Száznál is több püspöki raktárház áll készen arra, hogy 10 000 püspöknek és gyülekezeti elnöknek segítsen, amint õk eleget tesznek annak a szent kötelezettségüknek, hogy egyházközségeikben és gyülekezeteikben felkutassák és támogassák a szegényeket és a szûkölködõket. Deseret Industries’ gyár ötven telephelyén kínál ezreknek munkát és képzést. Minden egyes évben világszerte 160 munkaközvetítõ központ segít több, mint 78 000 embernek munkát találni. Hatvanöt UNSZ szociális szolgálat segít az egyháztag házaspároknak, hogy gyermekeket fogadjanak örökbe és tanácsot adjanak azoknak, akiknek erre szükségük van.
Biztos vagyok abban, hogy azok a nagyszerû vezetõk, akiket ez Úr pionírnak nevelt ebben az újkori jóléti munkában, nagyon elégedettek lennének napjaink eme sugalmazott programjának elõmenetelével.
AZ ÚR ÚTJA
„Az utolsó napi szentek körében mindig sarkalatos tanítás volt az - írta Joseph F. Smith elnök -, hogy egy vallás, amelynek nem áll hatalmában, hogy fizikailag megmentse az embereket, hogy sikeressé és boldoggá tegye õket itt, attól nem lehet elvárni, hogy lelkileg megmentse, felemelje õket az elkövetkezendõ életben.”1
A fizikai és a leki dolgok elválaszthatatlanul összekapcsolódnak. Amikor adunk az idõnkbõl, a te- hetségeinkbõl, a forrásainkból azért, hogy eleget tegyünk a betegek igényeinek, hogy étellel kínáljuk az éhezõket és megtanítsuk a másoktól függõket arra, hogy önállóak legyenek, akkor fel sem tudjuk fogni, milyen mértékben gazdagítjuk saját magunkat lelkileg.
Az Úr Joseph Smith prófétának adott egyik kinyilatkoztatásában kijelentette: „És szándékom, hogy gondoskodjam szentjeimrõl. . . . De szükséges, hogy minden a magam módján történjen, és íme, én, az Úr, azt határoztam, hogy úgy történjen a gondoskodás szentjeimrõl, hogy a szegények felemeltessenek, a gazdagok pedig lejjebb kerüljenek.”2 Az Úr módja abból áll, hogy segítsünk az embereknek magukon segíteni. A szegények felemeltetnek, mert megdolgoznak a kapott fizikai segítségért, helyes elveket tanítanak nekik, és õk képesek magukat felemelni a nyomorból az önállóságig. A gazdagok lejjebb kerülnek, mert megalázzák magukat, hogy nagylelkûen adjanak javaikból azoknak, akik szükséget látnak.
Arra tanítjuk az egyháztagokat, hogy legyenek önállóak, minden tõlük telhetõt tegyenek meg azért, hogy támogassák saját magukat, és saját családjukban keressék a szükséges segítséget. Amikor az egyháztagok és családjuk minden tõlük telhetõt megtesznek azért, hogy elõteremtsék azt, amire szükségük van, s ennek ellenére az alapvetõ szükségleteket sem tudják kielégíteni, akkor az egyház készen áll arra, hogy segítsen.
Az egyházban a püspöknek különleges megbízatása, hogy gondoskodjon „a szegényekrõl, a szû- kölködõkrõl, az egyedülálló szülõkrõl, az idõsekrõl, a munkakép- telenekrõl, az apátlanokról, az özvegyekrõl és másokról, akik sajátos szükséget látnak.”3
Tudomásom van arról, hogy egy püspök hogyan sorakoztatta fel forrásait, hogy segítségére legyen egy embernek, aki segítséget kért tõle. A férfi évekig élt boldog házasságban, de késõbbi alkohol- és kábítószerfüggõsége miatt munka, otthon és család nélkül maradt. Az utcán töltött nehéz évek lealacsonyították és megalázták õt. Patakzó könnyekkel az arcán kért segítséget püspökétõl.
Az egyházközségi jóléti bizottság megbeszélte ezt a kihívást. Az egyik ember ismert egy fogorvost, aki talán hajlandó kicserélni a férfi törött elsõ fogait. A segítõegyleti elnök felvetette, hogy a püspöki raktárházból származó tápláló ételek talán javítanák a férfi egészségét. Másvalaki szerint ennek az embernek szüksége van valakire, aki minden nap tudna rá idõt szentelni és segítene neki erõt gyûjteni ahhoz, hogy legyõzze szenvedélyeit.
Amint záporoztak a javaslatok, a püspök ráébredt arra, hogy egy egész egyházközségnyi törõdõ férfi- és nõtestvér áll készen arra, hogy segítsen.
A püspök hamarosan elõrelépéseket vett észre. A papsági testvérek áldást adtak a férfinak. Egy jótékony fogorvos helyrehozta a törött fogakat. A püspöki tárházból származó ételek javították az egészségét. Egy idõsebb hithû házaspár beleegyezett abba, hogy különleges házitanítóként szolgáljanak. Minden nap vele voltak, hogy segítsenek neki kitartani elhatározása mellett.
A megalapozott elvek követésé-vel ez a jó férfitestvér az egyházközségben felajánlotta másoknak a segítségét. Lassan javulni kezdett az élete. A kétségbeesést és a nyo-mort kifejezõ tekintet fokozatosan teret engedett az örömnek és a boldogságnak. Bár fájdalmas folyamat árán, de képes volt megsza-badulni káros szenvedélyeitõl. Aktív egyháztag lett. Az elhagyatott és nyomorúságos élet reménytelivé és boldoggá vált. Ez az a mód, ahogy az Úr szerint gondoskodni kell azokról, akik szükséget látnak.
AZ EGYHÁZ ÉS A HUMANITÁRIUS SEGÍTSÉGNYÚJTÁS
Az egyház nem korlátozza segítségre irányuló erõfeszítéseit a tagjaira, hanem követi Joseph Smith próféta figyelmeztetését, amit akkor adott, amikor ezt mondta: „Az az ember, aki telve van Isten szeretetével, nem elégedett azzal, hogy csak családjára hozzon áldást, hanem bejárja az egész világot, vágyva arra, hogy áldást jelentsen az egész emberi faj számára.”4 Arra tanította az egyháztagokat, hogy „etessék az éhezõket, ruházzák fel a mezíteleneket, gondoskodjanak az özvegyekrõl, szárítsák fel az árvák könnyét, vigasztalják meg a szomorkodókat”.5
Alig több, mint egy évtizede, az egyház több, mint 27 000 tonna ruhát, 16 000 tonna élelmiszert, 3 000 tonna orvosi és oktatási ellátmányt és berendezést szállított el hajón, hogy a világ sok részén lévõ 146 országban enyhítsen Isten több millió gyermekének szenvedésén. Mi nem kérdezzük: „Tagja vagy az egyházunknak?” Mi csak azt kérdezzük: „Szenvedsz?”
Mindannyian tudunk a Mitch hurrikánról, ami múlt év októberében és novemberében letarolta Nicaraguát és Hondurast. A hurrikán rettenetes erõvel árasztotta el az otthonokat és földcsuszamlásokat okozott. Több mint 10 000 ember halt meg és másik kétmillió otthon nélkül maradt. Ez a nagyon erõs hurrikán otthonokat döntött romba és olyan iszappal árasztotta el az utcákat, ami cementkeménységûnek tûnt.
Az egyház csaknem azonnal hozzáfogott ahhoz, hogy létfontosságú élelmiszert, ruhát, gyógyszert és takarókat küldjön, így segítve mind az egyháztagokat, mind pedig azokat, akik nem osztják a mi hitünket. Miután a szállítmányok megérkeztek célállomásukra, az egyháztagok százával jöttek, hogy kipakolják a teherautókat és dobozokba gyûjtsék a szállítmányokat. Mindegyik doboz egy család heti ellátásához szükséges cikkeket tartalmazott.
Drága Gordon B. Hinckley elnökünknek, aki az Általános Jóléti Bizottság elnöke, nagy fájdalmat okozott a Közép-Amerikában tapasztalt szenvedés. Egy álmatlan éjszakán késztetést érzett arra, hogy elmenjen és szeretetérõl, valamint támogatásáról biztosítsa azokat, akik túlélték ezt a nagy csapást. A próféta látogatása felemelte a lelkeket és ezreknek adott reményt. „Amíg [az egyház] forrásokkal rendelkezik - mondta nekik -, addig mellettetek fogunk állni a nehéz idõkben”.6 És én bizonyságomat teszem nektek, testvéreim, arról, hogy õ valóban Isten prófétája. És én teljes szívemmel támogatom õt.
Azon túl, hogy a szerencsétlenségek és katasztrófák idején ellátmányokat biztosítunk, közel 1 300 egyháztag fogadott el elhívást az Úrtól, hogy sok országban a szûkölködõket szolgálja. Hadd mutassak be két példát!
A utahi Ivinsbõl David Glines testvér és Dovie Glines nõvér jelenleg az afrikai Ghanában élnek, ahol üzletvezetést, számítógépkezelést és hivatalvezetést tanítanak azoknak, akik igyekeznek állásukon javítani.
Mark Cutler testvér nyugalmazott sebész a kaliforniai Claytonból. Õ és felesége, Bonnie Vietnámban szolgálnak. Cutler testvér a helyi orvosok egyik szaktanácsadója és oktatója. Cutler nõvér angolt és orvosi szaknyelvet tanít a kórházi orvosoknak és személyzetnek.
JÓLÉT ÉS AZ EGYHÁZTAG
Azon túl, hogy másokon segítenek, a családok és az egyháztagok jól teszik, ha egyénenként megvizsgálják önállóságuk saját szintjét. Feltehetünk magunknak néhány kérdést:
Bölcsen gazdálkodunk saját pénzünkkel? Kevesebbet költünk, mint amennyit keresünk? Elkerüljük a fölösleges kiadásokat? Követjük a testvérek tanácsát, hogy „tároljunk legalább egy évre elegendõ élelmiszert és ruhát, és ahol lehetséges, üzemanyagot”?7 Tanítjuk-e arra gyermekeinket, hogy értékeljék és ne pazarolják azt, amijük van? Megtanítjuk õket dolgozni? Megértik a tized szent törvényének fontosságát? Rendelkezünk megfelelõ iskolázottsággal és foglalkozással? Gondoskodunk-e jó egészségünkrõl azáltal, hogy a Bölcsesség szava szerint élünk? Mentesek vagyunk az ártalmas anyagok káros hatásaitól?
Ha e kérdések bármelyikére õszintén válaszolva azt feleljük, hogy „nem”, akkor talán szeretnénk javítani az önállósági tervünkön. A próféták alapvetõ irányelveket biztosítottak számunkra.
Elõször is, napjaink egyik gonoszsága a kapzsiság bûne. Az anyagi javak iráni mértéktelen vágy olyan rögeszmévé válhat, ami felemészti gondolatainkat, kimeríti forrásainkat és boldogtalansághoz vezet. Az egyház néhány tagja e bûn miatt egyre inkább szükségtelen adósságok terheit veszi magára. Heber J. Grant elnök mondta: „Ha létezik egy olyan dolog, ami békét és megelégedést nyújt az emberi szívnek és a családnak, az nem más, mint, hogy a lehetõségeinken belül élünk. És ha van egy olyan dolog, ami nyomasztó, elkedvetlenítõ és elcsüggesztõ, az az, amikor olyan adósságokat és kötelezettségeket vállalunk magunkra, amelyeknek nem tudunk megfelelni.”8
„A szorgalom, a takarékosság, az önállóság továbbra is irányadó alapelvei ennek az erõfeszítésnek - figyelmeztetett Thomas S. Monson elnök, az egyház Jóléti Végrehajtó Bizottságának elnöke. - Mint népnek, el kell kerülnünk az ésszerûtlen kiadásokat . . . ,fizesd ki hitelezõdet és élj’ (2 Kir. 4:7). Milyen bölcs tanács ez számunkra napjainkban!”9
Másodszor, a kezdetektõl fogva Isten azt parancsolta nekünk, hogy dolgozzunk10, és óva intett minket a semmittevéstõl.11 Sajnos, napjaink világában sokan biztatnak tétlenségre, különösen annak értelmetlen formájára, üres szórakozásra, amelyet meg lehet találni az Interneten, a televízióban és a számítógépes játékokban.
Harmadszor, figyelmetekbe ajánlom Hinckley elnök tanácsát, amikor is ezt mondta: „Tegyetek szert minden olyan iskolázottságra, amilyenre csak képesek vagytok . . . Fejlesszétek az értelemi és a gyakorlati jártasságokat! Az iskolázottság kulcsot jelent a lehetõséghez.”12 Igen, az iskolázottság az a katalizátor, ami megfeni és élesíti tehetségeinket, jártasságainkat és képességeinket, amitõl ezek virágozni fognak.
Negyedszer, azok, akik úgy döntenek, az Üdvözítõ példáját követik és enyhítenek a szenvedésen, figyeljenek arra az összegre, amit böjti felajánlásképpen adnak! Ezeket a szent pénzalapokat egy és csakis egy célra használják: hogy áldást hozzanak velük a betegekre, a szenvedõkre és másokra, akik szükséget látnak.
Egy nagylelkû böjti felajánlással való hozzájárulás gazdagon megáldja az adakozókat és lehetõvé teszi számukra, hogy az Úr és a püspök társaiként segítsenek enyhíteni a szenvedésen és segítsenek az önállóság kialakításában. Elõnyös körülményeink között talán ki kellene értékelnünk felajánlásainkat, és el kéne döntenünk, vajon olyan nagylelkûek vagyunk-e az Úrral, mint amilyen nagylelkû Õ velünk.
KÖVETKEZTETÉS
Ha az Üdvözítõ ma közöttünk lenne a halandóságban, akkor Õ most szolgálna a rászorultaknak, a szenvedõknek és a betegeknek. E példa követésének egyik oka lehetne az, amit Spencer W. Kimball elnök mondott: „Amikor ebben a megvilágításban szemléljük, akkor láthatjuk, hogy a [jólét] nem egy program, hanem az evangélium lényege. Ez a mûködõ evangélium. Ez a krisztusi élet megkoronázó alapelve.”13
Amikor a jóléti program a nagy gazdasági válság idején kiemelkedett szerény kezdeteibõl, csak néhányan tudták elképzelni, hogy hatvan évvel késõbb olyannyira gyümölcsözik és felvirágzik, hogy a világ szûkölködõinek milliói számára jelent majd szó szerinti áldást.
A gyönyörû himnusz - „Because I Have Been Given Much” (Mert sokat kaptam) - egy ihletett leckére tapint rá az adakozással kapcsolatban.
Mert sokat kaptam, énnekem is adnom kell,
Nem nézhetem, hogy másnak nincs, hát adnom kell,
Lobogó tûzembõl, kenyerembõl,
Házam menedékébõl,
Hogy õ is vigaszra lelhessen.14
Testvérek, az Üdvözítõ, aki mintát adott nekünk, örömét leli azokban, akik minden dologban megemlékeznek „a szegényekrõl, és a nélkülözõkrõl, a betegekrõl és a szenvedõkrõl”.15 Örömét leli azokban, akik hallgatnak figyelmeztetésére: „segítsd az elesetteket; emeld fel a lecsüggesztett kezeket és erõsítsd a gyengéket”.16
Azért imádkozom, hogy kövessük az Õ példáját. Jézus Krisztus nevében, ámen.
JEGYZETEK
1. „The Truth about Mormonism”, Out West folyóirat, 1905. szept., 242. o.
2. T&Sz 104:15-16.
3. Church Handbook of Instruction, 1. kötet: Stake Presidencies and Bishoprics (1998), 14. o.
4. History of the Church, 4:227.
5. Times and Seasons, 1842. márc. 15. 732.
6. Hondurasban elhangzott beszédek, 1998. nov. 21.; lásd még „President Hinckley: ,We Will Not Forget You’”, Church News, 1998. nov. 28., 3, 6-7.
7. Elsõ Elnökségi levél, 1998. jún. 24.
8. Gospel Standards, összeállította G. Homer Durham (1941), 111. o.
9. Conference Report, 1988. okt., 57; vagy Ensign 1988. nov., 46. o.
10. Mózes I. könyve 3:19.
11. Lásd T&Sz 88:124.
12. Teachings of Gordon B. Hinckley (1997), 172. o.
13. Conference Report, 1977. okt., 123-124; vagy Ensign, 1977. nov., 77. o.
14. Hymns, 219. sz.
15. T&Sz 52:40.
16. T&Sz 81:5.
Previous
