„Istentől jöttél tanítóul” Elder Jefrey R. Holland A Tizenkét Apostol Kvórumából Fel kell élesztenünk és vissza kell helyeznünk a magasztosabb tanítást az Egyházban - otthon, a szószékrõl, hivatalos gyûléseinken és kétségkívül a tanteremben. Amikor Nikodémus Jézushoz jött az Üdvözítõ szolgálatának kezdetén, mindannyiunk nevében beszélt, midõn azt mondta: ”Mester, tudjuk, hogy Istentõl jöttél tanítóul.”1 Krisztus természetesen több volt, mint tanító. Õ maga volt az Isten Fia, az örökkévaló evangéliumi terv Szentje, a világ Üdvözítõje és Megváltója. De Nikodémus szinte ugyanazon az úton indult meg, melyen te és én indultunk, az úton, amin bármelyik gyermek, fiatal diák vagy új megtért elindul - azáltal, hogy felismerjük a szenzációs tanítót, aki megérinti szívünk legbelsõ érzéseit, s akinek válaszolunk. Az elmúlt hónapokban Gordon B. Hinkley elnök felszólított bennünket, hogy hozzuk közel népünket az Egyházhoz, különösen az újonnan megtért tagokat. E felhívás elõterjesztésekor Hinckley elnök arra emlékeztetett, legalább három dolog szükséges mindannyiunknak ahhoz, hogy szilárdan megmaradjunk a hitben - egy barát, egy feladat, és hogy „Isten jó szavával [tápláljanak].”2 Az ihletett tanítás otthon és az Egyházban segít biztosítani az Isten jó szavával való táplálást. Olyan hálásak vagyunk mindenkinek, aki tanít. Szeretünk benneteket, és jobban megbecsülünk titeket, mint ahogy azt el tudjuk mondani. Nagyon megbízunk bennetek. Hatékonyan tanítani, és érezni, hogy sikeresek vagytok, valóban sokat követelõ munka. De megéri. Nem kaphatunk „nagyszerûbb elhívást.”3 Bizonyára mindenhol adódik alkalom, hogy felmagasztaljuk ezt az elhívást. Örökösen szükség van rá. Apák, anyák, testvérek, barátok, misszionáriusok, házi és látogató tanítók, papsági és segítõ vezetõk, osztálytanítók - mindegyik, a maga módján „Istentõl jön”, hogy tanításunkért és üdvözülésünkért dolgozzon. Ebben az Egyházban jóformán lehetetlen olyasvalakit találni, aki ilyen vagy olyan módon példa ne lenne a nyáj tagjai számára. Nem csoda, hogy Pál azt mondja írásaiban:”némelyeket rendelt az Isten anyaszentegyházban elõször apostolokul, másodszor prófétákul, harmadszor tanítókul.”4 Mert mindannyiunk számára kétségtelenül az emberi létezés legmagasabb és legszentebb célja, hogy „Krisztushoz hívjunk mindenkit,”5 betartsuk parancsolatait, és kövessük példáját, amely visszavezet az Atyához. Segíteni másoknak is ezt tenni - tanítani, meggyõzni és imádságosan vezetni õket az üdvösség ösvényén - minden kétségen felül a második legjelentõsebb feladat kell, hogy legyen életünkben. Talán ezért mondta egyszer David O. McKay elnök: „Nem nyugodhat nagyszerûbb feladat férfi [vagy nõ] vállán, minthogy Isten gyermekeinek tanítója legyen.”6 Valójában mindannyian olyanok vagyunk némiképp, mint a szerecsenországi ember, akihez Filep elküldetett. Mint õ, talán eleget tudhatunk ahhoz, hogy kinyújtsuk kezünket a vallás felé. Belevethetjük magunkat a szentírásokba. Sõt feladhatjuk földi kincseinket, de megfelelõ oktatás hiányában félreértenénk mindezek jelentõségét és a követelményeket, amelyek még mindig elõttünk állnak. Így aztán együtt kiáltunk ezzel a nagyszerû felhatalmazással bíró emberrel: „Mimódon [érthetnénk], ha csak valaki [tanító] meg nem magyarázza [nekünk]?”7 Pál apostol tanította: „Mert minden, a ki segítségül hívja az Úr nevét, megtartatik. [De] mimódon hívják azért segítségül azt, a kiben nem hisznek? Mimódon hisznek pedig abban, a ki felõl nem hallottak? Azért a hit hallásból van, a hallás pedig Isten igéje által.”8 Most, amikor a prófétánk azért kiált, hogy több hitünk legyen Isten igéjének meghallgatásán keresztül, fel kell élesztenünk és vissza kell helyeznünk a magasztosabb tanítást az Egyázban - otthon, a szószékrõl, hivatalos gyûléseinken, és kétségkívül a tanteremben. Az ihletett tanítás nem válhat hiábavalóvá az Egyházban, és nekünk biztosítanunk kell, hogy ez után keresésünk ne váljék hiábavaló hagyománnyá. Spencer W. Kimball elnök kérte egyszer: ”Cövek elnökök, püspökök és gyülekezeti elnökök, kérem, különösen ügyeljenek a tanítás minõségének fejlesztésére az Egyházban. . . . Félek, - mondta, - túl gyakran esik meg, hogy tagjaink közül sokan eljönnek az Egyházba, végigülnek egy órát, vagy egy gyûlést, majd . . . jórészt [ihletettség nélkül] térnek haza. Ez különösen akkor nem szerencsés, amikor ez . . . a stressz, kísértés, vagy válság idején történik [az életükben]. Mindannyiunknak szüksége van arra, megérintsen és tápláljon bennünket a Lélek, - mondta,- és a hatékony tanítás az egyik módja annak, ahogy ez megtörténhet. Gyakran erõteljes keményen dolgozunk,” fejezi be Kimball elnök, „hogy a tagokat rávegyük, jöjjenek el az Egyházba, de aztán nem vigyázunk megfelelõen arra, miben van részük, amikor eljönnek.”9 Errõl maga Hinckley elnök azt mondta: „A hatékony tanítás a vezetés valódi lényege az Egyházban.” Hadd ismételjem meg! „A hatékony tanítás a vezetés valódi lényege az Egyházban. Az örökkévaló élet, - folytatta Hinckley elnök, - csak akkor jön el, amikor a férfiakat és a nõket olyan hatékonysággal tanítják, hogy azok megváltoztatják és megfegyelmezik életüket. Nem lehet õket becsületességre, vagy a mennybe kényszeríteni.Vezetni kell õket, és ez azt jelenti, tanítani.”10 Utolsó szavaival azt mondta az Üdvözítõ tanítványainak, s elsõ szavaival azt mondja ma nekünk: „Elmenvén azért, tegyetek tanítványokká minden népeket. . . . [Tanítván] õket, hogy megtartsák mindazt, amit én parancsoltam néktek; és ímé én ti veletek vagyok [mindig] a világ végezetéig.”11 Péternek, az Egyház apostoli vezetõjének, a feltámadott és a mennybe tartó Krisztus azt mondta: „Legeltesd az én bárányaimat, . . . legeltesd az én juhaimat, . . . kövess engem!”12 Mindebbõl emlékeznünk kell arra, hogy az Úr sohasem adott határozottabb tanácsot az Egyháznak, minthogy tanítsuk az evangéliumot „a Szellem, vagyis a Vigasztaló által, aki azért küldetett, hogy az igazságot tanítsa.” „Az igazság Szelleme által” tanítjuk az evangéliumot? Kérdezi az Úr. Vagy „valami más módon? Mert ha valami más módon, - figyelmeztet - akkor az nem Istentõl való.”13 Beszédében más parancsolatokat ismételve azt mondta: „ha azonban nem kapjátok meg a Szellemet, nem taníthattok!”14 Semmilyen örökkévaló tanulás sem folyhat anélkül, hogy a mennybéli Szellem ösztönzõen ne hatna rá. Így aztán szülõk, tanítók és vezetõk, úgy kell tekintenünk feladatainkra, ahogy Mózes az ígéret földjére. Tudatában annak, másképp nem boldogulhat, Mózes azt mondta Jehovának: „Ha a te orczád nem jár velünk, ne vígy ki minket innen.”15 Ez az, amit egyháztagjaink valóban akarnak, amikor összejönnek a gyûléseken, vagy csak úgy a tantermekbe. A legtöbb ember nem azért jön az egyházba, hogy csupán néhány új evangéliumi tényt keressen, vagy régi barátokkal találkozzon, bár mindez fontos. Lelki élmény után kutatva jön. Békét szeretne. Azt akarja, hogy hite megerõsödjön, és reménye megújuljon. Röviden, Isten jó szavával akar táplálkozni, azt szeretné, hogy a menny erõi megszilárdítsák õt. Azoknak közülünk, akiket elhívnak, hogy beszéljünk, tanítsunk, vagy vezessünk, kötelességünk legjobb tudásunk szerint segíteni ebben. Csak akkor tehetjük ezt, ha mi magunk arra törekszünk, hogy megismerjük Istent, ha mi magunk folyamatosan keressük az Õ Egyszülött Fiának világosságát. Aztán, ha szívünk igaz, ha olyan tiszták vagyunk, amilyenek csak lehetünk, ha imádkozunk, sírunk, felkészülünk és gyötrõdünk, amíg már nem tudjuk, mi mást tehetnénk még, akkor Isten azt mondhatja nekünk, amit Almának, és Móziás fiainak: „Emeld fel a fejedet és örülj. . . . én sikerre viszem fáradozásaitokat.”16 Jogosan aggódunk az új egyháztagok miatt, azt akarva, hogy mindegyikük velünk maradjon, és élvezze az Egyház bõséges áldásait. Egyszerûen arra gondolok, ha folytatjuk a tanításukat - ugyanazzal a krisztusi lélekkel, meggyõzõdéssel, tantétellel, személyes érdeklõdéssel, amit a misszionáriusok mutattak nekik - az új megtértek nemcsak velünk maradnak, hanem pontosan szó szerint nem lehetne õket távol tartani. Az, hogy továbbra is szükséges az ilyen megbízható tanítás, nyilvánvaló. Olyan idõkben, mint a mienk, mindannyiunknak szüksége van arra, amit Mormon „Isten igéjének hatóerejeként” említett, mert „ez nagyobb hatással volt gondolkodásukra, mint a kard, vagy bármi, ami velük történt.”17 Amikor életünkben válságok jönnek - már pedig fognak - az emberek néhány szentírással és verssel összekeveredett bölcsessége egyszerûen nem biztosít megfelelõ tanítást. Valóban oly módon tápláljuk fiataljainkat és új egyháztagjainkat, hogy az majd megtartja õket, amikor az élet nehézségei felbukkannak? Vagy egyfajta hittudományi Pufit adunk nekik-lélekben üres kalóriákat? John Taylor elnök egyszer az ilyen tanítást „habcsóknak”, olyasfajta ételnek nevezte, amit egész nap ehetnél, s végül mégis éhes maradnál.18 Néhány évvel ezelõtt egy zord tél alatt Boyd K. Packer elnök megfigyelte, hogy szarvasok nagy számban haltak éhen, miközben a gyomruk tele volt szénával. Óriási erõfeszítéseket téve arra, hogy segítsenek, az ügynökségek gyorsan ellátták az állatokat, holott azoknak állandó táplálásra lett volna szükségük. Sajnálatosan megetették a szarvasokat, de nem táplálták õket. Szeretem, amit J. Reuben Clark elnök mondott a fiataljainkról jóval egy fél évszázaddal ezelõtt. Ugyanez mondható el az új egyháztagokról. „Szomjazzák a lélek dolgait, - mondta - égnek a vágytól, hogy tanulhassák az evangéliumot, és tüstént, töményen akarják. . . . . . . Nem kell mögéjük lopakodnod, és a fülükbe suttognod a vallást; . . . nyíltan elõhozhatod ezeket az igazságokat.”19 A Sátán természetesen nem titkolja a tanításait; miért kellene nekünk? Akár otthon tanítjuk gyermekeinket, vagy az egyházban egy közönség elõtt állunk, sohase tegyük hitünket nehezen érzékelhetõvé. Emlékezzetek - „Istentõl való” tanítóknak kell lennünk! Soha ne hintsük el a kétség magjait! Kerüljétek a magamutogató elõadást és a hiúságot! Készüljetek fel jól a leckékre! Mondjatok szentíráson alapuló beszédeket! Tanítsátok a kinyilatkoztatott tantételeket! Tegyetek szívbõl fakadó bizonyságot! Imádkozzatok, gyakoroljatok, és próbáljatok tökéletesebbé válni! Hivatalos gyûléseinken „tanítsunk és oktassunk”, ahogy azt a kinyilatkoztatás mondja, hogy akár ezáltal tanításunk végül „a magasságból”20 való legyen! Az Egyház egyre jobb lesz ettõl, és ti is, mert ahogy Pál mondta a Rómabelieknek: „A ki azért mást tanítasz, magadat nem tanítod-é?” Az ilyen tanításból fakadó erõ egy emlékezetes beszámolója adatik Jeremiás próféta életébõl. Ez a nagyszerû férfi ugyanazt érezte, amit a legtöbb tanító, szónok, vagy Egyházi tisztségviselõ érez, amikor elhívást kapott - tapasztalatlan, alkalmatlan, megrémült. „Ah, Uram, - kiáltott - Ímé, én nem tudok beszélni; hiszen ifjú vagyok én!”21 De az Úr megnyugtatta: ”Ne félj tõlök, mert én veled vagyok. . . . Te azért övezd fel derekadat, és kelj fel, és mondd nékik.”22 Így hát beszélt nekik, de kezdetben nem sok sikerrel. A dolgok rosszról rosszabbra fordultak, míg végül bebörtönözték, és nevetség tárgya lett az emberek között. Mérgében, hogy így bántak vele, és megrágalmazták, Jeremiás megfogadta, sohasem tanít még egy újabb leckét senkinek, legyen az érdeklõdõ, kisgyermek, új megtért, akár - a menny oltalmazza - 15 éves. „Nem emlékezem róla [az Úrról], sem az õ nevében többé nem szólok,” - mondta a kedvét vesztett próféta. De akkor következett be Jeremiás életének a fordulópontja. Valami történt minden bizonysággal, amit tett; minden szentírással, amit olvasott; minden igazsággal, amit tanított. Történt valami, amire nem számított. Bár fogadalmat tett, hogy becsukja száját, és elvonul az Úr munkájától, rájött, nem képes erre. Miért? Mert „mintha égõ tûz volna szívemben, az én csontjaimba rekesztve, és erõlködöm, hogy elviseljem azt, de nem tehetem.”23 Ez az, ami az evangéliumban mind a tanítóval, mind a tanítottal megtörténik. Ez történt Nefivel és Léhivel, amikor (Hélamán könyve szerint) „Istennek Szent Lelke lejött az égbõl és a szívükbe hatolt és úgy átjárta õket, mint a tûz, és csodálatos dolgokat tudtak beszélni.”24 Kétségkívül ez az a fajta mennyei öröm kell, hogy legyen, amit Mária Magdaléna tapasztalt, amikor a Sírkertben váratlanul megpillantotta szeretett és feltámadott Urát, s egyszerûen azt mondta: „Rabbóni,”25 ami szó szerint annyit tesz: „Mester”. Mindannyiunktól, akiket tanítottak, mindannyiótoknak, akik tanítottatok - köszönetet mondunk szívünk mélyébõl. Magasztaljuk fel az otthon vagy az Egyházban szerzett tanítói élményt, és tökéletesítsük minden „tanításra és oktatásra” irányuló erõfeszítéseinket! Minden gyûlésünkön, minden üzenetünkben Isten jó szavával tápláljunk. Gyermekeink és új megtértjeink, szomszédaink s új barátaink mondják azt becsületes fáradozásunkért: „Istentõl jöttél tanítóul.” A Mester, Jézus Krisztus szent nevében, ámen. JEGYZET 1. János 3:2 2. Moróni 6:4; lásd Gordon B. Hinckley, „Converts of Young Man,” Ensign, 1997. május, 47. 3. Teaching-No Greater Call (forrásanyag a tanítók fejlõdéséhez 1978.); lásd még Spencer W. Kimball, „No Greater Call,” Sunday School Conference, 1967. október 1. 4. 1 Kor. 12:28 5. T&Sz 20:59 6. David O. McKay, Coference Report, 1916. október, 57. 7. Lásd Ap.csel. 8:26-31 8. Róma. 10:13, 14, 17; a kiemeléseket az eredeti szöveg nem tartalmazza 9. Teaching of Spencer W. Kimball, ed. Edward L. Kimball (1982.), 524., a kiemeléseket az eredeti szöveg nem tartalmazza 10. „How to Be a Teacher When Your Roll as a Leader Requires You to Teach,” Általános Felhatalmazottak papsági testületi gyûlése, 1969. február 5., a kiemeléseket az eredeti szöveg nem tartalmazza 11. Máté 28:19-20 12. János 21:15-19 13. T&Sz 50:14, 17-18 14. T&Sz 42:14 15. 2 Móz. 33:15 16. Alma 8:15; 26:27 17. Alma 31:5 18. Lásd John Taylor. The Gospel Kingdom, sel. G. Homer Durham (1943.), 78. 19. „The Charted Course of the Church in Edition” [A Brigham Young Egyetem nyári iskoláján Aspen Grave-ban, Utah-ban, elhangzott beszéd, 1938, augusztus 8., 4, 9. 20. Lásd T&Sz 43:8, 16 21. Róma. 2:21 22. Jeremiás 1:6,8,17 23. Lásd Jeremiás 20:7-9 24. Hélamán 5:45 25. János 20:16; lásd a görög lábjegyzetét