Elder Richard E. Cook
A Hetvenek közül
Amikor megtértjeink „megelevenednek” - és táplálékra van szükségük az evangéliumban - hamarosan „megelevenednek” mint tanítók, szülõk, a munkájukban, és mint nemzetük államolgárai.
Cook nõvér és jómagam missziós elhívást kaptunk Mongóliába nagyjából egy évvel azelõtt, hogy [az országot] hivatalosan misszióvá szervezték volna. Úgy tekintünk vissza arra az idõre, mint életünk egyik legemlékezetesebb, leginkább megelégedésre szolgáló, és legáldottabb idõszakára. Az az idõ még mindig áldásokkal és pompás élményekkel jutalmaz bennünket.
Az Úr azt mondta a misszionáriusoknak: „És ha egész életeteken át bûnbánatot hirdettek ennek a népnek, és ha csak egy lelket vezettek hozzám, milyen nagy lesz az örömötök vele az én Atyám országában!”(T&Sz 18:15)
Ez az ígéret jelzõtûzként ragyog minden misszionárius elõtt, de ha ez nem lenne elég, a missziós munkából más áldások is származnak, sok és különféle áldások. Néhány azonnali; a többi csak idõvel jön.
Megtapasztaltunk egyet a „csak idõvel” élvezhetõ áldások közül most februárban, amikor kiterjedt misszionárius családunkban részt vettünk egy mongol kislány névadó áldásán. A kislány neve Tungalag. Édesanyja, Davaajargal, egy újkori pionír, minthogy õ volt az elsõ nõ, aki megkeresztelkedett Mongóliában. Tungalag édesapja, Sanchir, MBA (fõiskolai szintû üzleti asszisztens képzés) hallgató a BYU-n (Brigham Young Egyetem).
Ismertem már egy ideje Sanchirt Mongóliában, mielõtt egyháztag lett. Csak egy év múltán, és elhivatott misszionáriusokkal folytatott sok-sok beszélgetés után keresztelkedett meg. Csak csoda lehet, hogy ez a fiatal apa, miután alig két évet töltött az Egyházban, el tudta mondani a szavait ennek a gyönyörû áldásnak, amely így kezdõdött: „Tungalag, megáldalak téged azzal, hogy jó ember légy.” Sohasem fogom elfelejteni ezt a kezdést!
Ebben az áldásban olyan dolgokat mondott, amiket nem tudhatott volna, vagy el sem képzelhetett volna keresztelése elõtt. Szemtanúja lenni ennek az áldásnak, és felismerni milyen mértékben változtatta meg az evangélium ezt a fiatalembert és ezt a családot, felért egy misszionáriusi fizetéssel.
Hinckley elnök mondta: „A legnagyobb élmény, amiben részem van az, hogy látom, mit tesz az evangélium az emberekért. Új életszemléletet ad. Olyan reményt nyújt, amit sohasem éreztek azelõtt. Tekintetüket nemes és isteni dolgok felé emeli. Olyasmi történik velük, amit csodálatos látni. Krisztusra tekintenek és megelevenednek”(„Converts and Young Men,” Ensign, 1997. május, 48).
Az én tapasztalatom az, hogy amikor megtértjeink „megelevenednek” - és táplálékra van szükségük - az evangéliumban, „megelevenednek” mint tanulók, szülõk, a munkájukban, és mint állampolgárok. Életük, és utódaik élete örökre megváltozik.
Röviddel azután, hogy Cook nõvér és én megérkeztünk Mongóliába, megkértek minket, hogy repüljünk el két fiatal misszionáriussal egy Muren nevû városba. Utunk végeztével a rossz idõ megakadályozta visszatérésünket. Minden egyes nap elmentünk a repülõtérre, hogy lássuk, megérkezett-e a gépünk, hogy el tudjunk repülni. Más utasokkal együtt addig vártunk, míg meg nem tudtuk, vajon elutazunk aznap, vagy arra kényszerülünk, hogy estére visszatérjünk a városba.
Küföldi turisták egy csoportja ugyanazt a gépet próbálta elérni. Azt mondták nekünk, egy kis felfedezõ utat tettek lóháton Mongólia néhány igen távoli, kevésbé ismert területén.
Amíg a reptéren vártunk, valamelyik turista odament az egyik elderünkhöz, s azt mondta: „Tudom, ki vagy. Mit csinálsz itt? Ezeknek az embereknek nincs szükségük rád. Ez egy romlatlan nép, gazdag kultúrális örökséggel. Miért nem mész egyszerûen haza, s hagyod békén õket?”
Az elder odajött hozzám, nagyon zaklatott volt, és a különféle feleletekrõl beszélgettünk, amelyeket válaszolhatott volna. Mindamellett alig két hét múlva olvastam Benson elnök kijelentését, mely azt fejtette ki, mi lehetett volna a tökéletes válasz. Benson elnök azt mondta:
„Néhányan megkérdezhetik, miért törekszünk arra csendesen és alázatosan mint nép és mint egyház, hogy megváltoztassuk az egyéneket, miközben olyan nagy problémák vannak körülöttünk . . . Azonban a hanyatló városok egyszerûen késleltetett visszatükrözõdései a hanyatló
egyéneknek . . . Isten parancsolatai az egyének tökéletesítését hangsúlyozzák, mint az egyetlen valódi utat ahhoz, hogy végrehajtsuk a társadalom valódi fejlesztését”(A Plea for America [1975],18).
„Az Isten belürõl kifelé munkálkodik. A világ kívülrõl befelé. A világ kiemelné az embereket a nyomornegyedekbõl. Krisztus megszüntetné a nyomortanyákat az emberek között, és azután õk emelkednének ki a nyomorból. . . . Krisztus megváltoztatja az embereket, akik aztán megváltoztatják a környezetüket. A világ formálná az emberi viselkedést, de Krisztus meg tudja változtatni azt” (“Born of God,” ENSIGN, 1985. nov., 6).
Kimball elnök a missziós munkát az Egyház életerejének nevezte egyszer, s valóban az is. Nemcsak azért, mert az újonnan megtértek vitalitást és erõt adnak az Egyháznak, hanem maguk a misszionáriusok is bizonyos mértékû új életképességet és erõt nyernek azáltal, hogy hozzájárulnak a megtértek Krisztus melletti elkötelezettségéhez. Ez az életképesség és erõ egy rendkívüli hatalom, egy eszköz Isten kezében, hogy az evangélium tovagördüljön, és betöltse az egész földet, ahogy Dániel látta álmában (T&Sz 65:2).
Mivel minden embernek szabad akarata van, a missziós munka a maga változatos formáiban nem szabadon választható program. Beszélünk a missziós munka áldásairól, de tényleg kell, hogy végezzünk missziós munkát, mert ez a kötelességünk. A szentírások és minden próféta, kezdve Joseph Smith-tõl, arra emlékeztetnek bennünket, kötelességünk minden nemzethez elmenni, és embertársainkat figyelmeztetni.
Wiford Woodruff világosan fogalmazott, amikor azt mondta: „Mióta Isten megteremtette a világot, sohasem volt embercsoport, amely hatalmasabb feladatot kapott, mint hogy figyelmeztessük ezt a nemzedéket, hangunkat felemeljük hosszan és harsányan, nappal és éjjel, amíg alkalmunk van rá, és hogy kijelentsük Isten szavait e nemzedéknek. Elvárják tõlünk, hogy ezt tegyük. Ez az elhívásunk. [Ez] a kötelességünk. [Ez] a dolgunk” (Deseret News Semi-Weekly, 1880. július 6.,1).
Imádkozom, hogy a misszionáriusi munkát ügyünknek tekintsük, és ne engedjünk más, kevésbé fontosat ennek helyébe. Áldásokat kapunk Isten minden parancsolatának betartásából. Jóllehet, kevés olyan áldás van, mint a misszionáriusi áldások! Milyen örömteli ez a munka! Jézus Krisztus nevében, ámen.
Previous
