Thomas S. Monson elnök
Az Elsõ Elnökség elsõ tanácsosa
Ma reggeli üzenetemet egy kérdéssel kezdem: Vakációztál már valaha együtt az egész családoddal? Ha nem, akkor lesz részed néhány meglepetésben, amikor rászánod magad. Feleségem és én, néhány évvel ezelõtt gyermekeinkkel, házastársaikkal és az unokákkal elmentünk Disneyland-be, Dél-Kaliforniába. A híres vidámpark bejárata mögött a csapat megrohanta az akkori legújabb játékot - a Star Tourst (Csillagközi utazást). Beszállsz egy rakéta-szimulátorba, helyet foglalsz, és bekapcsolod a biztonsági övedet. Hirtelen az egész jármû vadul rázni kezd. Azt hiszem a hangszóróból megszólaló gépi hang ezt „erõs örvénylésnek” hívja. (Sosem próbáltam újra ezt a játékot. Miközben feladataim teljesítése során egyik helyrõl a másikra repülök, részem van mindabban a valóságos örvénylésben, amit még el tudok viselni.)
Miután néhány perc alatt összeszedtük magunkat, ahhoz a játékhoz mentünk, ahol a leghosszabb sor állt. Ezt a játékot Splash Mountain-nak (Hegyi folyam) hívják. A tömeg lassan kígyózott elõre. A hangszóróból a következõ dal áradt a várakozó sokaság felé:
Akkorra már készen álltunk, hogy hajóra szálljunk, hajóra, amely függõlegesen zuhan velünk alá, s ahogy leszáguldunk a vízesésen, az sikolyt vált ki az utasokból, végül a vízbe csapódva megállunk. Még a becsapódás elõtt észrevettem a falon egy kis feliratot, amely egy alapvetõ igazságot üzent: „Nem futhatsz el a baj elõl; nincs oly távoli hely!”
Ez a néhány szó megmaradt bennem. Ezek nemcsak a Splash Mountain (Hegyi folyam) játékra vonatkoznak, hanem a földi életünkre is.
Az élet a tapasztalás iskolája, egy próbaidõ. Tanulunk, miközben elviseljük a ránk mért csapásokat, és túléljük a bennünket ért szívfájdalmakat.
Ahogy eltûnõdünk azokon az eseményeken, amelyek bennünket érnek - legyen betegség, baleset, halál és temérdek más megpróbáltatás - azt mondhatjuk, amit hajdan Jób: „nyomorúságra születik az ember.”2 Jób „feddhetetlen, igaz” volt, egy ember, aki „istenfélõ vala és bûn-gyûlölõ.”3 A jámbor és szerencsés Jóbnak szembe kellett néznie egy megmérettetéssel, ami bárkit tönkretett volna. Elvesztette vagyonát, barátai megvetették, fájdalmak gyötörték, megtört családja elvesztése miatt, arra bíztatták, hogy átkozza az Istent és haljon meg.4 Ellenállt ennek a kísértésnek és azt felelte nemes lelkének mélyébõl: „Ímé az égben van az én bizonyságom, és az én tanuim a magasságban.”5
Nyugodtan elfogadhatjuk, hogy soha senki sem élt szenvedéstõl és kísértéstõl teljesen mentesen, és az emberiség történelmében sem volt idõszak, amelyben ne lett volna zûrzavar, pusztulás és nyomorúság.
Amikor az élet ösvénye kegyetlen fordulatot vesz, ott a kísértés, hogy feltegyük a kérdést: „Miért én?” Az önvád gyakori szokás, még akkor is, ha nincs befolyásunk nehézségeinkre. Idõnként úgy tûnik, nincs fény az alagút végén, nincs hajnal, ami megtörje az éjszaka sötétjét. Úgy érezzük, körülvesz bennünket a megtört szívekbõl fakadó fájdalom, az összetört álmok okozta csalódás, és az elveszett remények miatti kétségbeesés. A bibliai könyörgéshez csatlakozva mondjuk: „Nincs-é balzsamolaj Gileádban . . . ?”7 Elhagyatottnak, megtört szívûnek, magányosnak érezzük magunkat.
Hadd ajánljam mindenkinek, aki kétségbe van esve, a Zsoltárban található ígéretet: „Este bánat száll be hozzánk, reggelre öröm.”8
Amikorcsak hajlamosak vagyunk arra, hogy úgy érezzük, ránk nehezednek az élet csapásai, emlékezzünk másokra, akiknek hasonló megpróbáltatásokban volt részük, és kitartottak, túljutottak azokon!
Úgy tûnik, a nehézségeknek végtelen utánpótlásuk van mindenki számára. A mi problémánk az, hogy gyakran azonnali megoldást várunk, megfeledkezve arról, hogy sokszor a türelem mennyei erényére van szükség.
Magas adósság
A lista végtelen. A mai világban olykor hajlamosak vagyunk arra, hogy elhatároljuk - sõt elkülönítsük - magunkat attól, akitõl minden jó adomány származik. Aggódunk amiatt, hogy egyedül maradunk. Azt kérded, „Hogyan állhatjuk meg a helyünket?” Ami végsõ vigaszt nyújthat nekünk, az az evangélium.
A betegágyból, a könnyel áztatott párnáról az ég felé emel bennünket az isteni bizonyosság és a drága ígéret: ”El nem hagylak téged, sem el nem maradok tõled.”9
Az ilyen vigasz megfizethetetlen, amikor a halandóság ösvényén haladunk, amely tele elágazásokkal és fordulókkal. A bizonyosság ritkán érkezik felvillanó jelként vagy harsány hangon. Inkább a Szellem nyelvén, amely gyengéd, halk, felemeli a szívet, és megnyugatja a lelket.
Hogy ne kérdezzük az Urat nehézségeinkre vonatkozóan, emlékezzünk arra, Isten bölcsessége bolondságnak tûnhet az emberek szemében; de a legnagyobb, mégis egyszerû lecke, amit megtanulhatunk a földi életben az, hogy amikor Isten szól és az ember engedelmeskedik, akkor az az ember mindig helyesen cselekszik.
A Thesbites Illés tapasztalata ezt az igazságot mintázza. Szörnyû éhinség, szárazság, valamint az éhség, szenvedés, s talán még a halál okozta kétségbeesés közepette, „lõn az Úrnak beszéde õ hozzá, mondván: Kelj fel és menj el Sareptába, . . . és légy ott; ímé megparancsoltam ott egy özvegyasszonynak, hogy gondoskodjék rólad.”10
Illés semmit sem kérdezett az Úrtól. „Felkelvén, elméne Sareptába, és amikor a város kapujába érkezett, ímé egy özvegyasszony volt ott, a ki fát szedegetett, és megszólítván azt, monda néki: Hozz, kérlek, egy kis vizet nékem valami edényben, hogy igyam.
De mikor az elment, hogy vizet hozzon, utána kiáltott, és monda néki: Hozz, kérlek, egy falat kenyeret is kezedben.
Az pedig monda: Él az Úr, a te Istened, hogy nincs semmi sült kenyerem, csak egy marok lisztecském a vékában, és egy kevés olajom a korsóban, és most egy kis fát szedegetek, és haza megyek, és megkészítem azt magamnak és az én fiamnak, hogy megegyük és aztán meghaljunk.
Monda pedig néki Illés: Ne félj, menj el; cselekedjél a te beszéded szerint; de mindazáltal nékem süss abból elõször egy kis pogácsát, és hozd ide; magadnak és a te fiadnak pedig azután süss.
Mert azt mondja az Úr, Izráel Istene, hogy sem a vékabeli liszt el nem fogy, sem a korsóbeli olaj meg nem kevesül addig, míg az Úr esõt ád a földnek színére.”11
Az özvegyasszony nem kételkedett a valószínûtlen ígéretben. „És õ elméne, és az Illés beszéde szerint cselekedék, és evék mind õ, mind amaz, mind annak házanépe, naponként.
A vékabeli liszt nem fogyott el, sem pedig a korsóbeli olaj nem kevesült meg, az Úrnak beszéde szerint, a melyet szólott Illés által.”12
Most forgassuk a történelem kerekét addig az éjszakáig, amikor pásztorok vigyáztak nyájaikra, és hallották a szent kijelentést: „Ne féljetek, mert ímé hirdetek néktek nagy örömet, mely az egész népnek öröme lészen:
Mert született néktek ma a Megtartó, ki az Úr Krisztus, a Dávid városában.”13
A betlehemi kisgyermek születésével egy nagyszerû adomány vált kézzelfoghatóvá - hatalom, amely erõsebb a fegyvereknél, jólét, mely maradandóbb Cézár aranyánál. A régen adott ígéret beteljesült; a gyermek Krisztus megszületett.
A szent feljegyzés kijelenti, hogy Jézus kisfiúként gyarapodott bölcsességben és testének állapotában, és az Isten és ember elõtt való kedvességben.14 Egy késõbbi egyszerû feljegyzés pedig azt írja, Jézus „széjjeljárt jót tévén.”15
Názárettõl fogva az idõ nemzedékein át élt az õ kiváló példája, üdvözlõ szavai, isteni cselekedetei. Ezek arra ösztönöznek, hogy türelmesen tartsunk ki a szenvedésben, erõvel viseljük a szerencsétlenséget, bátran nézzünk szembe a halállal, és bizalommal ismerjük meg az életet. A zûrzavar, megpróbáltatás és bizonytalanság eme világában sosem kerestük kétségbeesettebben az ilyen isteni útmutatást.
A Názáretbõl, Kapernaumból, Jeruzsálembõl és Galileából való leckék áthidalják a távolság sorompóit, az idõ múlását, és az értelem határait, amint a bajbajutott szíveket a világosságra és az út felé vezetik. A Gecsemáné kertje és a Golgotha felé.
A bibliai beszámoló feljegyzi: „Akkor elméne Jézus velök egy helyre, a melyet Gecsemánénak hívtak, és monda a tanítványainak: Üljetek le itt, míg elmegyek és amott imádkozom.
És maga mellé vévén Pétert,(Jakabot és Jánost) és kezde szomorkodni és gyötrõdni.
Ekkor monda nékik: felette igen szomorú az én lelkem mind halálig! Maradjatok itt és vigyázzatok én velem.
És egy kissé elõre menve, könyörögvén és mondván:”16
„Atyám, ha akarod, távoztasd el tõlem e pohárt; mindazáltal ne az én akaratom, hanem a tiéd legyen!
És angyal jelenék meg néki mennybõl, erõsítvén õt.
És haláltusában lévén, buzgóságosabban imádkozék; és az õ verítéke olyan vala, mint a nagy vérecseppek, melyek a földre hullanak.”17
Micsoda szenvedést, áldozatot, minõ gyötrelmet viselt kitartóan, hogy a világ bûneiért magát feláldozza!
Okulásunkra írta a költõ:
Ifjúságunk idején, mikor
Vidám nyári madárdaltól zsong a föld,
Mikor könnyed öröm tölt el szívet-lelket,
És nem suhannak sötét árnyak,
Nem tudjuk még, de az esti égbolt
Fátyla mögött ott rejlik már valahol,
Az a kert, amit mindenkinek látni kell-
Gecsemáné kertje.
Árnyas utakon túl, furcsa patakokon át,
Amiken elérhetetlen álmaimból vert híd áll,
Az emlékezet ködétõl elmosódott évek mögött,
A sós könnyek nagy forrásán túl
Búvik meg a kert. Küzdhetsz teljes erõdbõl,
Mégsem kerülheted ki vándorlásod során.
Minden ösvény, mi eddig volt, vagy ezután lesz,
Valahol Gecsemáné kertjén vezet át.18
A világ Üdvözítõjének földi küldetése gyorsan közelített a végéhez. A Kálvária keresztje felé vezetõ úton gonoszságokat követtek el azok, akik az Isten Fiának vérére szomjaztak. Az Õ isteni válasza egy egyszerû, de igen jelentõs ima: „Atyám! bocsásd meg nékik; mert nem tudják, mit cselekesznek.”19
Majd bevégeztetett: „Atyám, a te kezeidbe teszem le az én lelkemet. És ezeket mondván,”20 a nagyszerû Megváltó meghalt. Egy sírboltba temették. A harmadik nap reggelén feltámadt. Megjelent a tanítványainak. E kiemelkedõ eseményrõl szóló szavak áthatnak az idõk krónikáin, és vigaszt, ígéretet, gyógyírt, és bizonyosságot hoznak még ma is nekünk: „Nincsen itt. . . . feltámadott.”21 A feltámadás valósággá vált mindenki számára.
Múlt héten egy hittel áthatott levelet kaptam Laurence M. Hiltontól. Hadd osszam meg veletek ezt a beszámolót, ami egy személyes tragédia hittel, semmit sem ingadozó hittel való túlélésérõl szól!
1892-ben Thomas és Sarah Hilton, Laurence nagyszülei Szamoára mentek, ahol Thomast misszióelnöknek különítették el érkezésüket követõen. Magukkal vitték az akkor még csecsemõ lányukat; két fiuk született, amíg ott szolgáltak. Tragikus, hogy mindhárman meghaltak Szamoán, és 1895-ben Hiltonék gyermek nélkül tértek vissza missziójukból.
David O. McKay a család barátja volt, és mélyen megérintette veszteségük. 1921-ben, amikor Elder Hugh J. Cannon kíséretében világszerte számos országban meglátogatta az Egyház tagjait, Elder McKay megállt Szamoán. Mielõtt útnak indult volna, megígérte az akkor már özvegy Hilton nõvérnek, hogy személyesen meglátogatja három kisgyermeke sírját. Megosztom veletek a levelet, amit Elder McKay Szamoáról írt neki:
Kedves Hilton nõvér!
Ahogy a késõ délutáni nap gyengülõ sugarai megérintették a magas kókuszpálmák tetejét, szerdán, 1921. május 18-án, egy öt fából álló csoport állt lehajtott koronával a kis Fagali’i temetõ elõtt. . . . Ott voltunk, az ígéret szerint, amit önnek tettem - ha emlékszik - mielõtt eljöttem otthonról.
A sírok és a fejfák jó állapotban vannak. . . . Küldök egy másolatot arról a feljegyzésrõl, amit a helyet körülvevõ kõfalon kívül készítettem.
Janette Hilton
Született: 1891. szeptember 10.
Elhunyt: 1892. június 4.
„Nyugodj békében, kedves Jennie!”
George Emmett Hilton
Született: 1894. október 12.
Elhunyt: 1894. október 19.
„Legyen békés álmod!”
Thomas Harold Hilton
Született: 1892. szeptember 21.
Elhunyt: 1894. március 17.
„Pihenj a hegyoldalban, pihenj!”
„Ahogy azt a három kicsi sírt néztem, próbáltam elképzelni, min ment keresztül fiatal anyaként Szamoán. Eközben a kis fejfák emlékmûvekké váltak, nemcsak az allattuk szunnyadó kisgyermekek emlékére, hanem egy anya hite valamint az igazság és az élet örökkévaló alapelveihez való elkötelezettsége emlékére is. Az ön három kicsinye, Hilton nõvér, csendben, mégis a legékesszólóbban és leghatékonyabban folytatják az ön nemes missziós munkáját, ami mintegy harminc éve kezdõdött, és egészen addig folytatják, amíg gyöngéd kezek gondozzák utolsó földi nyughelyüket.”
Szeretõ kezekkel zárták le a halottak szemét;
Szeretõ kezekkel rendezték el kis kezeiket a
testükön;
Idegen kezek díszítették fel szerény sírjukat;
Idegenek rótták le tiszteletüket és siratták el
õket.
Tofa Soifua (Ég veled),
David O. McKay
Ez a megindító beszámoló a gyászoló szívnek békességet ad . . . „mely minden értelmet felül halad.”22 Mennyei Atyánk él. Az Úr Jézus Krisztus a mi Üdvözítõnk és Megváltónk. Õ irányította Joseph Smith prófétát. Õ irányítja ma élõ prófétáját, Gordon B. Hinckley elnököt. Egy igazságról teszem személyes bizonyságomat.
Jussunk túl szomorúságainkon, viseljük terheinket, nézzünk szembe félelmeinkkel - ahogy Üdvözítõnk tette - ez az én imám. Tudom, Õ él. Jézus Krisztus nevében, ámen.
JEGYZETEK
1. Ray Gilbert, 1945 Walt Disney Music Company
2. Jób 5:7
3. Jób 1:1
4. Lásd Jób 2:9
5. Jób 16:19
6. 6. Jób 19:25
7. Jeremiás 8:22
8. Zsoltárok 30:5
9. Józsué 1:5
10. 1 Kir. 17:8,9
11. 1 Kir. 17:10-14
12. 1 Kir. 17:15,16
13. Lukács 2:10, 11
14. Lukács 2:52
15. Ap. Csel. 10:38
16. Máté 26:36-39
17. Lukács 22:42-44
18. Ella Wheeler Wilcox, “Gecsemáné kertje,” Sourcebook of Poetry, összeállította: Al Bryant (1968), 435.
19. Lukács 23:34
20. Lukács 23:46
21. Máté 28:6
22. Fil. 4:7
Previous
