Gordon B. Hinckley elnök
Ez a dolog, amit mi bizonyságnak hívunk, nagy erõssége az Egyháznak. Ez a hit és a tevékenység forrása. Nehéz megmagyarázni. Nehéz számszerûsíteni. . . . , mégis olyan valós és hathatós, mint bármely más erõ a földön.
Most, kedves barátaim, a Szentlélek útmutatásáért imádkozom. Három éve már, hogy az egyház elnökeként megerõsítettetek. Mondhatnék néhány szót személyes érzéseimrõl? Teljes szívembõl köszönetet mondok nektek szeretetetekért, támogatásotokért, imáitokért és hitetekért. Én már nem vagyok energiával és életerõvel teli fiatalember. Öreg ember vagyok, aki megpróbál lépést tartani Haight testvérrel. Hajlok az elmélkedésre és az imára. Örömömet lelném abban, hogy ülök egy hintaszékben, beveszem az orvosságokat, halk zenét hallgatok, és a világegyetem dolgairól elmélkedem. De az ilyen tevékenység nem jelent kihívást és nem segít az embereken.
Szeretnék tevékeny lenni és szeretnék dolgozni. Szeretném, ha elszántsággal és céllal tekintenék minden egyes nap elé. Szeretném, ha az ébredés minden órája bátorítást nyújtana, ha áldást adna azoknak, kiknek terhei nehezek, hogy építse a hitet és a bizonyság erejét. Egy nagylelkû barát kedvességének köszönhetõen lehetõvé vált, hogy e három év alatt beutazzam a földet, s közben sok országban látogassak el népünkhöz. Több ezren, több tízezren gyûltek össze. Egyik helyen 200-nál is több volt azoknak a buszoknak a száma, amelyek õket hozták.
Voltam gazdagok között, de méginkább a szegények között - a föld szegényei között és az Egyház szegényei között. Némelyikük szeme kicsit más vágású, mint az enyém, és bõrük színe is különbözik, de mindez eltûnik és jelentéktelenné válik, amikor köztük vagyok. Isteni eredetû születési jog által, õk mindannyian Atyánk fiaivá és lányaivá, gyermekeivé válnak. Különbözõ nyelveken beszélünk, de mindannyian megértjük a testvériség közös nyelvét.
Fárasztó olyan messze utazni, hogy elérjük õket. De miután velük voltunk, nehéz õket elhagyni. Minden helyre csak egy rövid látogatás erejéig megyünk, egy gyûlésre, amelyet úgy ütemeztek, hogy ne zavarjon más gyûléseket. Bárcsak tovább maradhatnánk! A gyûlés végén spontán elénekeljük, hogy „Míg újra látlak, az Úr áldjon” (Egyházi énekek, 68. o.). Zsebkendõk kerülnek elõ, hogy felitassák a könnyeket, aztán ezekkel intenek gyengéd búcsút. Nemrégiben tizenegy nagy gyûlést tartottunk Mexikó különbözõ városaiban, s mindezt csupán tizenegy nap alatt.
E csodálatos nép jelenléte az, ami megerõsít engem. Szemük szeretetteli tekintete az, ami energiát ad nekem.
Éveken át irodámban tölthetném napjaimat olyan problémahegyekkel foglalkozva, melyek közül soknak, csupán jelentéktelen eredménye lenne. Tényleg igen sok idõt töltök el ott. De nagyszerûbb küldetésemnek, magasztosabb feladatomnak tartom, hogy az emberek között legyek. Ennek a több ezer, több százezer, sõt most már több millió ember mindegyikének van egy közös dolga. Saját, személyes bizonyságuk van a Mindenható, a mi Mennyei Atyánk e munkájáról; arról, hogy Jézus az Úr, aki meghalt a Kálvária keresztjén és feltámadott, él, s különálló, valóságos, egyéni személyiség; hogy ez az õ munkájuk, amely az idõnek ebben az utolsó és csodálatos adományozási korszakában állíttatott vissza; arról, hogy az õsi papság valamennyi kulcsával és hatalmával visszaállíttatott; arról, hogy a Mormon könyve porból szólott bizonyság a világ Üdvözítõjérõl.
Ez a dolog, amit mi bizonyságnak hívunk, jelenti az Egyház nagy erejét. Ez a hit és a tevékenység forrása. Nehéz megmagyarázni. Nehéz mennyiségileg meghatározni. Ez egy nehezen megfogható, rejtélyes dolog, de mégis ugyanolyan valós és hathatós, mint bármely más erõ a földön. Az Úr így jellemezte, amikor Nikodémushoz szólt: „A szél fú, a hová akar, és annak zúgását hallod, de nem tudod honnan jõ és hová megy: így van mindenki, a ki Lélektõl született” (János 3:8). Ezt a dolgot, amelyet bizonyságnak hívunk, nehéz meghatározni, de gyümölcsei egyszerûen kézzelfoghatóak. A Szentlélek az, amely tanúságot tesz általunk.
A személyes bizonyság jelenti azt a tényezõt, amely megváltoztatja az emberek életmódját, amikor eljönnek ebbe az Egyházba. Ez az az alapelem, amely arra ösztönzi az Egyház tagjait, hogy az Úr szolgálatában mondjanak le mindenrõl. Ez a halk, bátorító hang, amely szünet nélkül erõsíti azokat, akik hitben járnak életüknek egészen az utolsó napjáig.
Ez egy rejtélyes és csodálatos dolog, ajándék Istentõl az embernek. Legyõzi a jólétet és a nyomort, amikor valakit szolgálatra hívnak el. A népünk szívében hordozott bizonyság az, amely arra ösztönzi az embereket, hogy tegyenek eleget kötelességüknek. Megvan ez a fiatalokban és az öregekben is. Ott van a szemináriumi hallgatóban, a misszionáriusban, a püspökben, a cövekelnökben, a misszióelnökben, a segítõegyleti nõvérben, minden általános felhatalmazottban. Ezt halljuk azoktól, akik egyháztagságukon kívül nem viselnek más hivatalt. Ez jelenti e munka alapját. Ez az, ami az Úr munkáját elõreviszi szerte a világon. Cselekvésre ösztönöz. Megkívánja, hogy megtegyük, amire kérnek. Biztosít minket arról, hogy az életnek van célja, hogy bizonyos dolgok sokkal fontosabbak másoknál, hogy mi egy örökkévaló utazáson veszünk részt, hogy Isten felelõsségre vonhat minket.
Emily Dickinson ragadta meg ennek egy összetevõjét, amikor azt írta:
Sosem láttam mocsarat,
Sosem láttam a tengert,
Mégis tudom, milyen a hanga,
S milyen a tenger hulláma.
Sosem beszéltem Istennel,
S a mennyben sem jártam még;
De azt biztosan tudom, létezik;
Mert a térkép megadatott itt.
(„Chartless,” in A Treasury of the Familiar, Ralph L. Woods [1942], 179)
Ez az elõször gyenge, s némiképp erõtlen dolog az, amely minden érdeklõdõt a megtérés irányába mozdít el. Minden megtértet hitbéli bizakodás felé lököd. Ez az a dolog, amely rávette õseinket, hogy elhagyják Angliát és Európa országait, és ijesztõ élményeket szerezve átkeljenek a tengeren, s hogy vánszorgó ökreik vagy törékeny kézikocsijaik oldalán látszólag vég nélkül gyalogoljanak e nyugati hegyek felé. Küszködtek, dolgoztak, ezrével haltak meg azon a végzetes úton. A bizonyságnak az a szelleme eljutott hozzánk, akik az õ drága hitük örökösei vagyunk.
Bárhol, ahol az Egyház megszervezõdik, ott érezni lehet a hatását. A sarkunkra állunk és azt mondjuk, tudjuk. Addig mondjuk, amíg szinte már monotonnak nem tûnik. Mondjuk, mert nem tudjuk, mi mást mondhatnánk. Az egyszerû tény, amit mi igenis tudunk, az az, hogy Isten él, Jézus Krisztus él, és ez az õ ügyük és birodalmuk. A szavak egyszerûek, a kifejezés szívbõl jön. Mûködik, ahol csak megszervezik az Egyházat, ahol a misszionáriusok tanítják az evangéliumot, ahol az egyháztagok megosztják hitüket másokkal.
Ez olyan valami, amit nem lehet megcáfolni. Az ellenfelek vég nélkül idézhetik a szentírást vagy vitathatják a tanítást. Lehetnek okosak és meggyõzõek. De amikor valaki azt mondja: „Én tudom”, ezzel nem lehet tovább vitatkozni. Lehet, hogy a mondottak nem találnak elfogadásra, de ki tudná megcáfolni vagy megtagadni a belsõ lélek személyes meggyõzõdéssel szóló halk hangját?
Hadd mondjak el nektek egy történetet, amelyet nemrégiben hallottam Mexikóban! Torreónban egy szép autómobilon utaztam, amely azé az emberé volt, akirõl beszélek. David Casta•edának hívják.
Harminc évvel ezelõtt õ és felesége, Tomasa, valamint gyermekeik egy száraz, kicsi, leromlott tanyán éltek Torreón közelében. Harminc tyúkjuk volt, két disznójuk és egy sovány lovuk. A tyúkok ellátták õket néhány tojással, amely életben tartotta és alkalmanként még néhány pezoval is elláta õket. Nyomorban éltek. Aztán a misszionáriusok meglátogatták õket. Casta•eda nõvér ezt mondta: „Az elderek levették szemünkrõl a kendõt és fényt hoztak az életünkbe. Semmit sem tudtunk Jézus Krisztusról. Semmit sem tudtunk Istenrõl, amíg õk nem jöttek.“
Az asszony két évet járt iskolába, férje egyet sem. Az elderek tanították, és végül megkeresztelték õket. A család a Bermejillo nevõ kisvárosba költözött. Roncsautók vásárlásával szerencsésen bekerültek az ócskaságokkal foglalkozó üzletágba. Ezáltal kapcsolatba kerültek biztosító társaságokkal és másokkal. Lassanként egy virágzó üzletet építettek ki, amelyben az apa és öt fia dolgozott. Egyszerû hittel fizették tizedüket. Az Úrba helyezték bizalmukat. Az evangélium szerint éltek. Ott szolgáltak, ahová elhívást kaptak. Négy fiú- és három lánygyermekük szolgált missziót. A legfiatalabb fiú jelenleg Oaxacában szolgál. Mostanra egy nagyon tekintélyes üzletet építettek ki, amelyben sikeresek. Bírálók gúnyolódásainak voltak kitéve. Válaszuk egy bizonyság az Úr életükben való hatalmáról.
Hatásuknak köszönhetõen mintegy kétszázan csatlakoztak az Egyházhoz családtagjaik és barátaik közül. A családból és a barátok közül több mint harminc fiúgyermek szolgált már missziót. Õk adományozták azt a földet, melyen most egy kápolna áll.
A gyerekek, akik mostanra már felnõttek, és a szülõk minden hónapban egymást váltva elmennek Mexico Citybe, hogy a templomban dolgozzanak. Élõ bizonyságként szolgálnak a nagyszerû erõrõl, az Úr munkájáról, arról, hogy az felemeli és megváltoztatja az embereket. Az õ esetük jellemzõ a szerte a világon élõ ezrek esetére, akik az életükbe lépõ mormonizmus csodáját a munka nagyszerûségérõl való bizonyságként élik meg.
Ez a bizonyíték, ez a bizonyság lehet Isten valamennyi ajándéka közül a legértékesebb. Ez egy mennyei áldás, amennyiben megfelelõ az erõfeszítés. Ebben az Egyházban ez minden férfi és nõ felelõssége, hogy szilárd hitet szerezzen e nagyszerû utolsó napi munka igaz voltáról, és azokról, akik ennek az egyháznak az élén állnak, az élõ Istenrõl és az Úr Jézus Krisztusról.
Jézus mutatta meg az utat, amelyen ilyen bizonyságot szerezhetünk, amikor azt mondta: „Az én tudományom nem az enyém, hanem azé, a ki küldött engem.
Ha valaki cselekedni akarja az õ akaratát, megismerheti e tudományról, vajjon Istentõl van-é, vagy én magamtól szólok” (János 7:16-17).
Növekedünk a hitben, amint szolgálunk, tanulunk és imádkozunk.
Amikor Jézus jóllakatta az 5,000 embert, azok felismerték a csodát, amit véghezvitt és elcsodálkoztak rajta. Voltak, akik újra visszajöttek. Tanította nekik az õ istenségének tanát, magáról mondva azt, hogy õ az Élet Kenyere. Azzal vádolta a visszatérõket, hogy õk nem a tanításra kíváncsiak, hanem csak testük éhségének csillapítása érdekli õket. Néhányan, akik hallották Õt és tanítását, ezt mondták: „Kemény beszéd ez, ki hallgathatja õt?” (János 6:60). Ki tudja elhinni, amit ez az ember tanít?
„Ettõl fogva sokan visszavonulának az õ tanítványai közül és nem járnak vala többé õ vele.
Monda azért Jézus a tizenkettõnek [azt hiszem, némi csalódottságot érezve]: Vajjon ti is el akartok-é menni?
Felele néki Simon Péter: Uram, kihez mehetnénk? Örök életnek beszéde van te nálad
És mi elhittük és megismertük, hogy te vagy a Krisztus, az élõ Istennek Fia” (János 6:66-69).
Ez az a nagyszerû kérdés és a hozzá tartozó válasz, amellyel mindannyiunknak szembe kell néznie. „Uram, kihez mehetnénk? Örök életnek beszéde van tenálad, és mi elhittük és megismertük, hogy te vagy a Krisztus, az élõ Istennek Fia.“
Ez a meggyõzõdés, ez a halk belsõ bizonyosság az élõ Isten létezésérõl, az Õ Szeretett Fia isteniségérõl, munkájuknak ebben az idõben való visszaállításáról és a dicsõ megnyilvánulásokról, amelyek követték, és amelyek mindannyiunk számára a hit alapjává váltak. Ez válik a mi bizonyságunkká.
Mint ahogy már korábban említettem ezen a konferencián, nemrégiben a New York állambeli Palmyrában jártam. Az azon a vidéken történõ eseményekrõl van aki azt mondja: „Vagy megtörtént vagy nem. Nem lehet szürke terület, sem középút.”
És a hit hangja ezt súgja: „Mindez megtörtént. Pontosan úgy történt, ahogy õ elmondta.“
A közelben van a Kumóra-domb. Onnét származik az õsi feljegyzés, amelybõl a Mormon könyve fordításra került. Az embernek el kell fogadnia vagy el kell utasítania e könyv isteni eredét. A bizonyítékokat mérlegelve minden férfinak és nõnek, aki hittel olvasta, el kell jutnia addig, hogy kimondja: „Ez igaz.“
És ugyanígy van ez e csodálatos dolog más összetevõivel is, amit mi az õsi evangélium, az õsi papság és az õsi Egyház visszaállításának nevezünk.
Ez a bizonyság, mint ahogy mindig is volt, egy nyilatkozat, õszinte kimondása az igazságnak úgy, ahogy azt mi ismerjük. Egyszerû és erõteljes Joseph Smith-nek és Sidney Rigdonnak az Úrra vonatkozó állítása, aki ennek a munkának az élén áll:
„Most pedig a sok tanúbizonyság után, amit õróla tettek, íme az utolsó, a mi tanúbizonyságunk az, hogy õ él!
Mert láttuk õt az Atya jobbján, és hallottuk a hangot, amely tanúsította, hogy õ az Atya Egyszülöttje,
Mert õtõle, õáltala és õreá nézve teremtetnek és teremtettek a világok, és hogy azok lakói Istennek újjászületett fiai és leányai” (T&Sz 76:22-24).
Ebben a szellemben egészítem ezt ki az én saját bizonyságommal. Örökkévaló Atyánk él. A világegyetem nagyszerû Isteneként áll, magasztosan és hatalommal uralkodva. És mindemellett Õ az én Atyám, akihez imában fordulhatok, bízva abban, hogy Õ hallani, figyelni és válaszolni fog.
Jézus a Krisztus, az Õ halhatatlan Fia, aki az Õ Atyja irányítása alatt Teremtõje volt a földnek. Õ volt az Ótestamentom nagy Jehovája, aki leereszkedett, hogy Messiásként eljöjjön a világba, aki a Kálvária keresztjén az Õ csodálatos engesztelõ áldozataként életét adta azért, mert szeretett minket. A munka, amelyben foglalatoskodunk, az õ munkájuk, és mi az õ alázatos szolgáik vagyunk, akiket õk elszámoltathatnak. Errõl teszem én bizonyságomat, Jézus Krisztus szent nevében, ámen.