Elder Robert D. Hales
A Tizenkét Apostol Kvórumából
Nem várható el, hogy idõsebb éveinkben tanuljunk meg kitartani, ha kialakult bennünk az a szokás, hogy feladjuk, amikor a dolgok nehézzé válnak.
A szentírásokban azt mondják nekünk, hogy fontos mindvégig kitartani:
„Ha tehát engedelmeskedtek a parancsolatoknak és mindvégig kitartotok, akkor az utolsó napon üdvözültök. Igen, ez így van” (1 Ne 22:31).
„A megpróbáltatásokban légy türelmes, mert sokban lesz részed; de viseld el õket, mert íme, én veled vagyok napjaid végéig” (T&Sz 24:8).
„Ímé, boldognak mondjuk a tûrni tudókat” (Jakab 5:11).
A próféták minden korszakban a mindvégig való hûséges kitartás példáit tanították nekünk, ahogy bátorságot mutattak, amikor megpróbáltatásokat és csapásokat álltak ki azért, hogy teljesítsék Isten akaratát. Legnagyszerûbb példánk, Megváltónk és Üdvözítõnk, Jézus Krisztusunk életébõl származik. A Kálvária keresztjén szenvedve Jézus érezte a szabad akarat magányosságát, amikor Mennyei Atyját megkérdezte: „miért hagyál el engemet?” (Máté 27:46). A világ Üdvözítõjét magára hagyta az Õ Atyja, hogy saját akaratából és választásából megtapasztalja a szabad akarat egy cselekedetét, amely lehetõvé tette számára, hogy teljesítse engesztelõ áldozatának küldetését.
Jézus tudta, hogy Õ kicsoda - az Isten Fia. Tudta, mi az Õ célja - az, hogy az engesztelõ áldozaton keresztül teljesítse az Atya akaratát. Látomása örökkévaló volt - hogy létrehozza „az ember halhatatlanságát és örök életét” (Mózes 1:39).
Az Úr angyalok csapatait szólíthatta volna, hogy vegyék le Õt a keresztrõl, de Õ mindvégig hûségesen kitartott, és pontosan azt a tervet valósította meg, amelyért a földre küldték, s ezáltal örökkévaló áldásokat adományozott mindazoknak, akik valaha is megtapasztalják a halandóságot.
Megható számomra, hogy amikor az Atya bemutatta Fiát az azóta elkövetkezett adományozási korszakok prófétáinak, ezt mondta: „Íme, ez az én Szeretett Fiam . . . akiben nevemet felmagasztaltam” (3 Ne 11:7).
A mi adományozási korszakunkban Joseph Smith próféta mindenféle ellenzést és nehézséget viselt el azért, hogy megvalósítsa Mennyei Atyánk tervét - Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyháza visszaállítását. Joseph-et haragos tömegek zaklatták és üldözték. Õ azonban türelemmel viselte a nyomort, a megalázó vádakat és a kíméletlen tetteket. Népét erõszakkal ûzték egyik várostól a másikig, egyik államtól a másikig. Õt kátrányban és tollban forgatták meg. Alaptalanul megvádolták és bebörtönözték.
A Missouri állambeli Liberty börtönében Joseph így imádkozott, miközben mély emberi érzéseket élt meg, melyek azt súgták neki, hogy saját nehézségeinek, a szentek próbáinak és megpróbáltatásainak sosem lesz vége: „Ó, Istenem! Hol vagy? . . . meddig kell még bántalmaikat és a törvényellenes elnyomást elszenvedniük, hogy szíved megenyhüljön . . . és bensõd könyörülettel forduljon feléjük?” (T&Sz 121:1, 3).
Ezt a választ kapta Joseph: „Fiam, béke legyen lelkedben! Gyötrelmed és szenvedésed csak egy pillanat rövid lesz” (T&Sz 121:7).
Joseph tudta, ha abbahagyná e nagyszerû munkát, földi megpróbáltatásai valószínûleg könnyebbek lennének. De nem tudott megállni, mert tudta, kicsoda õ, tudta, milyen célból helyeztetett a földre, és vágyott arra, hogy Isten akarata szerint cselekedjen.
A pionírok - akik elhagyták a Nauvooban, Illinois-ban és másutt lévõ otthonaikat, átszelték a hatalmas síkságokat és letelepedtek a Nagy Sós-tó Völgyben - tudták, kik õk. Az Úr Egyházának tagjai voltak, amely egyház nemrégiben állíttatott vissza a földre. Ismerték szándékukat és céljukat - amely nemcsak az volt, hogy megtalálják Siont, hanem hogy meg is alapítsák. Mivel tudták ezt, hajlandóak voltak e cél érdekében elviselni mindennemû nehézséget.
Az elmúlt évben nagy hatással voltak rám azok, akik megértették ezt a tantételt. Õk életük során hûségesen elviselték az ellenségeskedést, a megpróbáltatásokat és a csapásokat; s miközben ezt tették, tapasztalatuk által nemcsak saját maguk erõsödtek meg, hanem példájuk által a körülöttük lévõk is.
Egy fiatal nõ írt nekem azokról a leckékrõl, melyeket akkor tanult, amikor azon igyekezett, hogy felépüljön egy autóbalesetbõl, mely során súlyos sérüléseket szerzett.
„1996 tavaszáig nem tudtam, mennyire erõs vagyok. Egy délután eseményei teljesen megváltoztatták tanulmányaim folytatásához fûzõdõ reményeimet. Az egyik percben még olyan ösvényen haladtam jövõm felé, mint minden más középiskolai diák. A következõ percben az élet számomra többé nem volt átlagos. Azon az úton haladtam, hogy olyan területeken erõsítsem magam, ahogy soha még csak nem is gondoltam volna. . . . A tanulás útja helyett az újratanulás útján jártam. . . . Újra megtanultam enni; újra megtanulni lenyelni a számban lévõ ételt, nehéz feladat volt. Az ágyból a tolókocsiig, onnét az állásig, majd fokozatosan a járásig, több, mint öt hónapot vett igénybe. . . . Ebben az elmúlt évben sok nagy igazságot tanultam meg különféle megpróbáltatásaim által. Az imákra valóban érkezik válasz. A böjtölés erõt jelent az én családomban. A szeretet tartott életben . . . megtanultam, mi az, amit el tudok viselni. . . . Mindezek által megtudtam, sokkal erõsebb vagyok, mint gondoltam. Megtanultam, ha szükséged van segítségre, helyénvaló kérni azt; mindannyiunknak vannak korlátai, erõsségei és gyengeségei. . . . Minden tudás. . . . ‚ beváltható fizetõ eszköz’-t jelent számomra. Mint egy tojásból kikelt madárfióka, újra tanulok repülni” (levél Elizabeth Merkley-tõl).
Gyakran fordul elõ, hogy egészen addig nincs fogalmunk arról, mit tudunk elviselni, amíg hitünknek próbát nem kell kiállnia. Azt is tanítja nekünk az Úr, hogy soha sem leszünk jobban megpróbálva, mint ahogy azt el tudnánk viselni (lásd 1. Kor. 10:13).
1968-ban egy John Stephen Akhwari nevû marathoni futó képviselte Tanzániát egy nemzetközi versenyen. Egy kicsit több, mint egy órával azután, hogy a [gyõztes] áthaladt a célvonalon, John Stephen Akhwari. . . . közeledett a stadionhoz, hogy utolsóként fejezze be az utat. [Bár fáradtságtól, lábgörcsöktõl, vízhiánytól és tájékozódásképtelenségtõl szenvedett], egy belülrõl jövõ hang azt mondta, menj tovább, és õ továbbment. Ezek után ezt írták róla: ‚Ma láttunk egy fiatal afrikai futót, aki a legkitûnõbb emberi lelket jelképezi, egy olyan teljesítményt láttunk, amely értelmet ad a bátorság szónak.’ Némelyek számára az egyedüli jutalom, csupán csak személyes jutalom. [Nincsenek érmek, csak] a tudat, hogy befejezték azt, amit célul tûztek ki maguknak.” (The Last African Runner, Olympiad Series, írta, rendezte és készítette Bud Greenspan, Cappy Productions, 1976, videokazetta). Amikor megkérdezték, miért fejezett be egy olyan versenyt, amit sosem tudna megnyerni, Akhwari így válaszolt: „Országom nem azért küldött el engem 8,000 kilométerre, hogy elkezdjem a versenyt; országom azért küldött, hogy befejezzem a versenyt.”
Tudta, hogy õ kicsoda - egy atléta, aki Tanzánia országát képviseli. Tudta, mi a célja - befejezni a versenyt. Tudta, ki kell tartania ahhoz, hogy befejezze a versenyt, s tisztességgel térjen vissza hazájába, Tanzániába. Küldetésünk az életben csaknem ugyanez. Nem azért küldött a Mennyei Atya minket a földre, hogy csak megszülessünk. Azért küldött minket, hogy kitartsunk és becsülettel térjünk vissza hozzá.
A földön való tartózkodás része halandó megpróbálásunknak. A kihívás az, hogy a világban éljünk, s mégse legyünk részesei a világ kísértéseinek, amelyek eltávolítanak minket a lelki céloktól. Amikor valamelyikünk feladja és behódol az ellenség ravaszságának, saját lelkünknél többet veszíthetünk. Megadásunk azoknak a lelkeknek az elvesztéséhez vezethet, amelyek e nemzedékben tisztelnek bennünket. A kísértésnek való behódolásunk hatással lehet az elkövetkezendõ nemzedékek gyermekeire és családjaira.
Az Egyház nem egy nemzedék alatt épül fel. Az Egyház biztos fejlõdésének magalapozása hûséges szentek három-négy nemzedékén át tart. A mindvégig való kitartáshoz szükséges hitbéli erõ átadása az egyik nemzedéktõl a másikig, mérhetetlen áldások isteni ajándékát jelenti utódaink számára. Az is igaz, hogy nem tudunk egyedül mindvégig kitartani. Fontos, hogy egymás felemelésével és megerõsítésével segítsünk.
A szentírások azt tanítják nekünk, hogy mindennek kell, hogy legyen ellentéte (lásd 2 Ne 2:11). Nem az a kérdés, hogy készek vagyunk-e a próbákra; a kérdés az, hogy mikor. Fel kell készülnünk, hogy készek legyünk a próbákra, mert azok figyelmeztetés nélkül köszönnek ránk.
A mindvégig való kitartás alapvetõ követelménye magába foglalja azt, hogy tudjuk, kik vagyunk - Isten gyermekei vagyunk, akik arra vágynak, hogy a halandóság után visszatérjenek az Õ színe elé; magába foglalja az élet céljának megértését, mi szerint ki kell tartanunk és örök életet kell nyernünk; és azt, hogy engedelmesen élünk, azzal a vággyal és elhatározással, hogy mindent elviselünk, vagyis örökkévaló távlatokkal rendelkezünk. Az örökkévaló távlatok lehetõvé teszik számunkra, hogy földi helyzetünkben legyõzzük az ellenfelet, s végül elnyerjük az ígért jutalmakat és az örök élet áldásait.
Ha türelmesek vagyunk megpróbáltatásainkban, jól tûrjük õket, és várunk az Úrra, hogy megtanuljuk a halandóság leckéit, akkor az Úr napjaink végezetéig velünk lesz, hogy erõsítsen bennünket: „a ki mindvégig megmarad, az megtartatik” (Márk 13:13) és dicsõséggel tér vissza Mennyei Atyánkhoz.
Azáltal tanulunk meg mindvégig kitartani, hogy megtanuljuk befejezni az adott feladatainkat, és egyszerûen csak ezt csináljuk egész életünkön át. Nem várhjuk el, hogy idõsebb éveinkben elsajátítjuk a kitartást, ha kialakítottunk magunkban egy szokást, miszerint feladjuk a dolgokat, amikor nehézzé válnak.
A mindvégig való kitartás Isten valamennyi parancsolatára vonatkozik. Az Úr fiatalembereket hívott el misszionáriusnak. A misszionáriusokat nem azért küldik, hogy csak barátaik legyenek és családtagjaik, akik búcsút intenek nekik. Azért hívták el õket, hogy tiszteletre méltó missziót szolgáljanak és tisztességben térjenek haza. S ezt úgy tegyék, hogy közben tudják, kik is õk - az Úr egyházának misszionáriusai. Tudják, mi a céljuk - megtalálni és tanítani azokat, akik készek befogadni Jézus Krisztus evangéliumát és segíteni az Õ egyházának megalapításában. Türelmet fejlesztenek ki magukban, miközben legyõzik a megpróbáltatásokat és csapásokat, amelyek kétség kívül jönni fognak. Õk elég alázatosak ahhoz, hogy új készségeket sajátítsanak el, és hogy elhatározzák, mindvégig kitartanak. Nem számít, mit áldoz egy misszionárius azért, hogy misszióba menjen, missziója során engedelmesnek kell lennie, hogy részesüljön azokban az áldásokban, amelyek jogosan õt illetik.
Egyesek azt mondhatják: „Hogyan lehetek én misszionárius és hogyan tarhatok ki mindvégig? Természetemtõl fogva félénk vagyok. Ideges leszek, s megbénul a nyelvem, ha idegenekkel beszélek.” Vagy „Nehezen tanulok és a beszélgetések nehezek lesznek számomra.” Az Úr nem azt ígéri, hogy megszabadít minket hiányosságainktól, amikor misszionáriusok leszünk; de ha keményen dolgozunk, kialakul bennünk az a képesség, hogy meg tudjunk küzdeni saját fogyatékosságainkkal, s egész életünkön át erre a küzdõképességre lesz szükségünk a másokkal való kapcsolataink, munkánk során és családjainkban.
Mindenki számára van valami, amit meg kell tanulnia legyõzni. Némelyik csak nyilvánvalóbb a többinél.
Amikor misszionáriusokként szolgálunk és nem saját magunkra összpontosítunk, hanem az Úr munkájára, mások megsegítésére, akkor nagyszerû fejlõdésre és érésre adódik lehetõség. Amikor egy ifjú elder elhagyja a családi kényelmet, a barátokat és elsajátítja a valóságos világban való ténykedéshez szükséges készségeket, férfivá válik, s jobban fog hinni az Úr irányításában.
Egy misszionárius sok olyan kihívással találja magát szembe, amelylyel korábban még nem találkozott. Az elhívás teljesítéséhez nem elég, ha megérkezéskori énjének legjavát nyújtja. A kitartáshoz szükség van arra, hogy az Úrtól kapott további ajándékok kifejlesztése által többet tegyünk holnap, mint amire ma erõnkbõl telt. Hitre van szükség ahhoz, hogy hallgassunk az Úrra, a missziós vezetõinkre, s teljesítsünk bármit, amire a misszionáriusokat felkérik. Természetesen, ez nehéz. Ettõl lesz ez akkora ajándék, és ezért jár olyan nagyszerû jutalmakkal.
Fel kell ismernünk, kik vagyunk, és el kell érnünk végsõ célunkat. Aztán nagy eltökéltséggel el kell határoznunk, hogy minden akadályt legyõzünk azért, hogy mindvégig kitartsunk.
Amikor elvállalunk egy megbizatást, erre kell gondolnunk: „Meg fogom tanulni, hogy tisztességes eszközökkel, az Úrnak tetszõ módon, miképpen kell ezt a feladatot ellátni. Tanulni fogok, kérdéseket teszek föl, kutatok és imádkozom. Meg van a lehetõségem arra, hogy egyre csak tanuljak. Nem végeztem addig, amíg a feladat nincs befejezve.” Ez jelenti a mindvégig való kitartást: a teljesítés szemszögébõl látni a dolgokat.
A kitartás többet jelent a túlélésnél és annál, hogy a halálunkra várunk. A mindvégig való kitartáshoz nagy hitre van szükség. A Gecsemáné kertjében Jézus „arczra borula, könyörögvén és mondván: Atyám! ha lehetséges, múljék el tõlem e pohár; mindazáltal ne úgy legyen a mint én akarom, hanem a mint te” (Máté 26:39).
Nagy hitre és bátorságra van szükség ahhoz, hogy így imádkozzunk Mennyei Atyánkhoz: „Ne úgy legyen a mint én akarom, hanem a mint te”. Az Úrban való hit és kitartás nagy erõt ad. Néhányan esetleg azt mondhatják, ha van elég hitünk, olykor meg tudjuk változtatni azokat a körülményeket, amelyek megpróbáltatásaink, csapásaink okozói. Hitünk arra való, hogy körülményeket változtasson meg, vagy hogy elviseljük a körülményeket? Mondhatunk hithû imákat életünk eseményeinek megváltoztatásáért vagy könnyítéséért, de mindig emlékeznünk kell arra, hogy amikor befejezünk egy imát, értsük meg, mit jelent az, hogy „legyen meg a Te akaratod” (Máté 26:42). Az Úrban való hit magába foglalja az Úrba vetett bizalmat is. A kitartáshoz szükséges hit azon alapszik, hogy elfogadjuk az Úr akaratát és a leckéket, amelyeket a megtörtént eseményekbõl tanulunk.
Amint hitünket az Úrba helyezzük és az örökkévalóságokra összpontosítunk, abban az áldásban lesz részünk, hogy bármilyen ránk mért megpróbáltatást el tudunk fogadni, mert hiszen az élet a földön, mint ahogy azt tudjuk, csak átmeneti, s ha jól viseljük, beteljesül, amit az Úr ígért nekünk: „Ha parancsolataimat betartod és mindvégig kitartasz, akkor örök életed lesz, ami Isten ajándékai közül a legnagyobb ajándék” (T&Sz 14:7).
Egyénenként mi nem tudjuk, mikor jön el a halandóság vége. Ki kell fejlesztenünk a képességet, hogy kitartsunk, és hogy a ma feladatait teljesítsük, bármilyen nehezek is lehetnek az elõttünk álló napok.
Legyünk képesek azt mondani, amit Pál mondott Timótheusnak: „Ama nemes harczot megharczoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam” (II. Tim. 4:7).
„Ímé, boldognak mondjuk a tûrni tudókat” (Jakab 5:11).
Azok között, amit mi elviselünk, nincs olyan dolog, amit Jézus nem ért meg, és Õ várja, hogy imában forduljunk a Mennyei Atyához. Tanúságot teszek arról, hogy ha engedelmesek vagyunk és szorgalmasak, akkor imáink válaszra találnak, problémáink megfogyatkoznak, félelmeink eloszlanak, fény árad majd ránk, eloszlik az elkeseredés sötétsége, és közel leszünk az Úrhoz, érezni fogjuk az Õ szeretetét és a Szentlélek vigasztalását. Azért imádkozom, hogy hitet, bátorságot és erõt nyerjünk a mindvégig való kitartáshoz úgy, hogy érezhessük az örömöt, amikor visszatérünk Mennyei Atyánk karjaiba, Jézus Krisztus nevében, ámen.
Previous
