Egy tanítvány, egy barát Richard C. Edgley püspök Elsõ tanácsos az elnöklõ püspökségbõl Az igazi kérdés nem az, hogy mások hogyan határoznak meg minket, hanem hogy az Üdvözítõ hogy határoz meg minket. Néhány évvel ezelõtt, amikor egy másik szervezetnél dolgoztam, a személyzeti igazgatónk - egy hívõ katolikus - bejött az irodámba a titkárnõjével, Darlene-nel. Egybõl láttam, hogy Darlene nem a saját szabad akaratából volt ott, és hogy szívesen lenne máshol. A személyzeti igazgató üdvözlõ szavai hozzám ezek voltak: „Lenne szíves elmondani Darlene-nek, hogy a mormonok keresztények? Már több mint fél órája vitatkozom vele, és nem tudom errõl a tényrõl meggyõzni. Öntõl kell hallania.” Az elsõ aggodalmam az volt, hogy tettem-e valamit a saját életemben, ami miatt Darlene megkérdõjelezheti a hitemet és az Üdvözítõhöz való hûségemet? De aztán hamar rájöttem, hogy kétségei nem személyesen nekem szóltak. Miután hellyel kínáltam õket, megkérdeztem Darlene-t, miért gondolta, hogy nem vagyunk keresztények. A válasza az volt, hogy a lelkésze azt mondta neki. Megkérdeztem tõle, tudja-e az Egyház hivatalos nevét. Nem tudta. Csak a mormon néven ismerte az Egyházat. Elmagyaráztam, hogy a neve Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyháza, és utána megkérdeztem, nem furcsa-e ez a név egy olyan egyháznak, ami állítólag nem keresztény. Aztán megkértem katolikus barátomat, elmagyarázna-e néhány dolgot, amit hosszú órákon át tartó beszélgetéseinkbõl a repülõkön, a szállodákban, vacsorákon és más személyes alkalmakkor tudott meg rólunk, amelyek kapcsolatban voltak Krisztussal, az Õ tanításaival és a mi hitünkkel. Valószínûleg nagyobb hitelességgel magyarázta el ezeket, mint én tehettem volna. Darlene válasza az volt, hogy a lelkésze azt mondta neki, hogy nem hiszünk a Bibliában, amit mi a Mormon könyvével helyettesítettünk. A nyolcadik hittétel megosztásával válaszoltam: „Hisszük, hogy a Biblia Isten szava, amennyiben a fordítása helyes; és hisszük, hogy Mormon könyve is Isten szava.” Ezután elmagyaráztam, hogy a Mormon könyve egy további szentírás, ami kiegészíti a Bibliát, és még egy bizonyságot ad Krisztusról. Sokat elmagyarázott és tisztázott Krisztus legszentebb és legfontosabb tanításaiból. A válasza ez volt: „A lelkészem azt mondja, a Mormon könyve nem tartalmazhatja Krisztus tanításait, mert az apostolok halála után nem lehetett több kinyilatkoztatás, azaz nem lehet több szentírás a Biblia után.” Az én kérdésem hozzá ez volt: „Egy ilyen hirtelen változás idejekor egy nyugtalan és zavaros világban, ilyen sok zavarba ejtõ problémával, nem gondolkozna el, hogy egy szeretõ Atya miért vetne véget a kommunikációnak a gyermekeivel, akiket eléggé szeretett ahhoz, hogy feláldozza az Õ Egyszülött Fiát értük?” A beszélgetés folytatódott még 15-20 percig, és megpróbáltam elmagyarázni a mi szó szerinti értelmezésünket az engesztelõ áldozatról, a feltámadásról, és az Üdvözítõ egyéb fontos tanairól. A legerõsebb bizonyságommal fejeztem be, amit csak tenni tudtam egy szeretõ Atyáról és egy készséges Fiúról. A beszélgetés befejezésekor válasza ugyanaz volt: „A lelkészem ezt mondta, és ez így is van.” És így hagytuk a dolgot, ami nekem mind csalódást okozott, mind pedig zavart a félreértés miatt. Érdekes, hogy néhány ember megértésének hiánya, ártatlanul vagy szándékosan, sokakat félrevezethet. Más szívének és lelkiismeretének megítélését valószínûleg legjobb az igazságos Bíróra hagyni. Biztos, hogy a végsõ döntés arról, hogy ki Krisztus igaz követõje, az Üdvözítõre lesz hagyva, aki azt mondta: „Én vagyok a jó pásztor; és ismerem az enyéimet” (János 10:14). Miután megismerte az Egyház néhány alapvetõ tanítását, Charles Taylor tiszteletes, egy lelkész barátom, felhívott, hogy meséljen nekem a megvilágosodott evangéliumi megértésérõl. Némi izgalommal azt mondta: „Ha rászánod az idõt, hogy tanulmányozd a mormon egyház tanításait és tanait, akkor tiszta lesz, hogy a mormonok igazán keresztények. Valójában sohasem találkoztam krisztusibb emberekkel, mint a mormonokkal, akiket mostanában ismertem meg.” Azt válaszoltam, érdekelne, hogy meghallgassam a további érzéseit, miután lehetõsége volt elolvasni a Mormon könyvét és láthatta a bizonyságát és az Üdvözítõ tanításait. A válasza: „Már olvasom a Mormon könyvét, és csodálatos azt olvasni. Kitágította a tudásomat Krisztusról és az Õ missziójáról. Csodálatos szellemet érzek, amikor olvasom.” A barátom rászánta az idõt, hogy tanuljon mielõtt ítéletet hozott. Nem próbált meg másokat befolyásolni a megértés hiányára vagy téves elképzelésekre alapozva. Ez felelõsségteljesnek tûnt számomra - a megértés keresése mielõtt megítélünk, és természetesen mielõtt megpróbálunk másokat a saját téves elképzeléseinkre rábeszélni. Barátomnak, Darlene-nek, újra arra szeretnék rámutatni, hogy Jézus Krisztus az Egyház minden tanának, minden szertartásának és minden alapelvének központi alakja, ahogy maga a név is mutatja. A Mormon könyve Jézus Krisztusról tesz bizonyságot, hangsúlyt adva és tisztázva az Õ tanításait. Nefi, a Mormon könyvebeli próféta kijelentette a világnak: „És Krisztusról beszélünk, Krisztusban örvendezünk, Krisztusról prédikálunk, Krisztusról jövendölünk, és jövendöléseink szerint írunk, hogy gyermekeink tudják, milyen forráshoz forduljanak bûneik bocsánatáért” (2 Ne. 25:26). Nefi még azt is mondta: „Nincs az ég alatt más név csak egy, csak annak a Jézus Krisztusnak a neve, akirõl beszéltem, és csak az õ neve hozhat az embernek üdvösséget” (2Ne. 25:20). Az évek során gondolkoztam errõl a Darlene-nel való tapasztalatomról, mivel zavart a végeredménye. Azonban azóta rájöttem, hogy a félreértésekre és hamis tanításokra alapozott szempontoknak nem szabad zavarnia, kivéve, hogy felelõsségem megpróbálni tisztázni az ilyen téves elképzeléseket. Az igazi kérdés nem az, hogy mások hogyan határoznak meg minket, hanem hogy az Üdvözítõ hogy határoz meg minket. Szóval a kérdés az: Õ hogyan ítél meg minket személyesen, egyenként? Ezért, Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyházának tagjaiként Mennyei Atyánkkal és az Üdvözítõ Jézus Krisztussal való saját kapcsolatunkra kell összpontosítanunk. Édesapám igaz és példamutató életének utolsó pillanataiban, minden erejével, amit csak össze tudott szedni, alig hallható hangon azt mondta: „Csak azt remélem, az Üdvözítõ érdemesnek talál majd arra, hogy a barátjának nevezzen.”, Ó, az Üdvözítõ barátjának neveztetni! Ahogy édesapám vágyakozott, én is elgondolkozom, vajon Krisztus az egyik bárányának tekintene engem? Úgy látna engem, mint aki azon igyekszik, hogy az Õ tanításainak példája legyen és az isteni alapelvek szerint éljen? A tanítványának nevezne? A barátjának nevezne? Ez az, ami igazán számít. Az Üdvözítõ János 15. fejezetében adta meg barátságának feltételeit, amikor azt mondta: „Ti az én barátaim vagytok, ha azokat cselekszitek, a miket én parancsolok néktek” (14. vers). A továbbiakban megadta a végsõ próbát is, amikor ezt mondta: „Gyümölcseikrõl ismeritek meg õket” (Máté 7:16; lásd még 17-18, 20. versek). Így leszünk mindannyian megítélve - a gyümölcseinkrõl, jókról vagy rosszakról. Az utolsó ítéletkor, ha a gyümölcseink úgy tanúsítják, meghívnak minket az Isten jobbjára. Úgy hiszem, ott lesznek a barátai. Tehát, ha mi, még a mi gyenge és botladozó módunkon is, becsülettel igyekszünk, hogy krisztusi életet éljünk, az, hogy mások hogy akarnak jellemezni minket, nem kellene, hogy érdekeljen. Kereszténységünkért a felelõsség a sajátunk. Mások úgy jellemezhetnek minket, ahogy akarnak, de az igaz és igazságos Bíró úgy ítél meg minket, amilyenek vagyunk. Tanítványságunkat magunk határozzuk el, és nem pedig valaki más. Amikor megkeresztelkedtünk, mi mind önkéntesen magunkra vettük Krisztus nevét. Az Õ nevének magunkra vétele egy szövetséget eredményez, hogy az Õ tanításait követjük. Lehetõségünk van megújítani szövetségünket és áttekinteni mindennapi életünket minden alkalommal, amikor veszünk az úrvacsorából. Megkérdezhetjük magunktól az alapvetõ kérdéseket: imádkozunk-e naponta magunkban és családunkkal? Olvassuk a szentírásokat? Megtartjuk a családi estjeinket és fizetjük a tizedünket? A lista folytatódhat. De az igazi kérdés az: Tanítványokká válunk? Barátokká válunk? Alma ezt kérdezte: „Újjászülettetek-e lélekben Istentõl? Éreztétek-e már ezt a nagy változást szívetekben?” (Alma 5:14). A lényeg a változás a szívünkben; egy változás, ami az életmódunkat változtatja meg. Következõ kérdései az általánoson túllépve a pontoshoz jutottak. Ezt kérdezte: „Feddhetetlenül jártatok-e Isten elõtt?” „Ha ma meg kellene halnotok, . . . elég alázatosak voltatok?” „Vajon levetkõztétek-e a gõgös magatartásotokat?” (Alma 5:27-28). Ma hozzátehetjük még ezeket a kérdéseket is: Úgy szeretjük-e testvéreinket, mint saját magunkat? Teljesen becsületesek vagyunk az üzleti ügyeinkben és egyéb kapcsolatainkban? Elsõ helyre tesszük-e a családunkat - a saját érdekeink elé? Tettünk ma valami jót a világban? Követjük-e a próféta intéseit és tanításait? Igen, a kérdés az, hogy a kifelé mutatott áhítatunk átalakul-e egy krisztusi életté? Nem elég, hogy Krisztusról beszélünk, Krisztusról prédikálunk, vagy akár Krisztusról jövendölünk (lásd 2Ne. 25:26). Krisztus tanítványaiként kell élnünk, mert a mindennapi személyes életünk alapján fogja az Üdvözítõ eldönteni, hogy igaz tanítványainak egyike vagyunk-e, egy barát. A világ Darlene-jeihez szólva, remélem, hogy a gyümölcseink kiérdemlik a keresztény nevet. És hozzánk szólva, akik Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyházának vagyunk tagjai, remélem, hogy tetteink, cselekedeteink, szívünk, és arcunk példázza az Üdvözítõ tanításait, és kimutatja a hálánkat a mindannyiunkért hozott nagy áldozatáért. Azoknak, akik elgondolkodnak, hogy fér bele Krisztus a teológiánkba és személyes életünkbe, bizonyságunkat tesszük, hogy Krisztus a világ Megváltója. Õ az Urunk, Világosságunk és Üdvözítõnk. A magasságból szentelték fel, hogy leereszkedjen a mélységbe, hogy mindenek felett szenvedjen! Õ a központja mindennek, amit tanítunk és amit teszünk. Mint egyház, egyénenként keresztények vagyunk, akik megpróbálják bebizonyítani, hogy az Üdvözítõ tanítványai vagyunk. Ez nem szervezeti dolog, ez egyéni dolog. Ez az én bizonyságom, hogy Õ élt, meghalt és él. Engesztelõ áldozatot hozott a bûneinkért. Az az én imám, hogy mi mind úgy éljünk, és olyanná tegyük az áhítatunkat, hogy tisztán felismerhetõek legyünk egyháztagként és nem egyháztagként egyaránt, mint az élõ Krisztus igaz tanítványai. De ami még fontosabb: azért imádkozom, hogy ilyennek ismerjen meg minket mindannyiunk igazságos Bírája, az Úr Jézus Krisztus. Milyen nagyobb jutalmat kaphatna bármelyikünk, mint hogy Õ igaz és hûséges szolgájának tekint minket; egy tanítványnak, egy barátnak. Jézus Krisztus nevében, ámen.