Gordon B. Hinckley elnök
Ebben a hatalmas csarnokban . . . a próféták hangja bizonyságként szól az egész világnak, bizonyságként az emberiség Megváltójáról.
Szeretett testvéreim, milyen nagyszerû látvány vagytok, utolsó napi szentek e hatalmas gyülekezete, akik ebben a csodálatos épületben összegyûltetek.
Az orgona még nincsen készen, és be kell fejezni még különbözõ részleteket az épületen is. De szerencsére a munkálatok eléggé elõrehaladottak ahhoz, hogy használni tudjuk erre a konferenciára. Körülbelül egy évvel ezelõtt, amikor errõl beszéltem, azt mondtam, nem biztos, hogy kezdetben meg tudjuk majd tölteni. Három és félszer annyi férõhelye van, mint a Tabernákulumnak. De már most bajban vagyunk. Lassan minden széken ülnek már.
A négy általános ülés és a papsági ülés alatt összesen 100 000 embert tudunk befogadni. Azonban 370 000 jegyre kaptunk igénylést. A Tabernákulum és az Assembly Hall szolgál kiegészítésül. Mindezekkel együtt sokan, nagyon sokan lesznek csalódottak. Elnézést kérünk. A bocsánatotokat kérjük. Nem tehetünk semmit ebben az ügyben. Oly sokan szerettek volna rész venni ezen az elsõ konferencián az új épületben. Sajnos ez lehetetlen. Kicsit meglepett, hogy a saját gyülekezetem tagjai, akik a közelben vannak, és akiket nagyon szeretek, sem kaptak jegyet.
De hálásak vagyunk az utolsó napi szentek lelkesedéséért ezzel az új létesítménnyel kapcsolatban. Remélem, ez a lelkesedés folyamatos marad, és a jövõben minden konferencián teltház lesz.
Ez a legújabb azon létesítmények sorában, melyeket népünk épített. Amikor elõször a völgybe jöttek, egy pavilont építettek. Árnyékot adott a nap elõl, de nem biztosított meleget és csak kevés kényelmet nyújtott. Aztán felépítették a régi Tabernákulumot. Ezt követte az új Tabernákulum, amely oly jól szolgált bennünket, több mint 130 éven át.
Ebben a történelmi idõszakban, amikor egy új század és egy új évezred születését ünnepeljük, felépítettük ezt az új és csodálatos Konferenciaközpontot.
A múlt minden vállalkozása nemes kaland volt, különösen a Tabernákulumé. Egyedülálló volt a tervezésében. Senki sem épített még ilyen épületet azelõtt. Még mindig egyedülálló. Milyen csodálatos épület volt és marad továbbra is! Tovább él majd, mert szerintem az épületeknek is saját élete van. Tovább szolgál majd hosszú ideig az elõreláthatatlan jövõben.
Ennek a létesítménynek az építése is nemes vállalkozás volt. Aggódtunk miatta. Imádkoztunk érte. Hallgattunk a Szellem sugalmazásaira vele kapcsolatban. És csak akkor döntöttünk a továbblépés mellett, amikor éreztük az Úr megerõsítõ hangját.
Az 1996. áprilisi általános konferencián azt mondtam: „Sajnálom azt a sok embert, akik szerettek volna velünk lenni ma reggel a Tabernákulumban, de nem tudtak bejönni. Ez az egyedülálló és figyelemre méltó terem, amelyet pionír õseink építettek, és amelyet az Úr szolgálatára szenteltek, kényelmes helyet ad 6000 fõnek. Néhányan közületek, akik azokon a kemény padokon ültek két órán keresztül, vitathatják a kényelmes szó jogosságát.
Együtt érzek azokkal, akik be szeret[tek] volna jönni, de nem fértek el. Körülbelül egy évvel ezelõtt javasoltam a testvéreknek, hogy talán eljött az idõ, amikor foglalkoznunk kellene egy másik felszentelt ház építésének lehetõségével, amely sokkal nagyobb méretû lenne, háromszor, négyszer annyi ülõhellyel, mint amennyivel ez az épület rendelkezik.” (Conference Report, 1996. április, 88-89. old.; vagy Ensign, 1996. május, 65. old.)
Az új épület elképzelése már tiszta volt. Különbözõ építészeti megoldásokat tanulmányoztunk. Végül az egyiket kiválasztottuk. Ez egy tömör építmény, amely 21 000 fõt fogad be, és tartalmaz egy színháztermet még ezer fõvel. Nincsenek benne belsõ oszlopok, amik esetleg eltakarnák a beszélõt. Fák és tavak vannak a tetõn.
Az elsõ kapavágásra 1997. július 24-én került sor, a 150 éves évfordulóján annak, hogy az elsõ pionírok ebbe a völgybe érkeztek. Történelmi esemény volt.
Akkor még nem tudtuk, de amikor 1853-ban Brigham Young a templomokról beszélt, azt mondta: „Eljön majd az idõ, amikor. . . a tetõre kerteket és halastavakat építünk.” (Deseret News Weekly, 1853. április 30, 46. old.)
1924-ben, James E. Talmage a Tizenkét Apostol Tanácsának tagja azt írta: „Már régóta látom magam elõtt egy hatalmas pavilon emelésének lehetõségét a Tabernákulum északi oldalán, húszezer vagy akár kétszer annyi férõhellyel, és olyan hangosítással, hogy mindenki hallja a Tabernákulum emelvényén elhangzó beszédeket; ezen felül olyan közvetítõ rendszerrel, hogy a hegység innensõ felén a vevõk fogni tudják az adást a kápolnákban és a gyülekezeti házakban.” (James E. Talmage naplója, 1924. augusztus 29, Special Collections and Manuscripts, Harold B. Lee Library, Brigham Young University, Provo, Utah)
1940-ben az Elsõ Elnökség és a Tizenkettek építésze felvázolta egy olyan épületnek a terveit, amely 19 000 fõs lenne, és ott állna, ahol most ez az épület áll. Ez 60 évvel ezelõtt volt. Gondolkoztak róla, beszéltek róla, de végül teljesen elvetették az ötletet.
Ezek a kijelentések és tettek csodálatos jövendölések. Semmit sem tudtunk róluk. Mindre azóta derült fény, hogy elkezdtük ezt az építkezést.
Nem építettünk még templomot fákkal és halastavakkal a tetején. De ezen a létesítményen vannak fák és tavak. Brigham Young elõre láthatta ezt az épületet a templom közvetlen közelében. Megtudtuk, mire gondolt Talmage testvér, és még sok, sok mindent. Ezeket a gyûléseket nem csak azok hallják majd, akik a Konferenciaközpontban ülnek, sugározzuk rádión, televízión és kábeltévén, valamint mûholdon Európába, Mexikóba és Dél-Amerikába. Messze túlnyúlunk a hegy innensõ oldalán, amirõl Talmage testvér beszélt. Túlnyúlunk az Egyesült Államok és Kanada határain. Tulajdonképpen felöleljük az egész világot.
Ez tényleg nagyszerû épület. Nem ismerek semmilyen olyan létesítményt, amit elsõdlegesen istentisztelet céljára építettek volna, és amely ilyen nagy lenne, ennyi férõhellyel. Gyönyörû tervezésében, helyzetében és csodálatos praktikusságában. Megerõsített betonból készült, ami megfelel a területre vonatkozó legmagasabb rengési elõírásoknak is. A betont gránittal borították, amelyet ugyanabból a kõfejtõbõl szállítottak, mint a templom kövezetét. Mindkét épület magán viseli még a gránit hibáit is.
A belsõ gyönyörû és csodálatosan lenyûgözõ. Hatalmas, és úgy építették, hogy semmi se takarja el a beszélõt. A szõnyegek, a márvány padló, a feldíszített falak, a tetszetõs fémmunka, a csodás faanyagok, mind praktikusságot árasztanak egy csepp eleganciával.
Remek része lesz a városnak. Nem csupán az általános konferenciáinkat és más vallásos gyûlést fogunk itt tartani, hanem kulturális központként is szolgál majd a legjobb mûvészeti bemutatókhoz. Reméljük, hogy más vallásúak is eljönnek ide, megérzik ennek a gyönyörû épületnek a hangulatát, és hálásak lesznek azért, hogy itt van. Köszönetet mondunk mindazoknak, akik annyira keményen dolgoztak, hogy ebbe az állapotba hozzák - az építészeknek, akikkel sok gyûlésünk volt, az általános kivitelezõknek, akik hárman dolgoztak együtt, az alvállalkozóknak és a szakemberek százainak, akik itt dolgoztak, az építés mûvezetõjének; a város építésügyi ellenõreinek; és mindenkinek, akiknek része volt ebben a munkában. Herkulesi erõfeszítéseket tettek közösen annak érdekében, hogy ma reggel összegyûlhessünk itt. Boldogan mondom, hogy sokan közülük itt vannak velünk.
És most, testvéreim, beszélni szeretnék nektek ennek a csodálatos épületnek a másik sajátosságáról. Ha egy kissé személyes vagy esetleg érzelgõs lennék, remélem, megbocsátotok.
Szeretem a fákat. Amikor kisfiú voltam, a nyarakat egy farmon töltöttem, ahol gyümölcsöt termesztettek. Minden évben ebben az idõszakban fákat ültettünk. Azt hiszem a házasságom óta nem telt el olyan tavasz, - két-három év kivételével, amikor nem voltunk a városban - hogy ne ültettem volna fát, legalább egyet vagy kettõt - gyümölcsfákat, utcai fákat, díszfákat, meg lucfenyõt, erdei fenyõt és fekete fenyõt a tûlevelûek közül. Szeretem a fákat.
Nos, mintegy 36 évvel ezelõtt ültettem egy fekete diófát. Sûrû növényzetû helyre ültettem, ahol egyenesen és magasra nõtt, hogy napfényt kapjon. Egy éve, valamilyen oknál fogva, kihalt. De a fekete dió nagyon különleges bútorfa. Felhívtam Ben Banks testvért a Hetvenektõl, aki, mielõtt teljes idõben az egyházban dolgozott volna, famegmunkálással foglalkozott. Elhozta a két fiát, akik közül az egyik püspök, a másikat nemrégen mentették fel mint püspököt, és akik most apjuk cégét vezetik, hogy megnézzék a fát. Amennyire látszott, szerintük a fa tömör, jó és szép volt. Egyikük felvetette, hogy jó pulpitus lenne belõle ehhez az épülethez. Ez nagyon felkeltette a figyelmemet. Kivágták a fát és két súlyos rönkre fûrészelték. Aztán következett a szárítás hosszú folyamata, elõször természetes úton, majd szárító kemencében. A rönköket egy fûrészüzemben vágták fel deszkákra, Salemben, Utah államban. A deszkát aztán a Fetzer faüzembe vitték, ahol a szakemberek megtervezték és elkészítették ezt a remek pulpitust abból a fából.
A végtermék gyönyörû. Bárcsak mindannyian megnézhetnétek közelrõl. Nagyszerû munkát képvisel, és most itt beszélek hozzátok arról a fáról a hátsó kertemben, amely alatt a gyermekeim játszottak és felnõttek.
Érzelmi szálak fûznek hozzá. Ültettem még egy-két fekete diófát. Már régen nem leszek itt, mire megnõnek. Amikor eljön az idõ, és ez a gyönyörû pulpitus elöregszik, az egyik talán felválthatja. Elder Banksnek és fiainak, Bennek és Bradleynek, valamint a képzett munkásoknak, akik megtervezték és elkészítették ezt, õszinte köszönetet mondok azért, hogy lehetõvé tették nekem, hogy egy kis rész tõlem is benne legyen ebben a hatalmas teremben, ahonnan a próféták hangja árad majd szét az egész világba, bizonyságként az emberiség Megváltójáról.
Ugyanígy mindazoknak, akik létrehozták ezt a szent létesítményt, mindenkinek közületek, akik ezen a történelmi eseményen összegyûltetek, hálámat, nagyrabecsülésemet, szeretetemet és köszönetemet fejezem ki ezért a napért és ezért a szent és csodálatos imaházért, Jézus Krisztus nevében, ámen.
