Örök utazásotok Thomas S. Monson elnök elsõ tanácsos az Elsõ Elnökségben Vegyük figyelembe az elhívásainkat, gondoljuk át a feladatainkat, döntsük el, mi a kötelességünk, és kövessük Jézus Krisztust, Urunkat! Legelevenebb emlékeim közé tartozik az, amikor újonnan felszentelt diakónusként vettem részt egy papsági gyûlésen, és a „(Gyertek) Isten hû fiai, (akik megkapták a papságot)” c. himnuszt énekeltük el.1 Ma este ennek a különleges himnusznak a szellemét visszhangzom a zsúfolásig megtelt konferenciaközpont közönsége és azok elõtt, akik szerte a világon összegyûltek a kápolnákban. Azt mondom nektek: Gyertek Isten fiai, mind, akik megkaptátok a papságot, vegyük figyelembe az elhívásainkat, gondolkozzunk el a feladatainkon, döntsük el, mi a kötelességünk, és kövessük Urunkat, Jézus Krisztust! Talán különbözik egymástól a korunk, a szokásaink, a nemzetiségünk, de mégis egyek vagyunk a papsági elhívásainkban. Papságviselõkként nehéz idõkben kerültünk ide a földre. Összetett világban élünk, mindenhol megtalálhatók körülöttünk a konfliktusok hullámai. Politikai mesterkedések teszik tönkre a nemzetek stabilitását, zsarnokok ragadják meg a hatalmat, és úgy tûnik, mintha a társadalmunk egyes részeit örökre letaposnák, megfosztanák a lehetõségeitõl és a kudarc élményét hagynák benne. Mi, akiket felszenteltek Isten papságába, változtatni tudunk a dolgok menetén! Ha kiérdemeljük az Úr segítségét, akkor fiúkat nevelhetünk. Tökéletesíthetjük a férfiakat. Csodákat vihetünk véghez az Õ szent szolgálatában. Lehetõségeink korlátlanok! Bár nagynak tûnik a feladat, megerõsít minket ez az igazság: „Ebben a világban a legnagyobb erõ Istennek az embereken keresztül megnyilvánuló hatalma.” Ha az Úr dolgát végezzük, akkor jogosultak vagyunk az Úr segítségére. Az isteni segítségnek azonban elõfeltétele az érdemességünk. Ahhoz, hogy biztonságosan hajózzunk a halandóság vizein, hogy embereket mentõ küldetést teljesítsünk, az örök hajós - a nagy Jehova - irányítására van szükségünk. Kinyújtjuk, felemeljük a kezünket, hogy mennyei segítséget kapjunk. Vajon tiszták kinyújtott kezeink? Vajon tiszta a szívünk? Ha a történelem lapjain át visszatekintünk az idõben, a haldokló Dárius király szavaiból az érdemességre vonatkozó tanulság sugárzik. „Dáriust . . . a megfelelõ rítusok végrehajtásával elismerték Egyiptom törvényes királyaként; riválisáról, Nagy Sándorról pedig kijelentették, hogy . . . Amon törvényes fia - õ is Fáraó. . . . Sándor, aki rátalált a haldokló, legyõzött Dáriusra, fejére tette a kezeit, hogy meggyógyítsa õt, megparancsolván neki, hogy álljon fel és vegye vissza királyi hatalmát, . . . befejezésként azt mondta . . . : ‚Minden istenre esküszöm neked, Dárius, hogy igazán, hamisság nélkül teszem ezeket a dolgokat. . . .’ [Dárius] gyengéd feddéssel válaszolt: ‚Sándor, fiam . . . gondolod, hogy ezekkel a kezekkel megérintheted a mennyeket?’”2 Inspiráló leckét tanulhatunk az egyik „Nézõpont”-ban szereplõ cikkbõl, amely a Church News-ban jelent meg nemrégiben. Idézem: „Néhány embernek talán furcsa látvány lehet, hogy sok nemzet hajói rakodnak Portland város kikötõjében, Oregon államban. Az a város 160 km-re van az óceántól. Az oda vezetõ nehéz út tartalmazza a Kolumbia-folyót védelmezõ homokzátony örvényes átjáróját és egy hosszú hajóutat fel a Kolumbia és a Willamette folyókon. De a hajókapitányok szeretnek Portlandban horgonyozni. Tudják, hogy amikor hajójuk a tengeren utazik, egy furcsa sósvízi kagyló rátapad a hajó testére, és élete végéig ott is marad, kõszerû héjba vonva magát. Amint egyre több ilyen kagyló tapad a hajóra, megnövekszik a közegellenállása, lelassul és csökken a teljesítménye. A hajónak rendszeresen szárazdokkba kell mennie, ahol hatalmas munkával levésik vagy lekaparják a kagylókat róla. Nehéz és drága módszer ez, amely napokig leköti a hajót. De nem akkor, ha a kapitány eljut a hajójával Portlandbe. A kagylók ugyanis a friss vízben nem maradnak életben. Ott, a Willamette vagy a Kolumbia édes, friss vizében a kagylók elpusztulnak, egy részük lehullik, a többit pedig könnyen el lehet távolítani. Így a hajó könnyebben és megújulva tér vissza feladatához. A bûnök olyanok, mint a kagylók. Szinte senki sem megy végig az életen anélkül, hogy fel ne venne valamennyit. Növelik a közegellenállást, lassítanak minket, csökkentik a teljesítményünket. Bûnbánat hiányában, egymásra épülve, végül elsüllyeszthetnek minket. Végtelen szeretetében és könyörületében Urunk biztosított egy kikötõt számunkra, ahol a bûnbánaton keresztül a kagylók leeshetnek, és elfelejthetik õket. Megkönnyebbült és megújult lélekkel, hatékonyan mehetünk tovább a saját munkánkat és az Övét végezve.”3 A papság az igazlelkûség erõs hadseregét jelképezi - egy királyi sereget. Isten prófétája vezet minket, méghozzá Gordon B. Hinckley elnök. A fõparancsnok Urunk és Üdvözítõnk, Jézus Krisztus. Menetparancsunk egyértelmû. Tömör is. Máté a Mester szavaival így írja le ezt a kihívásunkat: „Elmenvén azért tegyetek tanítványokká minden népeket, megkeresztelvén õket az Atyának, a Fiúnak és a Szent Léleknek nevében, Tanítván õket, hogy megtartsák mindazt, a mit én parancsoltam néktek: és ímé én ti veletek vagyok a világ végezetéig.”4 „Azok pedig kimenvén, prédikálának mindenütt, az Úr együtt munkálván velök.”5 A szolgálatra való elhívás mindig is jellemzõje volt az Úr munkájának. Ritkán jön alkalmas idõpontban. Alázatosságra késztet, imára ösztönöz, elkötelezettséget támaszt. Az elhívás jött - Kirtlandbe. Kinyilatkoztatás következett. Az elhívás jött - Missouriba. Az üldözés gyõzedelmeskedett. Az elhívás jött - Nauvoo-ba. Próféták haltak meg. Az elhívás jött - a Nagy Sós-tó Völgyébe. Nehézség következett. Ez a hosszú utazás, oly nehéz körülmények között, a hit próbája volt. De a megpróbáltatások és könnyek kovácsmûhelyében edzett hitet bizalom és bizonyság jelzi. Csak Isten tarthatja számon az áldozatot; csak Õ képes felmérni a bánatot; csak Õ ismeri azok szívét, akik szolgálják - akkor is és most is. A múlt leckéi életre keltik az emlékeinket, megérintik az életünket, és irányítják tetteinket. Elgondolkodunk és visszaemlékezünk az Istentõl kapott ígéretre: „Mivel ti . . . az Úr szolgálatában álltok; és amit az Úr akarata szerint cselekedtek, az az Úr ügye.”6 Sokan a papságviselõk e hatalmas hallgatóságában az ároni papságot viselik - diakónusok, papok és tanítók. Fiatalemberek, az életben néhány leckét a szüleitektõl tanultok meg, míg másokat az iskolában vagy az egyházban. Vannak azonban bizonyos pillanatok, amikor tudjátok, hogy Mennyei Atyánk tanít és ti vagytok a tanulói. A gondolatok, amik bennünk vannak, az érzéseink, amiket érzünk - még a gyerekkori tettek is - örökre befolyásolhatják az életünket. Mikor diakónus voltam, szerettem a baseballt. Még mindig szeretem. Volt egy kesztyûm, amibe Mel Ott neve volt beleírva. Élvonalbeli játékos volt az én idõmben. A barátaimmal mindig egy kis sikátornál játszottunk a házak mögött, ahol laktunk. A pályánk kicsi volt, de elfogadható, feltéve, hogy teljesen egyenesen ütöttünk a pálya közepe felé. Azonban, ha a pálya közepétõl jobbra ütötted a labdát, akkor a küszöbön állt a csapás. Itt lakott Shinas asszony, aki a konyhája ablakából állandóan figyelte, ahogy játszunk; amint a labda a tornácára gurult, hatalmas kutyája elkapta, és odavitte az ajtót nyitó gazdájának. Shinas asszony pedig visszament a házba, és betette a labdát a többi közé, amit korábban elkobozott. Õ volt a mi mumusunk, minden móka elrontója - életünk megkeserítõje. Közülünk senkinek nem volt egyetlen jó szava sem róla, azonban rossz annál több. Egyikõnk se beszélt vele, és õ sem szólt hozzánk. Merev lába gátolta a járásban, és minden bizonnyal nagy fájdalmat is okozott neki. Õ és férje gyermek nélkül, félrehúzódóan éltek, és csak ritkán jöttek ki a házukból. Ez a személyes háború eltartott egy darabig, - talán két évig - aztán egy sugalmazott melegedés felolvasztotta a tél jegét, és a jó érzések tavaszát hozta el a felek közé. Egyik este, amint éppen eleget tettem napi feladatomnak, vagyis megöntöztem a füvet, az öntözõcsõ végét fogva, hiszen akkor ez volt a szokás, észrevettem, hogy Shinas asszony füve kiszáradt és már kezdett barnulni. Tényleg nem tudom, testvéreim, mi vett erõt rajtam, de pár percre még ott maradtam és megöntöztem a füvét. Egész nyáron át folytattam ezt, aztán amikor jött az õsz, letisztítottam a leveleket a füvérõl, ugyanúgy, mint a miénkrõl, és kupacba raktam az út szélén, hogy összegyûjtsék. Egész nyáron nem láttam Shinas asszonyt. A fiúkkal már régen nem játszottunk a sikátornál. Elfogyott a labdánk, és nem volt pénzünk újat venni. Egyik kora reggel kinyílt Shinas asszony ajtaja, és intett, hogy ugorjam át a kis kerítést, és menjek a ház elõtti tornácra. Így tettem. Amikor közelebb mentem hozzá, behívott a nappalijába, ahol megkért, hogy üljek egy kényelmes székbe. Sütivel és tejjel kínált. Aztán a konyhába ment, és egy nagy dobozzal jött vissza, ami tele volt baseball és softball labdával, ami többéves elkobzó-munkát jelentett. A teli dobozt odaadta nekem. A kincs azonban nem az ajándékban keresendõ, hanem a szavaiban. Elõször láttam mosolyt átsuhanni Shinas asszony arcán, amint azt mondta: „Tommy, szeretném, ha megtartanád ezeket a labdákat, és meg szeretném köszönni, hogy kedves voltál hozzám.” Én is kifejeztem hálámat neki, és jobb fiúként távoztam tõle, mint amilyen akkor voltam, amikor megérkeztem. Többé nem voltunk ellenségek. Már barátok voltunk. Az arany szabály ismét mûködött. Apák, püspökök, kvórum tanácsadók - a tiétek a felelõsség, hogy felkészítsétek a misszionáriusok ezen nemzedékét, hogy ne csupán a szolgálatra való kötelezettségük felismerését élesszétek fel ezeknek a diakónusoknak, tanítóknak és papoknak a szívében, hanem lehetõségeik és áldásaik látomását is, amelyek a missziós elhíváson keresztül várják õket. A munka embert próbáló, a hatás örökkévaló. Ez nem a „nyári katonák” ideje az Úr seregében. Mindegyik misszionárius, aki elindul, válaszolva a szent elhívásra, az Úr szolgája lesz, akinek valóban ez a munkája. Ne féljetek, fiatal férfiak, mert Õ veletek lesz! Õ sohasem veszít. Megígérte: „Elõttetek fogok járni. Ott leszek a jobbotokon és a balotokon és Szellemem szívetekben lesz. Angyalaim pedig körülvesznek benneteket, és erõt adnak nektek.”7 Testvérek, egyszerûen nem tudhatjuk, mikor jön el a kiváltság, hogy segítõ kezet nyújthatunk valakinek. A Jerikóba vezetõ útnak, amelyen mindannyian járunk, nincsen neve, és lehet, hogy a meggyötört utazó, akinek segítségre van szüksége, ismeretlen. Mindent összevetve túl gyakran történik meg, hogy az, aki kedvességet kapott, elfelejti kinyilvánítani érzéseit, megfosztva így bennünket attól a csöppnyi emelkedettségtõl és leheletnyi gyengédségtõl is, amely ösztönözhetne minket, hogy ismét hasonlóan tegyünk. Kétezer évvel a Názáreti Jézus egy kút mellett üldögélt Szamáriában, és beszélt egy arra járó nõvel: „Jézus . . . monda néki: Mindaz, a ki ebbõl a vízbõl iszik, ismét megszomjúhozik: Valaki pedig abból a vízbõl iszik, a melyet én adok néki, soha örökké meg nem szomjúhozik; hanem az a víz, a melyet én adok néki, örök életre buzgó víznek kútfeje lesz õ benne.”8 Ha van valaki, aki túl gyengének érzi magát ahhoz, hogy változtasson egyre romló életén, vagy ha van valaki, akinek nem sikerül jobbá válnia a félelmek leghatalmasabbika, a kudarctól való félelem miatt, akkor neki nincsen megnyugtatóbb biztosíték az Úr szavainál: „akik megalázkodnak elõttem, azok mind részesülnek majd az én kegyelmemben. Mert ha megalázkodnak elõttem és hisznek bennem, akkor gyengeségüket megerõsítem.”9 Alázatos imán, szorgalmas felkészülésen és hithû szolgálaton keresztül sikeresek lehetünk szent elhívásainkban. Emlékeztek, hogyan kormányozták a kagylók súlyától elnehezült óceánjárók kapitányai hajójukat a Kolumbia és a Willamette folyók friss vizéhez, hogy megszabaduljanak a haladásuk akadályozóitól? Fejtsük le a saját életünkben és az Úr munkájában is magunkról a kétség, a lustaság, a félelem és a bûn kagylóit Jézus Krisztus evangéliumának élõ vizét kihasználva! Tudjuk ennek a víznek a nevét: hit, ima, jószívûség, engedelmesség és szeretet - csak néhányat említve. Az Úr Jézus Krisztus világítótornya jelzi az utat. Fáklyájának fénye mutatja utunkat a celesztiális dicsõségbe. Legyünk bölcs tengerészek, amint ilyen utazásra indulunk! Legyünk tiszta edények (hajók) az Úr elõtt! Ismerjük fel, és válaszoljunk az özvegyek szükségletére; a gyermekek sírására; a munkanélküliek helyzetére; a betegek, a bebörtönzöttek, az idõsek, a szegények, az éhezõk, a bénák és az elfelejtettek terheire! Mennyei Atyánk és Szeretett Fia, Jézus Krisztus számon tartja õket. Kövessük mi is isteni példájukat! Akkor mennyei béke lesz az áldásunk, Jézus Krisztus nevében, ámen. JEGYZETEK 1. „Come, All Ye Sons of God,” Hymns, no. 322, text by Thomas Davenport. 2. Idézet, Hugh Nibley, Abraham in Egypt (1981), 192. 3. „Harbor of Forgiveness” Church News, 1988. január 30, 16. o. 4. Máté 28:19-20. 5. Márk 16:20. 6. T&Sz 64:29. 7. T&Sz 84:88. 8. János 4:13-14. 9. Éther 12:27.