Elder Neal A. Maxwell
A Tizenkét Apostol Kvórumából
Az élet meghatározó pillanatai annak keretein belül vannak, ami megadatott nekünk. . . . Az számít igazán, hogy miként reagálunk. Minden életnek elegendõek a maga próbatételei!
Veletek együtt, testvéreim, nagyra becsülésemet fejezem ki Hinckley elnöknek azért, hogy fáradhatatlanul alakítja az egyház jövõjét, aminek jelképe lehet ez a Konferenciaközpont.
Alma egy pár szóban fontos bepillantást nyújt a lelkiismereteseknek és a megtérteknek: „mert meg kellene elégednem azzal, amit az Úr rám bízott.” (Lásd Alma 29:3-9.) Azonban ezt megelõzõen az volt Alma égetõ vágya, hogy „Isten harsonája” lehessen és „megrázhassa a földet” (Alma 29:1). Nem is önös érdekbõl akarta Alma az egész emberiségnek hirdetni a bûnbánatot és a megváltás tervét, hanem azért, hogy ne legyen több bánat az emberek között (lásd Alma 29:2). Alma nyugalmat talált annak valódiságában, hogy Isten a mi saját akaratunk szerint ad nekünk végül üdvösséget (lásd Alma 29:4). Mi lehetne ennél tisztességesebb?
Miután így megelégedett az elhívásával, Alma akkor alázatosan azt remélte, hogy eszközként segíthet néhány lélek üdvözítésében (lásd Alma 29:9). Figyelemreméltó lelki utazást tükröz ez a kilenc, monológ-szerû vers.
Ránk is ugyanez a megelégedettség vár, ha képesek vagyunk formálni a vágyainkat és igazítani rajtuk.
Néhány halandónak például az a sors jutott, hogy a szegénység folytán nagyon kevés lehetõsége van: „És így az emberek kezdték osztályok szerint megkülönböztetni magukat, vagyis aszerint, hogy kinek mekkora vagyona, vagy milyen nagy mûveltsége volt; mert egyesek szegénységük miatt tudatlanok voltak, mások meg gazdagságuk révén nagy mûveltségre tehettek szert” (3 Ne. 6:12).
Rosszakaratú társadalmi struktúrák a múltban tragikus kényszereket is magukban foglaltak, mint a rabszolgaság és a koncentrációs táborok.
Mindazonáltal nekünk azt kell megtennünk, amit helyzetünkbõl adódóan tudunk, bár azon is igyekeznünk kell, hogy kihasználjuk a pányvakötél holtjátékát. Lelkileg elégedettek lehetünk abban, ami ránk lett bízva. Pál az „Istenfélelem, megelégedéssel” kifejezést használta erre, jelezve az olyan jellemvonások, mint a szeretet, a remény, a szelídség, a türelem és az engedelmesség megfelelõ jelenlétét.
Az életnek azonban vannak mozdíthatatlan korlátjai. Vannak, akiknek korlátok adattak, beleértve a földrajzi, fizikai vagy szellemi korlátokat. Vannak, akik saját hibájukon kívül nem házasodtak meg, vagy gyermekre vágynak, és nincs nekik. Megint mások állandó és összebékíthetetlen kapcsolatokkal kerülnek szembe szeretteik körében, beleértve ebbe utódokat, akik „önállóak lettek”, és ellenszegülnek a szülõk tanácsainak (3 Ne. 1:29). Ilyen és ehhez hasonló helyzetekben, oly sok tövises, mindennapos emlékeztetõ van.
Az elégedettség önsajnálat nélküli elfogadást jelent. Ha szelídnek születünk azonban, akkor az ehhez hasonló hátrányok végül üregekké válhatnak, melyek helyet adnak a gyorsan gyarapodó léleknek.
Némelyek olyan lángoló fejlõdésen mennek át, mely belehasít a halandóság rendes menetébe. Némelyeknek fájdalmakon és próbatételeken kell keresztül menni, míg másoknak együtt kell élni a sorsukkal. Pálnak „tövis adatott” a testébe.
Legyen elegendõ annyit mondanom, hogy az ilyen sorsok megváltoznak az eljövendõ világban. Ez alól a meg nem bánt bûn képez kivételt, mely hatással van helyzetünkre a következõ világban.
Az tehát az egyik kihívásunk, hogy nagyobb megelégedettségre tegyünk szert létezõ korlátjainkon és lehetõségeinken belül. Másként kihasználatlannak, nem eléggé méltányoltnak érezhetjük magunkat - míg, ironikusan, ki nem használt lehetõségeket kapunk a körülöttünk lévõk szolgálatára. Olyan dolgokért sem kell tehát epekednünk, melyek nem esnek az Isten-adta dolgok körébe, mint az angyal erõs hangja, mert oly sok tennivaló van azokban, amik megadattak nekünk (lásd Alma 29:3-4). Emellett bármennyire különbözzenek egymástól a helyzetek, melyekben vagyunk, mindig betarthatjuk Isten parancsolatait!
Közben pedig egymás klinikai anyagaként szolgálunk, az emberiség laboratóriumi mintájában, mely abból áll, „ami [ránk] lett bízva.” A minta össze is zsugorodhat, ki is tágulhat, de igazán az a fontos, hogy kik vagyunk és mit teszünk abban, ami ránk lett bízva, különös tekintettel arra, hogy elvégezzük „azt a munkát” amire elhívtak (Alma 29:6).
A „szent jelen” magában foglalja sáfárságunk ránk bízott területeit. Nem kell csúcsidõben megjelennünk és mindenki által láthatónak lennünk ahhoz, hogy véghezvigyük az üdvösségünket!
Ezzel szemben viszont, ami a viselkedésünket illeti, nincsenek olyan határok, melyeken nem kelhetünk át, és mindenkinek jut vízum, aki hajlandó odamerészkedni!
A folyamatos fejlõdés tehát az alkalmazandó módszer, és nyilvánvalóan szükség van az Úr hosszútûrésére, amint azon igyekszünk, hogy megtanuljuk a szükséges leckéket.
Mária, miután csodálatos dolgokat hallott magáról és a reá várókról, „mind ez ígéket megtartja, és szívében forgatja vala” (Lukács 2:19). Az átgondolás gyakran megelõzi az elégedettséget.
A teljesítmény számít, nem a színpad mérete. A Galileai-tenger csak 21x11 kilométeres, mindazonáltal elég nagy volt ahhoz, hogy a hit és a vízen járás elengedhetetlen élményével szolgáljon a tanítványoknak. A szél nagy volt és rémítõ! De még így is, hasonlítsátok össze a Galileai-tenger e hullámait annak a viharnak a hosszával, melyet Nefinek és csoportjának kellett kibírnia a hatalmas óceánon! (lásd 1 Ne. 18:13-21). Mégis mindkét eset megadta a szükséges tanulási élményeket. Természetesen vigyáznom kellene arra, hogy nagy mennyiségû vizeket hasonlítsak, tudván, hogy Noé is ott van a történelmi közönség soraiban!
A kevésbé drámai történések tehát, akár a kevésbé ismert jó emberek, nem tesznek „kisebb szolgálatot” a dolgok elvégzésének tekintetében (Alma 48:19).
Nagy léptékben gondolkodva, Mormon próféta például elõször azt gondolta, hogy népe bánkódása bûnbánatra vezet (lásd Mormon 2:12-13). Ám hamarosan felismerte, hogy ez valójában nem bûnbánathoz vezetõ bánkódás volt, hanem „a kárhozottak” bánkódása, mely a senki földjére vetette õket. Hasonlítsátok össze ezt a történetet a tékozló fiú történetével, aki magányosan végighaladt a bûnbánat útján, és mivel valóságos volt a bánata, valóban „magába szállt” (Lukács 15:17). Néha tanulunk „szomorú tapasztalat árán”, de néha nem! (T&Sz 121:39).
Az élet meghatározó pillanatai annak keretein belül vannak, ami megadatott nekünk, és e keretek között „véssük fel” döntéseinket. Az számít igazán, hogy miként reagálunk. Minden életnek elegendõek a maga próbatételei! (lásd Máté 6:34).
Közben az emberek rendszeresen eladják a lelküket, az egész világnál sokkal kevesebbért. Robert Bolt A Man for All Seasons címû mûvében hamarosan sor kerül Sir Thomas More mártírhalálára, részben azért, mert barátja, Rich, akit egy helyi hivatalnok lefizetett, elárulta õt. More „félelemmel és mulatsággal nézve Rich szemébe” azt mondja: „Walesért? Ugyan, Richard, az embernek semmi haszna abból, ha akár az egész világért eladja is lelkét. De Walesért!” (A Man for All Seasons [1960], 92). Legyen érvényben ez a feddés minden olyan elfoglaltság esetében, mely visszatart minket a lelki dolgoktól!
Gondolkozzatok el azon, hogy Jézus a világegyetem Ura (lásd T&Sz 45:1; Mózes 1:33; 2:1). Szolgálatát viszont, amint azt mindannyian tudjuk, apró, kis földrajzi területen belül végezte el. Nagyon korlátozottak voltak utazásai a szolgálata idején. Ennek során az Üdvözítõ mégis véghezvitte a kiengesztelést az egész emberiségért! Bizonyára voltak a Golgotánál sokkal elõkelõbb dombok is, és a Gecsemánénál sokkal szebb kertek is. Ezek mégis elég jónak bizonyultak ahhoz, hogy helyet adjanak az emberiség történelmének központi cselekedetéhez!
Ha bûnbánatot tartunk, akkor meríthetünk ebbõl a dicsõséges kiengesztelésbõl. Az emberiség-mintánkban, melybe bele tartozhat a családnál vagy a barátoknál nem nagyobb környezet is, ugyanúgy megtanulhatjuk a szolgálatot és a megbocsátást.
Isten igazságossága és irgalma oly nyilvánvalóan tökéletes lesz, hogy az utolsó ítélet idején nem lesz panasz, még azoktól sem, akik valamikor megkérdõjelezték azt, amit halandó létükben Isten rájuk bízott (lásd 2 Ne. 9:14-15; Alma 5:15-19;12:3-14; 42:23-26; 30.)
Meg lehet és meg kell tehát elégednünk „azzal, amit az Úr [ránk] bízott,” oly módon, hogy elégedettek vagyunk a körülményeinkkel, de önelégültség nélkül, és anélkül, hogy elégedettek lennénk a viselkedésünkkel (lásd 3 Ne. 12:48; 27:27; Máté 5:48).
Az ilyen elégedettség több a vállrándító tétlenségnél. Inkább résztvevõi jóváhagyásunkat tükrözi, mint nemtörõdöm lemondásunkat.
Az Úr ismeri a körülményeinket és szívünk szándékát, és biztos, hogy ismeri a képességeket és az ajándékokat is, melyeket Õ adott nekünk. Tökéletesen fel tudja mérni teljesítményünket az adott dolgok keretében, akár azáltal is, hogy hány lecsüggesztett kezet emeltünk fel a körülöttünk lévõ sok közül. Ebbõl adódóan nem tesz jót a lelkiségnek az, ha további lehetõségekre áhítozunk, és közben nem használjuk ki azokat, melyek karnyújtásnyira vannak.
A kert Mestere tehát tökéletesen tudja azt, hogy mit tehettünk volna és mit tettünk a ránk bízott földdarabbal.
Szelídségük és fokozott képességük a lelki elégedettségre lehet az egyik oka annak, hogy miért a gyengéket használja Isten a világban arra, hogy elvégezzék a munkáját (lásd T&Sz 1:19, 23; 35:13; 133:58-59; 1 Kor. 1:27). A világias embereket különben sem nagyon érdekli az Úr, szemükben alacsonyrendû munkájának végzése.
Az is figyelemre méltó, hogy az Úr nem hajlandó azonnal angyalok seregeit küldeni azért, hogy az egyének biztosan az Õ akarata szerint cselekedjenek (lásd Máté 26:47-53). „Az ige által” legyen meg akarata, ne azért, mert kényszerítve vagyunk (Alma 36:26). A szabály mindig is az volt, és az is marad, hogy mindazonáltal „magad választhatsz” (Mózes 3:17). Az Úr megfélemlítés nélküli megtérést akar.
Mindent kiforgató korunkban emlékezzünk rá, hogy Isten csak arra a fordulatra vágyik, hogy szabad akaratunkból elforduljunk a bûntõl és Hozzá forduljunk. Az Úr tehát nem arra törekszik, hogy elnyomjon minket, hanem inkább arra, hogy segítsen nekünk a világ legyõzésében! (Lásd T&Sz 64:2; Jel. 3:21.)
A ránk bízott dolgok keretében látjuk tehát, hogyan tanúsítanak kedvességet a szentek még a szögesdrót szegélyezte helyzetekben is, míg másoknak a bõségben a viselkedésük szöges. Közben az elégedetlenek folyamatosan saját önsajnálatuk medencéjét ássák, néhányan olimpiai méretût.
Valami mást is meglátunk Alma sugalmazott, oktató elmélkedésében. Alma elismeri, hogy Isten minden nemzetnek ad olyan egyéneket, akik prédikálhatják és taníthatják az igéjét (lásd Alma 29:8). Ha tehát túl nagy mértékben, túl gyakran vagy túl erõszakosan igyekszünk kiterjeszteni a szerepkörünket, akkor valójában leszûkíthetjük mások lehetõségeit. Bizakodó és elégedettségünk emellett értékes alkalmat ad a Szentléleknek arra, hogy elvégezze különleges munkáját.
Ha lelkileg fogjuk az adást, kiegyensúlyozottak lehetünk még akkor is, ha nem ismerjük „mindennek a jelentését” (1 Ne. 11:17). Ez a fajta megelégedett biztonságérzet nem fennhéjázáshoz vezet, hanem csendes elfogadáshoz, mely önmagában azt jelenti, hogy „buzgón” munkálkodunk, de sípok és dobok nélkül. (T&Sz 58:27; lásd még a 28. verset).
Ez a lelki megelégedettség viszont azon múlik, hogy elfogadjuk-e Jézus kiengesztelését, mert megismertük „Isten jóságát, páratlan hatalmát, bölcsességét és az emberek fiai iránt tanúsított türelmét és béketûrését, és az engesztelõ áldozatot is, mely a világ teremtése óta el van készítve” (Móziás 4:6).
Visszatérvén, testvéreim, megdöbbentõ látni azt, ahogyan Alma elõször „harsonával” akart szólni, majd alázatos „eszköz” lett, és elõször meg akarta rázni a földet, majd azt remélte, hogy „néhány lelket a bûnbánat útjára” vezethet! És vajon nem csodálatos-e az, hogy fejlõdhetünk, mutatkozzon meg ez kilenc vers vagy egy élet során?
Colleen-nak és nekem van egy különleges unokánk, Anna Josephine, aki bal kéz nélkül született. Nemrég meghallottunk egy beszélgetést Anna Jo, aki majdnem öt éves, és unokatestvére, Talmage között, aki három éves. Talmage biztatóan azt mondta, amint együtt játszottak, „Anna Jo, amikor felnõsz, akkor majd lesz öt ujjad.” Anna Jo azt mondta: „Nem, Talmage, mire felnövök, nem lesz öt ujjam, de amikor a mennybe jutok, akkor kezem lesz.”
Ha Anna Jo, akire nehéz napok várnak, rendületlen marad abban, ami megadatott neki, akkor továbbra is nagy áldás lesz mások számára!
Mily áldottak vagyunk, hogy Alma szavai mindannyiunk számára megõriztettek. „Vonatkoztassuk” magunkra Alma szavait! (lásd 1 Ne. 19:23). Ezért imádkozom annak nevében, aki minden verebet és minden ujjat számon tart, és mégis a világegyetem Ura, vagyis Jézus Krisztus nevében, ámen!
Previous
