Mint galambok az ablakpárkányainkra Elder Jeffrey R. Holland A Tizenkét Apostol Kvórumából Tegyünk úgy a nekünk adatott bõséggel, ahogy [elõdeink] õk tettek abból a nélkülözésbõl, amellyel oly sokuknak szembe kellett néznie. Ebben a bõségben soha „el ne felejtkezz[ünk] az Úrról”. Elder Maxwell, köszönjük Mennyei Atyánknak apostoli szolgálatod csodálatos meghosszabbítását. Hálásak vagyunk, hogy bizonyságod kijelentése tovább folytatódott ebben a gyönyörû új pavilonban. Szeretünk téged és imádkozunk érted. És Hinckley elnök, az egyház közel 11 millió tagja nevében megköszönjük az Úrnak a te szolgálatod meghosszabbítását. Tisztán emlékszem ennek az épületnek az elsõ kapavágási ünnepségére, amelyet te vezettél, egy kicsit kevesebb, mint három évvel ezelõtt. Az azon az ünnepségen mondott záróimájában Boyd K. Packer elnök biztonságot kért az építkezés során, szépséget a befejezett épületben, majd még egy kegyet kért a mennyektõl. Azt kérte, elnök úr, hogy megláthasd ezt a helyet, elnökölhess ennél a pulpitusnál, és hogy kijelenthesd bizonyságodat itt. Köszönünk téged a mennyeknek, és köszönjük az erre az imára adott választ. Ezek bizonyára azok közül a napok közül valók, amelyeket hithû és távolba látó elõdeink láttak a visszaállítás legkoraibb éveiben. 1844. áprilisában az egyház általános konferenciáján a testvérek felidézték azokat az elsõ összejöveteleket 1830-ban. Egyikük azt mondta: „Úgy [beszéltünk] Isten királyságáról, mintha az egész világ az uralmunk alatt állt volna. Nagy bizonyossággal beszéltünk, és nagy dolgokat beszéltünk, bár nem voltunk sokan [szám szerint]. . . Néztünk, [és] ha nem is ezt [a gyülekezetet] láttuk, láttuk látomásban Isten egyházát, ezerszer nagyobbnak [mint akkor volt], bár [akkor] nem voltunk elegen ahhoz, hogy elég emberrel lássunk el egy farmot, vagy elég munkát adjunk egy fejõasszonynak. . . [Az egyház] összes tagja egy majdnem negyven négyzetméteres teremben gyûlt össze a konferenciára. Beszéltünk [akkor] . . . az emberekrõl, akik úgy jönnek, mint a galambok az ablakpárkányokra; . . . hogy [minden] nemzet az [egyházhoz] fog özönleni; . . . Ha megmondtuk volna az embereknek, mit láttak aznap szemeink, nem hittek volna nekünk.”1 Ha ez volt az érzésük 1844 végzetes évében, közvetlenül Joseph Smith mártírhalála elõtt, mit láthatnak ugyanezek a férfi- és nõtestvérek örökkévaló otthonukból egy ilyen napon, mint a mai! Oly sok minden történt azóta, amiért nekik és nekünk hálásnak kell lennünk! És természetesen ez nem a vég. Még oly nagyon sok tennivalónk van, mind hithûségünk és szolgálatunk minõségét és mennyiségét tekintve. George A. Smith, az Elsõ Elnökségben Brigham Young elnök tanácsosa egyszer azt mondta figyelmeztetésképp: „Építhetünk templomokat, állíthatunk lenyûgözõ kupolákat, nagy tornyokat vallásunk tiszteletére, de ha elmulasztjuk azt, hogy a szerint a vallás tantételei szerint éljünk . . . és minden gondolatunkban elismerjük Istent, nem részesülünk azokban az áldásokban, amelyeket annak gyakorlati megvalósítása biztosítana.”2 Alázatosnak és lelkiismeretesnek kell lennünk. Minden jónak a tisztelete és dicsõsége Istent illeti, és még mindig sok minden áll elõttünk, ami finomító, sõt, nehéz lesz, amint Õ egyre erõsebbé tesz minket. Mindebben elmém azokhoz a korai szentek felé fordult, akik túl gyakran a feledés homályába vesznek, akik csendesen és hithûen vitték elõre a királyságot, sokkal nehezebb napokban. Közülük olyan sokan tûnnek szinte névtelennek számunkra most. Sokuk ment sírjukba ismeretlenül - gyakran korai sírjukba. Néhányuk egy-két sor erejéig bekerült az egyház történelmébe, de legtöbbjük mindenféle magas rang vagy a történelem figyelme nélkül jött és távozott. Ezek az emberek, közös elõdeink, olyan csendesen és névtelenül mentek át az örökkévalóságba, mint ahogyan a vallásukat is élték. Ezek a csendes szentek, akikrõl egyszer J. Reuben Clark elnök beszélt, amikor köszönetet mondott mindannyiuknak, „különösen”, mondta, „közülük a legszelídebbeknek és a legalázatosabbaknak, akik [nagy mértékben] ismeretlenek [és] elfelejtettek, [kivéve] gyermekeik és gyermekeik gyermekeinek a kandallója körül, akik nemzedékrõl nemzedékre továbbadják hitük történetét.”3 Akár régi egyháztagok, akár új megtértek vagyunk, mindannyian haszonélvezõi vagyunk ezeknek a hithû elõdöknek. Ebben a gyönyörû új épületben és az itt összegyûlt történelmi konferencián megéreztem, mennyivel tartozom azoknak, akiknek annyival kevesebbjük volt, mint nekem, de akik jóformán minden esetben jóval többet tettek a királyság felépítéséért, mint én valaha is. Ez talán mindig így volt a sáfárságok során. Jézus egyszer emlékeztette tanítványait, hogy olyan mezõkön aratnak, amelyeken õk nem munkálkodtak.4 Mózes korábban ezt mondta népének: „És mikor bevisz téged az Úr, a te Istened a földre, a mely felõl megesküdt a te atyáidnak, . . . hogy ad néked nagy és szép városokat, a melyeket nem építettél; És minden jóval telt házakat, a melyeket nem te töltöttél meg, és ásott kutakat, a melyeket nem te ástál, szõlõ- és olajfakerteket, a melyeket nem te plántáltál.”5 Gondolatban visszamegyek 167 évvel korábbra, ahhoz a kis csoport nõhöz, idõsebb férfihoz és azokhoz a gyerekekhez, akik dolgozni tudtak és akiket otthon hagytak, hogy folytassák a Kirtland templom építését, míg szinte minden férfi, aki elég jól volt ahhoz, hogy elmenjen, egy mintegy 1600 kilométeres segélymenetet indított, hogy megsegítsék a Missouriban élõ szenteket. A feljegyzésekbõl kiderül, hogy szinte szó szerint minden kirtlandi nõ kötött és font, hogy felruházzák a templomon dolgozó férfiakat és fiúkat. Elder Heber C. Kimball írta: „Csak az Úr ismeri a szegénység, a megpróbáltatás és a nélkülözés megnyilvánulásait, amelyeken át kellett mennünk annak érdekében, hogy elérhessük ezt.” Feljegyezték, hogy az akkori egyik vezetõ, látván az egyház szenvedését és nyomorúságát, gyakran nappal és éjjel felment az épület falaira, könnyek közt kiáltva a Mindenhatóhoz, hogy küldjön eszközöket, melyek által befejezhetik azt az épületet.6 Nem volt semmivel sem egyszerûbb, amikor a szentek nyugatra mentek, és megkezdték e völgyek betelepítését. Elemis és ároni pap korú fiatal férfiként a nagyszerû öreg St. George Tabernákulumba jártam istentiszteletre, aminek az építése 1863-ben kezdõdött. A nagyon hosszú prédikációk alatt azzal szórakoztattam magam, hogy az épületet nézegettem, csodálván a bámulatos pionír szakértelmet, amely azt a kiemelkedõ épületet emelte. Tudtátok, mellesleg, hogy 184 szõlõfürt van bevésve a mennyezet koszorújába? (Néhány beszéd nagyon hosszú volt!) De leginkább az ablakok üvegtábláinak a számolását élveztem (összesen 2,244 darab), mert Peter Neilson történetén nõttem fel, aki egyike volt azon kevésbé ismert és mára már elfelejtett szenteknek, akikrõl beszéltünk. A tabernákulum építése folyamán a helybéli férfitestvérek megrendelték az ablakokba való üveget New Yorkból, és a Horn-fokot megkerülve szállították el Kaliforniába. De ki kellett egyenlíteni egy 800 dolláros számlát, mielõtt az üvegeket átvehették és St. George-ba vihették volna. David H. Cannon testvér, aki késõbb az ugyanekkor épülõ St. George templom elnöke lett, volt a felelõs a szükséges alap elõteremtéséhez. Az egész közösség fáradhatatlan erõfeszítése után, miután jóformán mindent, amijük csak volt, odaadtak ehhez a két monumentális építkezéshez, csak 200 dollárnyi készpénzt tudtak összegyûjteni. Puszta hitbõl cselekedve Cannon testvér megbízott egy csapat szállítót, hogy készüljenek fel arra, hogy elmennek Kaliforniába az üvegért. Tovább imádkozott, hogy a 600 dolláros hatalmas egyenleg valahogy elõálljon az indulásuk elõtt. A közeli Washingtonban, Utah államban élt Peter Neilson, egy dán bevándorló, aki évekig gyûjtött arra, hogy kibõvítse szerény kétszobás vályogházát. A szállítók Kaliforniába való indulásának elõestéjén Peter álmatlanul töltötte az éjszakát abban a kicsiny házikóban. Dánia távoli földjén történt megtérésére gondolt, és azt követõ csatlakozására az Amerikában élõ szentekhez. Miután nyugatra jött, letelepedett és a megélhetésével küszködött Sanpete-ben. És akkor, amint egy kis jólét állt be ott, válaszolt a hívásra, hogy szedje a sátorfáját, és menjen a Gyapot Misszióba, hogy ott az alkálival teli földû, maláriával sújtott és árvízzel elárasztott Dixie telepeseinek szánalmas és megrekedt erõfeszítéseit támogassa. Ahogy aznap éjjel az ágyában feküdt és elmélkedett az egyházban töltött éveirõl, mérlegre tette a tõle kért áldozatokat és a csodálatos áldásokat, amikben részesült. Valahol azokban a titkos órákban döntést hozott. Néhányan azt mondják, álom volt, mások azt, benyomás, megint mások egyszerûen kötelességnek nevezik. Bárhonnan jött is az útmutatás, Peter Neilson hajnal elõtt felkelt azon a napon, amikor a csapatoknak indulniuk kellett Kaliforniába. Pusztán egy gyertya és az evangélium fényének segítségével Peter elõhúzott titkos rejtekhelyérõl 600 dollárt arany érmékben - félsasokat, sasokat és dupla sasokat [öt-, tíz- és húszdollárosokat]. Felesége, Karen, akit felébresztett a korahajnali mozgolódás, megkérdezte, miért kelt fel olyan korán. Csak annyit mondott, hogy gyorsan meg kell tennie a hét mérföldet St. George-ba. Amikor a reggel elsõ fényei megpihentek Dél-Utah gyönyörû vörös szikláin, kopogás hallatszott David H. Cannon ajtaján. Ott állt Peter Neilson, egy vörös erszényt tartva, ami megereszkedett tartalmának súlya alatt. - Jó reggelt, David. - mondta Peter. - Remélem, nem jöttem túl késõn. Tudni fogod, mit tegyél ezzel a pénzzel. Azzal sarkon fordult és visszasétált Washingtonba, vissza hûséges és benne bízó feleségéhez, és vissza a kicsiny kétszobás vályogházhoz, ami csak két szobás maradt élete végéig.7 Még egy feljegyzés a modern Sion azon korai, hithû építõirõl. John R. Moyle Alpine-ban, Utah-ban élt, légvonalban körülbelül 35 kilométerre a Salt Lake Templomtól, ahol a kõmûvesmunka fõfelügyelõje volt az építkezés során. Hogy biztosan odaérjen a munkahelyére reggel 8 órára, Moyle testvér hétfõ reggelente körülbelül hajnali 2-kor indult el otthonról gyalog. Munkahetét pénteken 5-kor fejezte be, és nekiindult a hazafelé vezetõ gyalogútnak, kevéssel éjfél elõtt érvén haza. Minden héten megismételte ezt az idõbeosztást a teljes idõ alatt, amíg a templom építkezésénél szolgált. Egyszer amikor otthon volt a hétvégére, az egyik tehén fejés közben elszabadult és térden rúgta Moyle testvért, térde alatti csontját szilánkokra törve. Mivel nem volt jobb orvosi ellátásuk, mint általában akkoriban az ilyen vidéki körülmények között, családja és barátai leemeltek egy ajtót és rákötözték õt arra a tákolt mûtõasztalra. Akkor fogták a fûrészt, amit egy közeli fa ágainak levágásához használtak, és lefûrészelték a lábát néhány hüvelykkel a térd alatt. Amikor minden orvos számítása ellenére a lába gyógyulásnak indult, Moyle testvér fogott egy fadarabot, és faragott egy mûlábat. Elõször a házban járkált. Azután kint a kertben. Végül körbejárta birtokát. Amikor úgy érezte, el tudja viselni a fájdalmat, felcsatolta a lábát, megtette gyalog a Salt Lake Templomhoz vezetõ harmincöt kilométert, felmászott az állványozásra, és vésõvel a kezében bekalapálta a feliratot: „Szentség az Úrnak.”8 Atyáink és anyáink hitével, mely napjainkban olyan nyilvánvaló körülöttünk, hadd fejezzem be annak az idézetnek a hátralévõ részével, amellyel beszédemet indítottam. Különösen idõszerûnek tûnik mai csodálatos körülményeinkhez. Miután Mózes beszélt annak a korai nemzedéknek azokról az áldásokról, amiket azok hithûsége miatt élveztek, akik elõttük jártak, azt mondta: „Vigyázz magadra, hogy el ne felejtkezzél az Úrról, a ki kihozott téged. . . Ne járjatok idegen istenek után, azoknak a népeknek az istenei közül, a kik körültetek vannak; Mert az Úrnak, a te Istenednek szent népe vagy te; téged választott az Úr, a te Istened, hogy saját népe légy néki, . . . Nem azért választott titeket [az Úr], hogy minden népnél többen volnátok; mert ti minden népnél kevesebben vagytok; Hanem mivel szeretett titeket az Úr, és hogy megtartsa az esküt, a melylyel megesküdt volt a ti atyáitoknak. . . És hogy megtudjad, hogy az Úr, . . . õ az Isten, a hívséges Isten, a ki megtartja a szövetséget és az irgalmasságot ezeríziglen azok iránt, a kik õt szeretik, és az õ parancsolatait megtartják.”9 Még mindig áldottak vagyunk Isten e szeretete és ezerízigleni szellemi és szó szerinti elõdeink hithûsége miatt. Tegyünk úgy a nekünk adatott bõséggel, ahogy õk tettek abból a nélkülözésbõl, amellyel oly sokuknak szembe kellett néznie. Ebben a bõségben soha „el ne felejtkezz[ünk] az Úrról”, se ne „járj[unk] idegen istenek után”, hanem legyünk mindig „Isten[ünk]nek szent népe”. Ha így teszünk, azok, akik az Úr szavára éheznek és szomjúhoznak, továbbra is úgy fognak jönni, „mint galambok az ablakpárkányainkra”. Békét, növekedést és üdvözülést keresve fognak jönni. Ha vallásunk szerint élünk, mindezt és még többet is fognak találni. Áldott nép vagyunk. Ebben a csodálatos idõben lenyûgözõ hálát érzek. Köszönöm Mennyei Atyámnak a szám nélküli és megszámolhatatlan áldást, amelyek közül az elsõ és a legfontosabb Egyszülött Fia, a Názáreti Jézus, Üdvözítõnk és Királyunk ajándéka. Tanúságom teszem, hogy Krisztus tökéletes élete és szeretõ áldozata szó szerint a Király váltsága volt, az önként fizetett kiengesztelés, hogy ne csak a halál börtönébõl vezessen ki bennünket, hanem a bánat, a bûn és az élvhajhászat börtöneibõl is. Tudom, hogy Joseph Smith látta az Atyát és a Fiút, és hogy ez a nap annak a napnak a közvetlen kiterjesztése. Sokkal tartozom ezért a drága tudásért, amirõl bizonyságomat teszem itt. Sokkal tartozom a felbecsülhetetlen értékû örökségért, amely nekem adatott. Valójában mindennel tartozom, és életem hátralévõ részét annak szentelem, hogy visszafizessem - Jézus Krisztus nevében, ámen. JEGYZETEK 1. Times and Seasons, 1844. május 1., 522-523; lásd még History of the Church, 6:288-289. 2. Deseret News Semi-Weekly, 1872. július 17., 348. o. 3. Conference Report, 1947. október, 155. o.; vagy „To Them of the Last Wagon”, Ensign, 1997. július, 35-36. o. 4. Lásd János 4:38. 5. 5 Mózes 6:10-11. 6. „Extracts from H. C. Kimball’s Journal”, Times and Seasons, 1845. április 15., 867. o.; lásd még Orson F. Whitney, Life of Heber C. Kimball (1945), 67-68. o. 7. Lásd Andrew Karl Larson, Red Hills of November, [1957], 311-313. o. 8. Lásd Biographies and Reminiscences, a James Henry Moyle Collection-bõl, The Archives of the Church of Jesus Christ of Latter-Day Saints, szerk. Gene A. Sessions (1974), 202-203. o.; Vaughn J. Featherstone, Man of Holiness (1998), 140-141. o. 9. 5 Mózes 6:12, 14, 18; 7:6-9.