Feltámadás Elder Dallin H. Oaks A Tizenkét Apostol Kvórumából A feltámadás sokkal több, mint egyszerûen a szellem újraegyesülése a testtel. . . . A feltámadás egy olyan visszaállítás, mely „érzékiért érzékit” és „jóért jót” ad vissza (Alma 41:13). Jób könyve felteszi az egyetemes kérdést: „Ha meghal az ember, vajjon feltámad-é?” (Jób 14:14) A halálból való feltámadás az egyik központi témája a szentírásoknak, mind az õsi, mind a mai idõkben. A feltámadás hitünk egyik oszlopa. Értelmet ad tanainknak, motivációt viselkedésünknek, valamint reményt a jövõnknek. I. JÉZUS FELTÁMADÁSA Az egyetemes feltámadás Jézus Krisztus feltámadásával vált valósággá (lásd Máté 27:52-53). A halála és temetése utáni harmadik napon Jézus elõjött a sírból. Megjelent számos férfinak és nõnek, majd az összegyûlt apostoloknak is. Az evangéliumok közül három írja le ezt az eseményt. Lukács a legteljesebb: „Jézus . . . monda nékik: Békesség néktek! Megrémülvén pedig és félvén, azt hivék, hogy valami lelket látnak. És monda nékik: Miért háborodtatok meg, és miért támadnak szívetekben okoskodások? Lássátok meg az én kezeimet és lábaimat, hogy én magam vagyok: tapogassatok meg engem, és lássatok; mert a léleknek nincs húsa vagy csontja, a mint látjátok, hogy nékem van! Akkor megnyilatkoztatá az õ elméjöket . . . És monda nékik: Így van megírva, és így kellett szenvedni a Krisztusnak, és feltámadni a halálból harmadnapon.” (Lukács 24:36-39, 45-46) Az Üdvözítõ második tanúságot adott az apostoloknak. Tamás, egy a tizenkettek közül, nem volt velük, amikor Jézus eljött. Kitartott amellett, hogy nem fog hinni, hacsak saját maga nem látja és nem tapintja meg. János így jegyezte fel: És nyolcz nap mulva ismét benn valának az õ tanítványai, Tamás is õ velök. Noha az ajtó zárva vala, beméne Jézus, és megálla középen és monda: Békesség néktek! Azután monda Tamásnak: Hozd ide a te ujjadat, és nézd meg az én kezeimet; és hozd ide a te kezedet, és bocsássad az én oldalamba: és ne légy hitetlen, hanem hivõ. És felele Tamás és monda néki: Én Uram és én Istenem! Monda néki Jézus: Mivelhogy láttál engem, Tamás, hittél: boldogok, a kik nem látnak, és hisznek.” (János 20:26-29) Ezen bibliai tanúságok ellenére sokan, akik kereszténynek nevezik magukat, elutasítják vagy komoly kételyeknek adnak hangot a feltámadás valóságát illetõen. Mintha elõre látta volna ezeket a kételyeket, és egyben választ adva azokra, a Biblia feljegyezte a feltámadt Krisztus számos megjelenését. Ezek közül néhányszor egyes embereknek jelent meg, mint például Mária Magdalénának a sírboltnál. Máskor kisebb-nagyobb csoportoknak jelent meg, mint például amikor „megjelent több mint ötszáz atyafinak egyszerre.” (1 Kor. 15:6) A Mormon könyve, egy másik bizonyság Jézus Krisztusról, feljegyzi azon százak élményét, akik személyesen látták a feltámadt Urat és megérintették Õt, megtapintván kezén és lábán a szögek nyomait, és kezeiket bebocsátották az oldalába. Az Üdvözítõ „egyenként” hívta fel a tömeget, hogy részük legyen ebben a tapasztalatban. (3Ne. 11:15), hogy meggyõzõdhessenek arról, hogy Õ „Izráel Istene, vagyis az egész föld Istene, aki a világ bûneiért megöletett.” (3 Ne. 11:14) Az ezen hithû emberek között végzett személyes szolgálata során a feltámadt Krisztus meggyógyította a betegeket, valamint „vette kisgyermekeiket és mindegyiket, egytõl-egyig megáldotta.” (3 Ne. 17:21) Ennek a gyengéd tettnek körülbelül kétezer-ötszáz férfi, asszony és gyermek volt a tanúja (lásd 3 Ne. 17:25). II. A HALANDÓK FELTÁMADÁSA A lehetõség, hogy egy halandó, aki meghalt, elõ fog jönni és újra él egy feltámadt testben, reményt ébresztett és heves vitákat váltott ki a feljegyzett történelem folyamán. Tiszta szentírásbeli tanításokra támaszkodva az utolsó napi szentek egyesülnek annak az állításában, hogy Krisztus megoldotta a halál kötelékeit (Móziás 16:7), hogy „elnyeletett a halál diadalra" (1 Kor. 15:54; lásd még Mormon 7:5; Móziás 15:8, 16:7-8; Alma 22:14). Mivel hiszünk a Bibliában és a Mormon könyvében Jézus Krisztus szószerinti feltámadásáról szóló leírásokban, készek vagyunk elfogadni a számos szentírásbeli tanítást arról, hogy hasonló feltámadásban részesül minden halandó, aki valaha is élt ezen a földön (lásd 1 Kor. 15:22; 2 Ne. 9:22; Hél. 14:17; Mormon 9:13; T&Sz 29:26, 76-39, 42-44). Ahogyan Jézus tanította: „mert én élek, ti is élni fogtok.” (János 14:19.) A feltámadás szószerinti és egyetemes természete élénken került megjelenítésre a Mormon könyvében. Amulek próféta ezt tanította: „Ugyanis Krisztus halála megoldja a halálnak, vagyis a testi halálnak kötelékeit, hogy ebbõl a testi halálból mindenki feltámadhasson. És akkor a test, a maga eredeti tökéletes formájában a lélekkel egyesül. A végtagok ízületeikkel együtt visszakerülnek a saját törzsükhöz és pontosan olyanok leszünk, mint amilyenek most vagyunk. . . És ez a helyreállítás mindenkivel meg fog történni: öreggel, fiatallal, szolgával és szabaddal, férfival, nõvel, gonosszal és igazzal. És még egy hajszál sem fog hiányozni fejükrõl, mert minden visszanyeri eredeti alakját” (Alma 11:42-44). Alma azt is tanította, hogy a feltámadáskor „minden tökéletesen visszaállíttatik a saját, igazi alakjában.” (Alma 40:23) Sok élõ tanú teheti bizonyságát a feltámadás e szentírásbeli megerõsítéseinek a szószerinti beteljesülésérõl. Sokan, beleértve néhányakat a saját tágabb családomból, látták egy elhunyt szerettüket látomásban vagy személyesen megjelenve, és tanúsították azt, hogy „saját, igazi alakjukba” lettek visszaállítva, erejük teljében. Ezek akár már feltámadt személyek megjelenései voltak, akár igazlelkû szellemek, akik a biztos feltámadást várják, a halandók feltámadásának valósága és természete egyértelmû. Milyen megnyugtató tudni azt, hogy mindazok, akiket az életben hátráltatott valamilyen születési rendellenesség, a halandóság sérülései, betegség vagy az idõs korral járó természetes gyengülés, mindannyian vissza lesznek állítva „saját, igazi alakjukban”. III. A FELTÁMADÁS JELENTÕSÉGE Kíváncsi vagyok, vajon teljesen értékeljük-e annak a hatalmas jelentõségét, hogy hiszünk egy szószerinti, egyetemes feltámadásban. A halhatatlanság ígérete alapvetõ hitünk szempontjából. Joseph Smith próféta kijelentette: „Vallásunk alapvetõ tantételei az apostolok és próféták bizonysága Jézus Krisztusról, hogy Õ meghalt, eltemették, majd a harmadik napon feltámadt és felszállt a mennybe; és minden egyéb dolog, ami a vallásunkkal kapcsolatos, csak függeléke ennek.” (Teachings of the Prophet Joseph Smith, vál. Joseph Fielding Smith [1938], 121). E dicsõséges szolgálat számtalan eleme közül Joseph Smith próféta miért használta az Üdvözítõ halálát, eltemetését és feltámadását, mint vallásunk alapvetõ tantételét, és miért mondta, hogy „minden egyéb dolog . . . csak függeléke ennek”? A válasz abban a tényben található, hogy az Üdvözítõ feltámadása központi abban, amit a próféták „a haláltól való megszabadítás nagyszerû és örök tervének” neveznek (2 Ne. 11:5). Örökkévaló utazásunk során a feltámadás az a jelentõs mérföldkõ, amely a halandóság végét és a halhatatlanság kezdetét jelöli. Az Úr leírta ennek az alapvetõ változásnak a fontosságát, amikor kijelentette: „És így én, az Úristen, meghatároztam az ember megpróbáltatásának napjait, hogy testi halála által az, aki hisz, feltámadhasson halhatatlanságra, sõt örök életre.” (T&Sz 29:43) Hasonlóképp, a Mormon könyve ezt tanítja: „Mert az embernek meg kell halnia, hogy a nagy Teremtõ irgalmas terve megvalósulhasson, ezért kell, hogy legyen egy feltámadás” (2 Ne. 9:6). Tudjuk azt is, modernkori kinyilatkoztatásból, hogy szellemünk és testünk újraegyesülése nélkül nem részesülhetnénk az „öröm teljességében”. (T&Sz 93:33-34). Amikor megértjük a feltámadás életfontosságú helyzetét a „megváltás tervében”, amely örök utazásunkat irányítja (Alma 12:25), meglátjuk, miért tanította Pál apostol, hogy „ha nincsen a halottak feltámadása, . . . akkor hiábavaló a mi prédikálásunk, de hiábavaló a ti hitetek is” (1 Kor. 15:13-14). Megértjük azt is, Péter apostol miért utalt arra a tényre, hogy Isten, az Atya mérhetetlen kegyelmében: „újonnan szûlt minket élõ reménységre Jézus Krisztusnak a halálból való feltámadása által” (1 Péter 1:3; lásd még 1 Thes. 4:13-18). IV. A FELTÁMADÁS MEGVÁLTOZTATJA A HALANDÓSÁGRÓL VALÓ KÉPÜNKET Az „élõ reménység”, amelyet a feltámadás által kapunk az a meggyõzõdés, hogy a halál nem egyéni létünk befejezése, hanem csupán a halandóságból a halhatatlanságba való átváltozás egy szükséges lépése. Ez a reménység megváltoztatja a halandó élet egész szemszögét. A feltámadás és a halhatatlanság bizonyossága befolyásolja azt, hogyan tekintünk a halandóság fizikai kihívásaira, hogyan éljük halandó életünket, és hogyan viszonyulunk a körülöttünk lévõ emberekhez. A feltámadás bizonyossága erõt és perspektívát ad nekünk ahhoz, hogy átvészeljük a halandó kihívásokat, amelyekkel mindannyiunknak szembe kell néznie, köztük azokat a fizikai, mentális és lelki fogyatékosságokat, amelyeket születésünkkel hozunk magunkkal, vagy a halandó élet során szerzünk. A feltámadás miatt tudjuk, hogy ezek a halandó fogyatékosságok csak átmenetiek! A feltámadás bizonyossága erõteljes ösztönzést is biztosít, hogy halandó életünk során betartsuk Isten parancsolatait. A feltámadás sokkal több, mint egyszerûen a szellem újraegyesülése egy olyan testtel, amelyet a sír fogva tart. Tudjuk a Mormon könyvébõl, hogy a feltámadás egy visszaállítás, amely során „érzékiért érzékit” és „jóért jót” kapunk vissza (Alma 41:13; lásd még a 2-4. verset, és Hél. 14:31-et). Amulek próféta azt tanította: „Testeteket az örökkévalóságban is ugyanaz a lélek fogja uralni, amelyik földi életetekbõl való távozásotokkor uralta.” (Alma 34:34) Ennek eredményeként amikor az emberek elhagyják ezt az életet és tovább haladnak a következõbe, „az igazak akkor is igazak [lesznek]” (2 Ne. 9:16), és „amilyen intelligenciaszintet érünk el ebben az életben, [az] ébred velünk . . . a feltámadáskor.” (T&Sz 130:18) A visszaállítás tantétele azt is jelenti, hogy azok az emberek, akik nem igazlelkûek a halandó életben, nem fognak igazlelkûként elõjönni a feltámadáskor (lásd 2 Ne. 9:16; 1 Kor. 15:35-44; T&Sz 88:27-32). Ezen felül, ha halandó bûneinket nem tisztította ki és törölte el a bûnbánat és a megbocsátás (lásd Alma 5:21; 2 Ne. 9:45-46; T&Sz 58:42), akkor úgy támadunk fel, hogy „világosan fogunk emlékezni” (Alma 11:43), és „tökéletesen tudatában leszünk bûneinknek, [és minden] tisztátalanságunknak” (2Ne. 9:14; lásd még Alma 5:18). Ennek a valóságnak a fontosságát hangsúlyozza sok szentírás, amelyek azt mondják, hogy a feltámadást közvetlenül követi az utolsó ítélet (lásd 2 Ne. 9:15, 22; Móziás 26:25; Alma 11:43-44, 42:23; Mormon 7:6, 9:13-14). Valóban, „az ember ebben az életben készüljön fel az Istennel való találkozásra” (Alma 34:32). A bizonyosság, hogy a feltámadás magában fogja foglalni a lehetõségünket, hogy a családtagjainkkal legyünk - férjek, feleségek, szülõk, fivérek és nõvérek, gyermekek és unokák - erõteljes bátorítás számunkra, hogy betöltsük családi kötelezettségeinket a halandóságban. Segít, hogy szeretetben éljünk együtt ebben az életben, várván a következõ élet örömteli találkozásait és kapcsolatait. Biztos tudásunk a halhatatlanságba való feltámadásról bátorságot is ad nekünk ahhoz, hogy szembenézzünk a saját halálunkkal - még olyan halállal is, amit idõ elõttinek hívhatunk. Így Ammon népének a Mormon könyvében „Krisztusba és a feltámadásba vetett hite olyan erõs volt, hogy egyáltalán nem félt a haláltól, mert számukra Krisztusnak a halál feletti gyõzelme eltörölte a halált” (Alma 27:28). A halhatatlanság bizonyossága segít elviselnünk a halandó elválást is, amely szeretteink halálakor következik be. Mindannyian könnyeztünk egy haláleset miatt, gyászoltunk egy temetés során, vagy fájdalommal álltunk egy sír mellett. Én bizonyosan. Mindannyiunknak dicsõítenünk kell Istent a biztos feltámadásért, amely halandó elválásainkat idõlegessé teszi, valamint reményt és erõt ad ahhoz, hogy kitartsunk. V. A FELTÁMADÁS ÉS A TEMPLOMOK A templomépítés dicsõséges idõszakában élünk. Ez is a feltámadásba vetett hitünk következménye. Csak néhány hónappal ezelõtt abban a kiváltságban volt részem, hogy elkísérhettem Hinckley elnököt egy új templom felszentelésére. Abban a szentséges környezetben ezt hallottam tõle: „A templomok a halhatatlanságról való meggyõzõdésünk tanúiként állnak. Templomaink a síron túli élettel foglalkoznak. Például nincsen szükség a templomban kötni házasságot, ha csak a halandó életünk idõszakában tartó házasságunk foglalkoztat.” Ez a prófétai tanítás felnagyította megértésemet. Templomaink a feltámadás valóságába vetett hitünk élõ, munkálkodó bizonyságai. Biztosítják azt a szentséges környezetet, ahol élõ helyettesek elvégezhetik a halandó élet minden szükséges szertartását azok helyében, akik a szellemek világában élnek. Ezek közül egyiknek sem lenne jelentõsége, ha nem rendelkeznénk az egyetemes halhatatlanság bizonyosságával és az örök élet lehetõségével, Urunk és Üdvözítõnk, Jézus Krisztus feltámadásán keresztül. Hiszünk az egész emberiség szószerinti, egyetemes feltámadásában, amely „csak Izráel Szentjének feltámasztó ereje által lehetséges.” (2 Ne. 9:12.) Mi is tanúbizonyságot teszünk „Az Élõ Krisztus”-ról, ahogy az elhangzott a nemrég kiadott, hasonló nevû apostoli kiáltványban: „Ünnepélyesen bizonyságunkat tesszük arról, hogy élete, amely az egész emberi történelem középpontjában áll, nem Betlehemben kezdõdött, és nem a Kálvárián ért véget . . . . Felszentelt apostolaiként bizonyságunkat tesszük, hogy Jézus az Élõ Krisztus, Isten halhatatlan Fia. Õ a nagy Immánuel király, aki ma az Õ Atyjának jobbján áll. Õ a világ világossága, élete és reménysége. Az Õ útja az ösvény, amely ebben az életben boldogsághoz, az elkövetkezendõben pedig örök élethez vezet.” („Az Élõ Krisztus: Az apostolok bizonysága” 2000. január 1.) Bizonyságomat teszem errõl a valóságról, és az Õ és a mi feltámadásunk valóságáról, Jézus Krisztus nevében, ámen.