A kihívás, hogy váljunk valakivé Elder Dallin H. Oaks a Tizenkét Apostol Kvórumából „A világ intézményeivel szemben, melyek arra tanítanak minket, hogy tudjunk valamit, Jézus Krisztus evangéliuma azt a kihívást állítja elénk, hogy váljunk valakivé.” Pál apostol tanítása szerint azért adattak az Úr tanításai és tanítói, hogy mindannyian eljuthassunk „az Isten Fiában való hitnek és az Õ megismerésének egységére” (Ef. 4:13). Ez a folyamat sokkal többet követel a tudás megszerzésénél. Még az sem elég, ha meggyõz minket az evangélium; úgy kell cselekednünk és gondolkoznunk, hogy megtérítsen minket. A világ intézményeivel szemben, melyek arra tanítanak minket, hogy tudjunk valamit, Jézus Krisztus evangéliuma azt a kihívást állítja elénk, hogy váljunk valakivé. Sok bibliai és korunkbeli szentírás beszél egy végsõ ítéletrõl, melynek során mindenki szándékai, cselekedetei, illetve szíve vágyai szerint kap majd jutalmat. Más szentírások viszont még azzal is kiegészítik ezt, hogy utalnak rá,hogy az általunk elért állapot alapján ítéltetünk meg. Nefi próféta annak tekintetében ír a végsõ ítéletrõl, amivé váltunk: „Mert ha cselekedeteik tisztátalanok voltak, akkor õk is tisztátalanok, és ha õk tisztátalanok, akkor nem lakhatnak Isten birodalmában” (1 Nefi 15:33). Moróni kijelenti: „Aki tisztátalan volt, az továbbra is tisztátalan marad, aki igaz volt, az továbbra is igaz marad” (Mormon 9:14; lásd még Jel. 22:11-12; 2 Nefi 9:16; T&Sz 88:35). Ugyanez áll majd az „önzõségre”, az „engedetlenségre” és minden más személyes jellemvonásra, mely nem áll összhangban Isten követelményeivel. A gonoszok „állapotára” utalva a végsõ ítéletkor, Alma elmagyarázza, hogy ha szavaink, tetteink és gondolataink elítélnek minket, akkor „nem találtatunk szeplõtlennek, . . . és akkor majd, ebben a borzalmas állapotban, nem merünk Istenre tekinteni” (Alma 12:14). Ezekbõl a tanításokból arra következtethetünk, hogy a végsõ ítélet nem csupán a jó és a rossz cselekedetek kiértékelése - azé, amit tettünk. Tetteink és gondolataink végsõ hatásának az elismerése is ez - azé, akivé váltunk. Senki esetében nem elég a dolgok puszta elvégzése. Az evangélium parancsolatai, szertartásai és szövetségei nem betétek listáját alkotják, melyekre szükség van valamely mennyei számlán. Jézus Krisztus evangéliuma olyan terv, mely megmutatja nekünk, hogyan váljunk azzá, aminek Mennyei Atyánk szeretne minket. Egy példázat illusztrálja ennek megértését. Egy gazdag apa tudta, hogy ha csak úgy ráruházná vagyonát egyik gyermekére, aki még nem tett szert a szükséges bölcsességre és fejlettségre, akkor az örökség valószínûleg elveszne. Az apa azt mondta gyermekének: „Mindenemet neked szeretném adni, amim csak van - nem csak a vagyonomat, de a hivatalomat és az emberek közötti rangomat is. Amim van, azt könnyen odaadhatom neked, de aki vagyok, azt magadnak kell megszerezned. Annak megtanulásával formálsz majd jogot örökségedre, amit én is megtanultam, és azzal, hogy úgy élsz, ahogy én is éltem. Megadom neked azokat a törvényeket és tantételeket, melyek által szert tettem bölcsességemre és fejlettségemre. Kövesd a példámat, sajátítsd el azt, amit én is elsajátítottam, és akkor olyanná válsz, amilyen én vagyok, és mindenem a tiéd lesz!” Ez a példázat párhuzamba állítható a mennyek rendszerével. Jézus Krisztus evangéliuma az örök élet semmihez sem hasonlítható örökségét, az Atya teljességét ígéri, és felfedi azokat a törvényeket és tantételeket, melyek által ez megszerezhetõ. A megtérés folyamatán keresztül válunk érdemessé az örök életre. Ahogyan most itt használom, ez a többjelentésû szó nem csak meggyõzõdésre utal, hanem alapos természetbeli változásra is. Jézus ezt a jelentést használta, amikor fõ apostolának megtanította a különbséget a tanúbizonyság és a megtérés között. Jézus azt kérdezte a tanítványaitól: „Engemet, embernek Fiát, kinek mondanak az emberek?” (Máté 16:13). Következõ kérdése az volt: „Ti pedig kinek mondotok engem? Simon Péter pedig felelvén, monda: Te vagy a Krisztus, az élõ Istennek Fia. És felelvén Jézus, monda néki: Boldog vagy Simon, Jónának fia, mert nem test és vér jelentette ezt meg néked, hanem az én mennyei Atyám” (Máté 16:15-17). Péternek volt bizonysága. Tudta, hogy Jézus a Krisztus, a megígért Messiás, és ki is jelentette ezt. Tanúbizonyságot tenni annyit tesz, mint tudni és kijelenteni. Késõbb Jézus a megtérésrõl tanította ugyanezeket az embereket, mely sokkal több a tanúbizonyságnál. Amikor a tanítványok megkérdezték, ki a legnagyobb a mennyeknek királyságában, „elõhíván Jézus egy kis gyermeket, közéjök állítja vala azt, És monda: Bizony mondom nektek, ha meg nem tértek és olyanok nem lesztek mint a kis gyermekek, semmiképen nem mentek be a mennyeknek országába. A ki azért megalázza magát, mint ez a kis gyermek, az a nagyobb a mennyeknek országában” (Máté 18:2-4; dõlt betûs kiemelés). Késõbb az Üdvözítõ megerõsítette a megtérés fontosságát, még azok esetében is, akiknek tanúbizonysága van az igazságról. Fennkölt utasításaiban, melyeket az utolsó vacsorakor adott, azt mondta Simon Péternek: „Imádkoztam érted, hogy el ne fogyatkozzék a te hited: te azért idõvel megtérvén, a te atyádfiait erõsítsed” (Lukács 22:32). Ahhoz, hogy megerõsítse a testvéreit - hogy táplálja és vezesse Isten nyáját - ennek az embernek, aki három évig követte Jézust, aki megkapta a szent apostolság felhatalmazását, aki hõs tanára és tanúságtevõje volt a keresztény evangéliumnak, és akinek bizonysága arra késztette a Mestert, hogy áldottnak nevezze õt, még mindig meg kellett térnie. Jézus kihívása megmutatja, hogy a megtérés, amit azoktól követel meg, akik belépnek a mennyek királyságába (lásd Máté 18:3), sokkal több az egyszerû megtérésnél, amely az evangélium igaz voltáról való bizonyságtételre vonatkozik. Tanúbizonyságot tenni annyit tesz, mint tudni és kijelenteni. Az evangélium azt a kihívást tárja elénk, hogy „térjünk meg”, mely megköveteli tõlünk, hogy tegyünk valamit és váljunk valakivé. Ha bármelyikünk csak tudására és evangéliumi bizonyságára támaszkodik, ugyanabban a helyzetben van, mint az áldott, de még befejezetlen apostol, akihez azt a felhívást intézte Jézus, hogy „térj meg”. Mindannyian ismerünk valakit, akinek erõs bizonysága van, de nem cselekszik a szerint, hogy megtérhessen. Például ti, visszatért misszionáriusok, vajon igyekeztek-e még mindig azon, hogy megtérjetek, vagy elvesztetek a világ útjain? A szükséges, evangélium általi megtérés azzal a bevezetõ élménnyel kezdõdik, amit a szentírások „újjászületésnek” neveznek (különösképpen Móziás 27:25; Alma 5:49; János 3:7; 1 Péter 1:23). A keresztelõ vizében és a Szentlélek ajándékának befogadása által Jézus Krisztus szellemi „fiai és leányai” leszünk, „új teremtmények”, akik „örökölhetik Isten birodalmát” (Móziás 27:25-26). A nefiták tanításakor az Üdvözítõ utalt rá, hogy kivé kell válniuk. Azt a kihívást intézte hozzájuk, hogy „bánjátok meg bûneiteket . . . , és keresztelkedjetek meg . . . , hogy a Szentlelket elnyerve megszenteltessetek, és majd az utolsó napon tisztán állhassatok énelõttem” (3 Nefi 27:20). Azzal fejezte be: „Milyennek kell hát lennetek? Bizony mondom nektek, hogy olyannak, mint amilyen én vagyok” (3 Nefi 27:27). Jézus Krisztus evangéliuma az a terv, mely által azzá válhatunk, akivé Isten gyermekének válnia kell. Ez a szeplõtelen és tökéletes állapot egymást folyton követõ szövetségek, szertartások, cselekedetek, összegyûjtött helyes döntések és folyamatos bûnbánat eredményeként valósul majd meg. „Az ember ebben az életben készüljön fel az Istennel való találkozásra” (Alma 34:32). Most van itt az ideje annak, hogy mindannyian munkálkodjunk személyes megtérésünkön, hogy azzá váljunk, akinek Mennyei Atyánk látni szeretne minket. Ennek megtétele során észben kell tartanunk azt, hogy családi kapcsolataink - fokozottabban, mint egyházi elhívásaink - alkotják azt a környezetet, melyben ennek a fejlõdésnek a legfontosabb része végbemehet. A szükséges megtéréshez elengedhetetlen, hogy jó férjek és apák, illetve jó feleségek és anyák legyünk. Nem elég az, ha sikeres egyházi vezetõk vagyunk. A felmagasztosulás családi élmény, és halandó családi élményeink azok, melyek leginkább felkészíthetnek minket arra. János apostol beszélt róla, hogy milyen kihívás áll elõttünk, kivé legyünk, amikor azt mondta: „Szeretteim, most Isten gyermekei vagyunk, és még nem lett nyilvánvalóvá, hogy mivé leszünk. De tudjuk, hogy ha nyilvánvalóvá lesz, hasonlókká leszünk Õ hozzá; mert meg fogjuk õt látni, a mint van” (1 János 3:2; lásd még Moróni 7:48). Remélem, hogy a megtérés és a valakivé válás fontossága arra készteti majd helyi vezetõinket, hogy kevesebb figyelmet szenteljenek a statisztikai alapon nyugvó lépésekre, és többet testvéreink mibenlétére, valamint arra, hogy kivé igyekeznek válni. Szükséges megtérésünk gyakran gyorsabban érhetõ el szenvedés és csapások által, mint kényelem és nyugalom által, amint azt Elder Hales oly csodálatosan megtanította nekünk ma délelõtt. Léhi atya azt ígérte fiának, Jákóbnak, hogy Isten „szenvedései[t] jav[ára] fogja fordítani” (2 Nefi 2:2). Joseph próféta megkapta annak ígéretét, hogy „gyötrelmed és szenvedésed csak egy pillanat rövid lesz. És azután, ha hûségesen kitartasz, Isten felemel a magasságba” (T&Sz 121:7-8). Legtöbben valamilyen mértékben megtapasztaljuk azt, amit a szentírások „a nyomor kemencéjének” neveznek (Ésaiás 48:10; 1 Nefi 20:10). Egyesek teljesen elmerülnek egy hátrányos helyzetû családtag szolgálatában. Mások elszenvedik egy szerettük halálát, vagy egy igazlelkû cél - mint a házasság vagy a gyermekszülés - elvesztését, illetve késõbbre tolódását. Megint mások személyes fogyatékosságokkal küszködnek, vagy a visszautasítás, az alkalmatlanság, illetve a levertség érzéseivel. Egy szeretõ Mennyei Atya igazságossága és irgalma által a nemesedés és a megszentelõdés, melyet ezek a tapasztalatok tesznek lehetõvé, segíthet nekünk, hogy olyanná váljunk, mint akinek Isten látni szeretne minket. Az a kihívás áll elõttünk, hogy haladjunk át a megtérés folyamatán, azon állapot felé, amit örök életnek nevezünk. Ezt nem csak úgy érjük el, hogy azt tesszük, ami helyes, hanem azzal, hogy a megfelelõ indítékkal tesszük - Krisztus tiszta szeretete miatt. Pál apostol ezt illusztrálta a jószívûség fontosságáról szóló híres tanításában (lásd 1 Kor. 13). A jószívûség azért nem fogy el soha, és a jószívûség azért nagyobb a legjelentõsebb jótettnél is, mert a jószívûség „az igaz krisztusi szeretet” (Moróni 7:47) nem tett, hanem állapot. A jószívûségre olyan tettek sorozatán keresztül teszünk szert, melyek megtéréshez vezetnek. A jószívûség olyasmi, amivé valaki válik. Így hát, Moróni megállapítása szerint „Ha . . . az emberekben nincs jószívûség, akkor nem örökölhetik azt a helyet, amelyet Atyád házában készítettél számukra” (Éther 12:34; dõlt betûs kiemelés). Mindez segít nekünk megérteni a kerti munkások példázatának egyik fontos jelentését, melyet azért mondott el az Üdvözítõ, hogy elmagyarázza, milyen a mennyek királysága. Amint emlékeztek rá, a kert gazdája a nap különbözõ óráiban bérelt fel munkásokat. Egyeseket kora reggel küldött ki a kertbe, másokat a harmadik órában, megint másokat pedig a hatodik és a kilencedik órában. Végül a tizenegyedik órában is küldött még ki embereket a kertbe, megígérve, hogy nekik is megfizeti, „a mi igazságos” (Máté 20:7). A nap végén a kert gazdája ugyanazt a bért adta minden munkásnak, még azoknak is, akik a tizenegyedik órában jöttek. Amikor az egész napot átdolgozók látták ezt, „zúgolódának vala a házigazda ellen” (Máté 20:11). A gazda nem engedett, csak rámutatott, hogy nem tett semmi helytelent, mivel minden férfinak azt az összeget fizette ki, amiben megállapodtak. Más példázatokhoz hasonlóan ez is sok különbözõ és értékes tantételt taníthat. Az ide vonatkozó tanulság az, hogy a Mester végsõ ítéletkor adott jutalma nem attól függ majd, hogy mennyi ideig dolgoztunk a kertben. Nem a blokkoló-óra alapján nyerjük el mennyei jutalmunkat. Ami elengedhetetlen az az, hogy az Úr munkahelyén végzett munkánk során váljunk valakivé. Néhányunk számára ez több idõt vesz igénybe, mint mások esetében. A végén az a fontos, hogy kivé váltunk munkánkon keresztül. A tizenegyedik órában érkezõk közül sokakat az Úr már nemesebbé tett és elõkészített, oly módon, mely eltér a kertben foglalkoztatott korábbi munkások esetétõl. Ezek a munkások olyanok, mint az elõre elkészített süteménypor, ami csupán „víz hozzáadásával” elkészíthetõ - a keresztelés és a Szentlélek ajándéka tökéletesítõ szertartása által. Ennek hozzáadásával - még a tizenegyedik órában is - ezek a munkások a fejlõdés ugyanazon fokán vannak, és ugyanazt a jutalmat érdemlik ki, mint azok, akik már régen dolgoznak a kertben. Ez a példázat megtanítja nekünk, hogy soha nem szabad feladni a reményt és a szeretõ kapcsolatokat azon családtagok és barátok iránt, akiknek jó tulajdonságai (lásd Moróni 7:5-14) jelzik elõrehaladásukat annak irányában, amilyennek egy szeretõ Atya látni szeretné õket. Hasonlóképpen, a kiengesztelés hatalma és a bûnbánat tantétele azt mutatja, hogy soha nem szabad lemondanunk olyan szeretteinkrõl, akikrõl úgy tûnik, hogy éppen sok rossz döntést hoznak. Ahelyett, hogy ítélkezve tekintünk másokra, inkább magunkkal kellene foglalkoznunk. Nem szabad feladnunk a reményt. Nem szabad abbahagynunk az igyekvést. Isten gyermekei vagyunk, és lehetséges számunkra, hogy azzá legyünk, akinek Mennyei Atyánk látni szeretne minket. Hogyan mérhetjük le az elõrehaladásunkat? A szentírások számos módszert javasolnak. Én csak kettõt említek meg. Benjámin király nagyszerû beszéde után hallgatói közül sokan felkiáltottak, hogy az Úr Szelleme „hatalmas változást vitt bennünk végbe, vagyis a szívünkben, úgyhogy most már nem akarunk semmi rosszat tenni, hanem mindig csak jót cselekedni” (Móziás 5:2). Ha elveszítjük a rossz cselekedetek felé húzó vágyainkat, akkor mennyei célunk felé haladunk. Pál apostol azt mondta, hogy aki befogadta Isten Szellemét, abban „Krisztus értelme van” (2 Kor. 2:16). Szerintem ez azt jelenti, hogy akik a szükséges megtérés felé haladnak, azok kezdik úgy látni a dolgokat, ahogyan Mennyei Atyánk, és az Õ Fia, Jézus Krisztus látja azokat. Inkább az Õ hangját hallják, nem a világ hangját, és az Õ módján teszik a dolgokat, nem a világ módján. Tanúbizonyságot teszek Jézus Krisztusról, Üdvözítõnkrõl és Megváltónkról, akinek egyháza vagyunk. Hálásan bizonyságot teszek az Atya tervérõl, melynek értelmében - Üdvözítõnk feltámadása és kiengesztelése által - biztosított számunkra a halhatatlanság, és lehetõségünk van azzá válni, ami az örök élethez szükséges. Jézus Krisztus nevében, ámen.