Elder Neal A. Maxwell
a Tizenkét Apostol Kvórumából
„A világ dolgaival foglalkozó egyének közül sokan nem feltétlenül vétkeznek. Ám minden bizonnyal tévúton járnak, és így elvesztegetik próbatételük napjait” (lásd 2 Nefi 9:27).
A világ csábításai és kísértései - beleértve ezekbe annak örömeit, hatalmát, dicséretét, pénzét és elõkelõségét - mindig is ott voltak az igaz hívõk elõtt. Mostanra azonban sok, valamikor segítséget nyújtó támogatási rendszer meghajlott vagy elromlott. Emellett a világ ártalmas dolgait meggyõzõ módszerekkel vetik piacra, és erõteljesen reklámozzák a médiában, mely által ezek majdnem minden otthont és falucskát elérnek. Mindez akkor, amikor sokan elfordultak a lelki dolgoktól, mondván: „ . . . Gazdag vagyok, és meggazdagodtam és semmire nincs szükségem . . . ” (Jel. 3:17).
Ebbõl adódóan olyan a tanítványi mivolt mellékkeresete, hogy ha látjuk, amint egy hosszú limuzin beáll, tudjuk, hogy nem ránk vár. Isten terve nem az örömszerzés terve; ez „a boldogság terve”.
A világ csábításai és kísértései erõsek. A világias életmódokat okosan alátámasztja a kimagyarázás: „Mindenki ezt teszi”, így helyezvén elõtérbe vagy színlelve a többséget. Okos, célzott értékesítés reklámozza a termékeket és állítja be a viselkedésformákat.
Péter azt a tanácsot adta: „ . . . mert a kit valaki legyõzött, az annak szolgájává lett” (2 Péter 2:19). Testvérek, nagyon sok személyre szabott börtön van!
A csúfolódók azt a vállrándító hozzáállást tanúsítják, melyet Péter megjövendölt: „Hol van [Krisztus] eljövetelének az ígérete? Mert . . . minden azonképen marad a teremtés kezdetétõl fogva [, amint volt]” (2 Péter 3:4). Az ilyen cinizmus a halandó színpadon játszó egymást követõ társulatokat összetéveszti a rendezõ vagy a szövegkönyv hiányával.
Az akváriumban lévõ aranyhalhoz hasonlóan egyesek nem törõdnek azzal, hogy ki cseréli ki a vizet és ki rakja be az eledelt (lásd Jákób 4:13-14), vagy akár egy óvodás gyerek, akinek úgy tûnik, hogy kicsit késnek érte jövõ szülei, komolyan kijelentik: „Egyedül van az ember a világegyetemben!”
Elismerem, egyesek azért vágynak õszintén több hatalomra, hogy jót tegyenek, ám csak néhány egyén elég jó ahhoz, hogy hatalma legyen. A hatalomvágy és a rivaldafény azonban kiszívja a lelki oxigént, és olyan állapotban hagyja az illetõt, hogy „érzés nélkül” való (lásd Ef. 4:19; 1 Nefi 17:45; Moróni 9:20). Érdekes, de felfoghatatlan az, hogy egyesek a TV kamera hívó kattanását még több száz méterrõl is képesek meghallani. Nem emlékeztet minket a halandó hatalom irigyelt helyei iránti versengés gyermekkorunk „zenélõ szék” játékára?
A tanítványi mivolt valójában távol tarthatja tõlünk a világ elismerését. Amint azt Bálák Bálámnak megmondta: „Mondottam vala, hogy igen megtisztellek téged; de ímé megfosztott téged az Úr a tisztességtõl” (4 Móz. 24:11-12). Az elismerés rúzsa különben is oly könnyen elkenõdik. Összerezzenünk azokat figyelve, akiknek valamikor még, akár csak Júdásnak, hízelgett a világ, de most kihasználja, megveti és eldobja õket (lásd T&Sz 121:20). Amikor azonban néhányan közülük készen állnak, akkor az õ kezüket is fel kell emelni (lásd Zsid. 12:12; T&Sz 81:5).
Így hát, bár elismerjük a megérdemelt dicséret szerepét, nem szabad elfelejtkeznünk Jézus szavairól, aki azt mondta a halandók tiszteletének kiérdemlõire: „elvették jutalmukat” (Máté 6:2, 5).
Mindezen mulandóság mögött, testvéreim, meghúzódik egy bizonyos ok: akik a világ múlandó dolgait adják, azok maguk is múlandók. Nem adhatnak olyat, ami tartós, mert õk maguk nem birtokolják azt! Így hát egyesek, mivel érzik ezt, és oly rövidlátóak, mindent azonnal meg akarnak szerezni!
Az elõzõekhez hasonló siralmak számos konkrét javaslathoz vezetnek.
Elõször is, nincs hatásosabb gyógymód annál, mint hogy a mostaninál jobban hozzáférünk a Szentlélek ajándékaihoz!
Hasonlóképpen, tartsuk tiszteletben a család különleges helyét! James Q. Wilson írása szerint:
„Azért tanulnunk meg kijönni az emberekkel ebben a világban, mert megtanulunk kijönni a családtagjainkkal. Akik elszöknek a családból, elszöknek a világból; megfosztván magukat a [család] érzelmeitõl, gyámságától és kihívásaitól, nem állnak készen a [világ] próbatételeire, ítéleteire és követelményeire” (The Moral Sense [1993], 163. o.).
Milyen ironikus is az, hogy egyesek „messzi országba” (Lukács 15:13) mennek, otthagyván a gondoskodó családi kertet, melyben akadhat ugyan néhány gaz, és a pusztaságot választják, annak zilált zsályacserjéivel.
A személyes igazlelkûség, hódolat, ima és szentírás-tanulmányozás elengedhetetlen ahhoz, hogy levetkõzzük „a természetes embert” (Móziás 3:19). Legyetek azért körültekintõek akkor, amikor egyesek nyilvános toleranciát követelnek mindenféle egyéni kéjsóvárságuknak!
Fiatalként és idõsként is jó barátoknak kell lennünk, de emellett gondosan kell kiválasztani a barátainkat! Ha elõször az Urat választjuk, akkor könnyebb és sokkal biztonságosabb lesz a barátaink megválasztása. Gondoljatok bele, milyen barátságok voltak Énók városában, és ezzel szemben milyen kortársak Sodoma és Gomorra városában! Énók városának polgárai Jézust és az élet útját választották, majd örök barátok lettek. Oly sok múlik azon, hogy elsõsorban kit és mit keresünk!
Magunkévá tehetjük az egyiptomi József lelki reflexeit, aki megkísértvén „elfuta” (1 Móz. 39:12), bátorságról és erõs lábakról tanúskodva! A fiataloknak és a felnõtteknek ki kell kerülni azokból a körülményekbõl és helyzetekbõl, melyek veszélybe sodorják õket!
Soha nincsenek elegen a visszatérõk és a megtért tékozlók, de rendszeresen elõfordul az, hogy egyesek visszajönnek „a messzi országból” (Lukács 15:13). Természetesen jobb az, ha „az ige hatására” alázkodunk meg, mint az, ha a körülmények kényszerítenek, bár az utóbbi is betölti szerepét! (lásd Alma 32:13-14). Az éhínség elõidézhet lelki éhséget.
A tékozló fiúhoz hasonlóan mi is elmehetünk „messzi országba”, mely esetleg nincs messzebb egy hitvány rock-koncertnél. A „messzi ország” távolsága nem mérföldekben mérhetõ, hanem abban, hogy szívünk és elménk mennyire van messze Jézustól! (lásd Móziás 5:13). Igazából a hûség, nem a földrajzi viszonyok határozzák meg a távolságot!
Ám a világ erõs csábításai és kísértései ellenére is megnyilatkozhatnak és meg is nyilatkoznak a lelki érzések. Befészkelhetik magukat a kétely kételyei. A gyors javítások nem igazán gyógyítják a hitnélküliség ürességét és unalmát.
Továbbá néhányan azok közül, akik dolgosan a hegyek ormait pásztázzák, végül rájönnek, hogy csak egy kis homokbucka tetején kuporognak. Oly keményen megdolgoztak azért, hogy eljussanak oda!
Különben is, miért sóvárogjunk gazdagságra, ha csak arra tudunk pénzt költeni, „ami nem jó, [és] . . . nem tud kielégíteni” (2 Nefi 9:51).
Jézushoz hasonlóan naponta vagy egy adott pillanatban is eldönthetjük azt, hogy nem engedünk a kísértésnek (lásd T&Sz 20:22). Az irritációra válaszolhatunk mogorva tekintet helyett mosollyal, vagy mondhatunk baráti dicséretet jeges közöny helyett. Ha inkább megértõk vagyunk, és nem hirtelen ítélkezõk, akkor mások viszonzásul esetleg úgy döntenek, hogy még egy kicsit kitartanak, és nem engednek. A szeretet, a türelem és a szelídség éppen olyan ragályos lehet, mint a durvaság és a csiszolatlanság.
Mi is adhatunk szabad utat a megváltó felfordulásnak, egyénileg és általában is (lásd 2 Nefi 28:19). Lehetséges, hogy meg kell törnie azoknak a szíveknek, melyek oly nagyon a világ dolgain csüngnek (lásd T&Sz 121:35). A Tõle távol álló, elfoglalt elméket esetleg ki kell zökkentenie egy figyelmeztetésnek (lásd Móziás 5:13).
A világ dolgaival foglalkozó egyének közül sokan nem feltétlenül vétkeznek. Ám minden bizonnyal tévúton járnak, és így elvesztegetik próbatételük napjait” (lásd 2 Nefi 9:27). Egyesek mégis kevélyen, „Istentelenül” (Alma 41:11) élnek a világban, és belülrõl bezárják a kapukat és az ajtókat!
Jegyezzétek meg azonban azt, testvérek, hogy akik túlságosan el vannak foglalva magukkal, azok elkerülhetetlenül csalódást okoznak másoknak!
Alkalmazzuk azt a hozzáállást, amit Brigham Young elnök javasolt: „Mondjátok a mezõknek, a nyájaknak és a csordáknak, az aranynak és az ezüstnek, a javaknak és az ingóságoknak, a bérházaknak és a birtokoknak, valamint az egész világnak: álljatok félre, távozzatok a gondolataimból, mert felmegyek, hogy az Úrnak hódoljak!” (Deseret News, 1854. január 5., 2. o.) Sokféleképpen mondhatjuk a világ csábításainak és kísértéseinek azt, hogy „álljatok félre”.
Férj és feleség idõnként érvelhet együtt, leltárt készítvén. Esetleg szükség lehet kisebb helyreigazításokra, emellett pedig az ilyen beszélgetések értékesebbek lehetnek annál, mint gondoljuk. Sajnos, nagyon sok pár túlságosan elfoglalt.
A pillanatok azok a molekulák, melyek az örökkévalóságot alkotják! Évekkel ezelõtt azt tanácsolta Hinckley elnök: „Életünk útját nem annyira a fõ események, hanem inkább a kis, mindennapi döntések rajzolják meg. . . . Életünk valóságban látszólag lényegtelen döntések összessége, valamint azé, hogy képesek vagyunk-e ezen döntések szerint élni” (Caesar, Circus, or Christ? Brigham Young University Speeches of the Year [1965. október 26.], 3. o.).
Szerencsére azonban hibáinkat hamar felemésztheti a rugalmas bûnbánat, mely megmutatja az újrakezdéshez szükséges hitet - legyen szó feladatról vagy kapcsolatról. Ez a rugalmasság valójában megerõsíti igazi kilétünket! Isten szellemfiait és szellemleányait nem kell örökre lent tartani, amikor felemeli õket Jézus kiengesztelése. Krisztus végtelen kiengesztelése így véges hibáinkra is vonatkozik! Ehhez kapcsolódik ennek a különleges himnusznak a fohásza:
Néha elvándorlok Tõled,
Istenem, kit szeretek;
Vedd szívem, és pecsételd meg
Országodra a mennyben.
(„Come Thou Fount of Every Blessing,” Hymns [1948], 70. sz.)
A világ csábításainak és kísértéseinek történõ ellenállásban segít az, ha - bár nem vagyunk tökéletesek - tudjuk, hogy jelen életvitelünk általában elfogadható az Úr szemében (lásd Lectures on Faith [1985], 67. o.). Megfelelõ mértékû elkötelezettség esetén megkaphatjuk ezeket a csendes megerõsítéseket!
Valódi értékünk igazolása annak tudatából ered, hogy kik vagyunk, nem csak annak ismeretébõl, hogy mit teszünk. Még mindig érvényesek Jézus kutató szavai: „Milyennek kell hát lennetek? Bizony mondom nektek, hogy olyannak, mint amilyen én vagyok” (3 Nefi 27:27; lásd még Máté 5:48; 3 Nefi 12:48).
Természetesen, ha érdemesen megteszünk dolgokat, az biztosan erõsíti a jellemünket és a képességeinket, de a halandó körülmények és lehetõségek nagyon különböznek egymástól. Mindezen különbözõségek között azonban még mindig válhatunk hasonlóbbá Krisztushoz, mert erre képesek vagyunk - lehetünk szeretõbbek, szelídebbek, türelmesebbek és engedékenyebbek.
Ha inkább több figyelmet szentelünk annak, hogy kik vagyunk, mint hogy kizárólag csak arra figyelnénk, hogy mit teszünk, akkor nyilvános és magántermészetû személyiségünk egyforma lesz - Krisztus fia vagy leánya. Belsõ értékünk különben sem függ a halandók tapsától; a világ tulajdonképpen úgy is láthat minket, mint gyengéket és bolondokat (lásd 1 Kor. 1:27). Ezzel szemben azonban ott vannak az ehhez hasonló isteni megerõsítések: „Ez a Lélek bizonyságot tesz a mi lelkünkkel együtt, hogy Isten gyermekei vagyunk” (Róm. 8:16).
Istent sokkal jobban érdekli az, hogy legyen helyünk a királyságában, mint az, hogy milyen pozíciót töltünk be egy halandó szervezet felépítésében. Lehet, hogy mi személyes hatalmunk nagysága felett aggodalmaskodunk, ám Õt az érdekli, hogy mennyire vagyunk képesek hatalmat gyakorolni önmagunk felett. Atyánk azt akarja, hogy valódi életrajzunkat - vagyis saját magunkat - felmutatva jöjjünk haza!
Így is rendszeresen sor kerül halandó féltékenységünk megnyilvánulására a pénz, hatalmi terület, sértések, és másoknak adott „ruhák” és „hízott tulkok” kapcsán (lásd Lukács 15:22-23).
Igazi odatartozásra csak akkor kerül sor, ha tudjuk, hogy kik vagyunk, és valójában Kihez tartozunk! Emlékeztek a Hegedûs a háztetõn népszerû soraira Anatyevkáról? Ott „mindenki tudja, hogy kicsoda, és mit vár el tõle Isten” (Joseph Stein, Fiddler on the Roof [1964], 3. o., dõlt betûs kiemelés), amihez hozzátehetjük, hogy „és mit vár el tõle Isten, ki legyen”.
Igen, szabadon választhatjuk ezeket a halandó jutalmakat, melyek oly rövidéletûek. Elõttünk áll azonban annak nagy pillanata, amikor minden térd meg fog hajolni és minden nyelv megvallja majd, hogy Jézus a Krisztus! (Lásd Móziás 27:31; T&Sz 88:104.) Akkor üresek lesznek a csarnokok és a halandó trónok. Még a nagy és tágas épület is ledõl, nagy morajjal! (Lásd 1 Ne. 8:26-28.) Akkor azok is megvallják, hogy Isten az Isten, akik Isten nélkül éltek a világban! (Lásd Móziás 27:31.) Közben pedig jellemének és tulajdonságainak bámulatot és követési vágyat kellene ébreszteni bennünk.
Nem csodálatos az, testvéreim, hogy Isten, aki mindent tud, mégis idõt fordít imáink meghallgatására? Ezen univerzális tényhez képest igazán mit is kínálhat nekünk a világ? Egy rövid tapsot, a hízelgés egy szökõ percét, a fantom Cézár egy jóváhagyó pillantását?
Áldjon meg minket az Isten, hogy úgy lássuk a dolgokat, ahogy azok valójában vannak és lesznek (lásd Jákób 4:13; T&Sz 93:24), a dicsõséget, a tiszteletet és a dicséretet pedig adjuk Istennek, amit most megteszek. Jézus Krisztus szent nevében, ámen!
Previous
