A szolgálatra szólító elhívás Thomas S. Monson elnök elsõ tanácsos az Elsõ Elnökségben „Áhítattal tekintek a Mindenható Isten papságára. Tanúja voltam hatalmának. Láttam erejét. Bámulattal figyeltem az általa véghezvitt csodákat.” Milyen kiváltság számomra az, hogy ma este elétek állhatok ebben a lenyûgözõ Konferenciaközpontban, és a gyülekezetekben világszerte. A papság mily hatalmas csoportja vagytok! Beszédem témájaként a Joseph Smith próféta által elmondott szavakhoz fordulok, amelyek a Tanok és szövetségek 107. részében találhatók. Ezek mindannyiunkra vonatkoznak, akár az ároni papságot viseljük, akár a melkisédeki papságot: „Tanulja meg tehát minden ember feladatát, és teljes szorgalommal mûködjék abban a tisztségben, amelyre kijelöltetett”.1 Wilford Woodruff elnök kijelentette: „A papság minden szervezetének van hatalma. A diakónusnak is van hatalma, a papság által, melyet visel. Így van ez a tanítóval is. Éppen úgy hatalmukban áll az, hogy az Úr elé járuljanak, és imáik meghallgattassanak, valamint válaszra találjanak, mint a prófétának, a látnoknak vagy a kinyilatkoztatónak. . . . E papság által van az, hogy szertartások ruháztatnak az emberekre, hogy megbocsáttatnak a bûneik, és hogy megváltatnak. E célból lett kinyilatkoztatva és fejükön megpecsételve.”2 Akik viselik az ároni papságot, azoknak lehetõségeket kell adni elhívásaik felmagasztalására ebben a papságban! Amikor például engem diakónussá szenteltek, püspökségünk kihangsúlyozta szent felelõsségünket az úrvacsora kiosztása tekintetében. Kihangsúlyozták a megfelelõ öltözködést, a méltóságteljes viselkedést és annak fontosságát, hogy kívül-belül tiszták legyünk. Amikor az úrvacsora kiosztásának menetérõl tanítottak minket, elmondták nekünk, hogy minden egyháztagnak segítséget nyújtunk a keresztelés szövetségének megújításában, annak felelõsségével és áldásaival együtt. Arra is megkértek, hogy segítsünk egy bizonyos férfitestvért - Louist -, akinek izomsorvadása volt, hogy neki is lehetõsége legyen venni a szent jegyekbõl. Élénken él emlékezetemben, amikor azt a feladatot kaptam, hogy annak a sornak osszam ki az úrvacsorát, ahol Louis ült. Tétován közelítettem meg ezt a csodálatos férfitestvért, aztán láttam mosolyát, és a hála buzgó kifejezõdését, mely megmutatta, mennyire szeretne venni az úrvacsorából. Bal kezemben tartva a tálcát, kivettem belõle egy darab kenyeret, és nyitott ajkai közé helyeztem. Késõbb a vízzel is hasonlóképpen szolgáltam neki. Úgy éreztem, szent földön állok. És ez valóban így volt. Mindannyiunkból jobb diakónust formált az a kiváltság, hogy Louisnak kioszthattuk az úrvacsorát. Fiatal férfiak nemes vezetõi, ti álltok azok életének keresztezõdéseinél, akiket tanítotok! A Stanford University Memorial falába azt az igazságot vésték, hogy meg kell tanítanunk a fiataljainknak, hogy ami nem örökkévaló, az mind túl rövid, és ami nem végtelen, az mind túl kicsi.3 Gordon B. Hinckley elnök kihangsúlyozta felelõsségünket, amikor megállapította: „Ebben a munkában ott kell lennie az elkötelezettségnek. Ott kell lennie az odaadásnak. Egy hatalmas, örök harc résztvevõi vagyunk, mely Isten fiainak és leányainak lelkéért dúl. Nem állunk vesztésre. Nyerésre állunk. Továbbra is nyerni fogunk, ha hithûek vagyunk és igazak. . . . Semmit nem kért vagy kér tõlünk az Úr, amit hittel véghez ne vihetnénk.”4 Testvérek, megkapta-e minden felszentelt tanító annak feladatát, hogy házitanítást végezzen? Mily nagyszerû lehetõség ez a misszióra való felkészülésre! Milyen kiváltság az, hogy megtanulhatja a kötelesség fegyelmét. A fiú automatikusan elfordul az önmagával való törõdéstõl, amikor azt a feladatot kapja, hogy „õrködjön” mások felett. És mi a helyzet a papokkal? Ezeknek a fiatal férfiaknak lehetõségük van az úrvacsora megáldására, házitanítási feladataik továbbvitelére, és arra, hogy részt vegyenek a keresztelés szent szertartásában. Megerõsíthetjük egymást; képesek vagyunk arra, hogy észrevegyük az észrevétlenül maradót! Amikor vannak szemeink, melyek látnak, füleink, melyek hallanak, és szívünk, mely tud és érez, kinyújthatjuk a kezünket és megmenthetjük azokat, akikért felelõsek vagyunk! A következõ tanács a Példabeszédekbõl ered, és én nagyon szeretem ezt: „Egyengesd el lábad ösvényit”.5 Áhítattal tekintek a Mindenható Isten papságára. Tanúja voltam hatalmának. Láttam erejét. Bámulattal figyeltem az általa véghezvitt csodákat. Ötven évvel ezelõtt ismertem egy fiatal férfit - egy papot -, aki rendelkezett az ároni papság felhatalmazásával. Püspökként én voltam a kvórumelnöke. Robert hebegett és dadogott, nem tudta kontrollálni a beszédét. Mivel tudatában volt saját magának, félénk volt, és félt magától és mindenki mástól, így ez az akadály teljesen erõt vett rajta. Soha nem tett eleget egyetlen feladatnak sem; soha nem nézett bele a másik szemébe; mindig csak lefelé tekintett. Aztán egy napon, különleges körülmények sorozatának köszönhetõen, elfogadta a megbízást, hogy végrehajtsa a keresztelés papi feladatát. Robert mellett ültem a Salt Lake Tabernákulum keresztelõmedencéjénél. Makulátlan fehérbe volt öltözve, készen az általa elvégzendõ szertartásra. Odahajoltam és megkérdeztem tõle, milyen érzések vannak benne. A padlóra szegezte tekintetét, és majdnem ellenõrizhetetlenül eldadogta, hogy borzalmasan, borzalmasan érzi magát. Mindketten buzgón imádkoztunk, hogy felemeltessen a feladatához. Egyszer csak azt mondta az írnok: „Most pedig Nancy Ann McArthurt megkereszteli Robert Williams, a pap”. Robert felállt mellõlem, belépett a medencébe, kézen fogta a kis Nancy-t, és segített neki bemenni a vízbe, mely megtisztítja az emberi életeket és lelki újjászületést ad. Elmondta a következõ szavakat: „Nancy Ann McArthur, Jézus Krisztus megbízatásából megkeresztellek téged az Atyának, és a Fiúnak, és a Szentléleknek nevében, ámen”. Egyszer sem dadogott! Egyszer sem bizonytalanodott el! Mai csoda tanúi voltunk. Robert ezt követõen még két vagy három másik gyermek esetében is ugyanígy elvégezte a keresztelés szertartását. Az öltözõben, amikor gratuláltam Robertnek, azt vártam, hogy ugyanazt a megszakításmentes beszédet hallom majd. Tévedtem. Letekintett és eldadogta hálát kifejezõ válaszát. Ma este közületek mindenkinek, testvérek, bizonyságot teszek, hogy amikor Robert az ároni papság felhatalmazásával cselekedett, akkor hatalommal, meggyõzõdéssel és mennyei segítséggel szólt. El kell látnunk az ároni papságbeli fiatal férfiainkat hitet erõsítõ élményekkel! Szeretnének lehetõséget kapni - ahogyan az nekünk is megadatott - arra, hogy érezzék az Úr õket segítõ Szellemét. Emlékszem rá, amikor azt a feladatot kaptam, hogy mondjam el az elsõ beszédemet az egyházban. Szabad kezet kaptam a téma megválasztásában. Mindig is szerettem a madarakat, így hát a sirályok emlékmûve jutott eszembe. Felkészülésként elmentem a Templom térre, és megnéztem az emlékmûvet. Elõször az emlékmûvet körülvevõ vízben lévõ fémpénzek tömegére irányult a figyelmem. Elgondoltam, hogyan lehetne kiszedni azokat, és ki tenné meg ezt. Nem vallom be annak gondolatát, hogy elvegyem õket. Aztán felnéztem az emlékmû tetején lévõ sirályokra. Kisfiúként elmémben megpróbáltam elképzelni, milyen lehetett pionírnak lenni, és nézni, amint az elsõ év értékes gabonatermését felfalják a sáskák, majd látni ezeket a sirályokat, amint fenséges szárnyaikkal leszállnak a mezõkre és megeszik a sáskákat. Szerettem ezt a történetet. Ceruzával a kezemben leültem, és megírtam egy két és fél perces beszédet. Soha nem felejtettem el a sirályokat. Soha nem felejtettem el a sáskákat. Soha nem felejtettem el remegõ térdeimet, amikor elmondtam ezt a beszédet. Soha nem felejtettem el annak élményét, hogy a szószékrõl kifejezésre juttattam legbensõbb érzéseimet. Arra biztatlak titeket, hogy adjunk lehetõséget az ároni papságnak a gondolkodásra, az érvelésre és a szolgálatra! David O. McKay elnök megjegyezte: „Isten segítsen mindannyiunkat abban, hogy hûek maradjunk a papság - az ároni és a melkisédeki - példaképeihez! Segítsen nekünk felmagasztalni az elhívásainkat, és cselekedeteinkkel inspirálni az embereket - nem csak az egyház tagjait, hanem mindenkit, mindenhol - arra, hogy emelkedettebb, jobb életet éljenek, hogy segítsünk nekik minden körülmények között jobb férjeknek, jobb szomszédoknak, jobb vezetõknek lenni”.6 Úgy tûnik, a világ kikerült a biztonságos kikötõkbõl, és eltávolodott a béke menedékétõl. Az engedékenység, az erkölcstelenség, a pornográfia és a kortárs csoport hatásának ereje sokakat hánykódtat a bûn tengerén, és hajótörötté tesz az elveszett lehetõségek, az eljátszott áldások és a szertefoszlott álmok fogazott zátonyain. Egyesek vágyódva azt kérdezik: „Nincs biztonságba vezetõ út?” „Utat mutatna nekem valaki?” „Meg lehet menekülni a fenyegetõ pusztulástól?” A válasz, testvérek, a visszhangzó „Igen!” Tekintsetek az Úr világítótornyára! Nincs olyan sûrû köd, olyan sötét éjszaka, olyan erõs szél, és annyira elveszett hajós, akit ne menthetne meg annak jelzõfénye. Jelet ad az élet viharain át. Az Úr világítótornya könnyen felismerhetõ és soha meg nem szûnõ jeleket küld. Sok ilyen jel van. Csak hármat nevezek meg. Figyeljetek rájuk jól; a felmagasztosulásunk múlhat rajtuk - a tiétek és az enyém: Elõször: Az ima békét ad. Másodszor: A hit megelõzi a csodát. És harmadszor: Az õszinteség a legjobb taktika. Elõször is, az imát illetõen: Ádám imádkozott; Jézus imádkozott; Joseph imádkozott. Tudjuk, milyen eredménye lett az imáiknak. Õ, aki észreveszi a kis veréb földre hullását, bizonyára meghallja szívünk könyörgését! Emlékezzetek az ígéretre: „Ha pedig valakinek közületek nincsen bölcsessége, kérje Istentõl, aki mindenkinek készségesen és szemrehányás nélkül adja”.7 Következõ: a hit megelõzi a csodát. Ez mindig is így volt, és mindig is így lesz. Még nem esett az esõ, amikor Noé parancsot kapott a bárka építésére. Nem volt látható a kos a cserjésben, amikor Ábrahám felkészült, hogy feláldozza fiát, Izsákot. Még nem lehetett látni a két mennyei személyt, amikor Joseph letérdelt és imádkozott. Elõször a hit próbájára került sor - aztán a csodára. Ne felejtsétek el, hogy a hit és a kétely nem létezhet egyszerre ugyanabban az elmében, mert az egyik elûzi a másikat. Vessétek ki a kételyt! Tápláljátok a hitet! Végül, az õszinteség a legjobb taktika. Drámai módon, az alapkiképzés során tanultam meg ezt az igazságot, amikor 55 évvel ezelõtt a haditengerészetnél szolgáltam. Az elszigetelt kiképzés elsõ három hetét követõen eljutott hozzánk a jó hír, hogy megkapjuk elsõ eltávozásunkat, és meglátogathatjuk San Diego városát. Mindegyik férfi nagyon várta ezt a változatosságot. Amikor készülõdtünk, hogy felszálljunk a városba vivõ buszokra, az alhadnagy azt a parancsot adta: „Most, azok a férfiak, akik tudnak úszni, álljanak oda! Elmennek San Diego-ba, eltávozásra. Akik nem tudnak úszni, azok sorakozzanak ott! Elmennek az uszodába, és részt vesznek egy úszás órán. Csak ha megtanultak úszni, azt követõen kapnak eltávozást.” Életem nagy részében úsztam, így hát arra készültem, hogy felszállok a városba vivõ buszra; ám akkor az alhadnagy azt mondta csoportunknak: „Még valami, mielõtt beszállnánk a buszokba. Kövessenek! Elõre, lépés indulj!” Egyenesen az úszómedencéhez meneteltetett minket, levetette a ruháinkat, és a medence mély felének széléhez állított minket. Aztán a következõ utasítást adta: „Ugorjanak be és ússzák át hosszában a medencét!” Abban a csoportban, akik közül állítólag mindenki tudott úszni, körülbelül tizen voltak, akik úgy gondolták, hogy át tudnak vágni valakit. Igazából nem tudtak úszni. Beugrottak a vízbe, önként vagy másképp. Küszöbön állt a katasztrófa. Az alhadnagyok engedték, hogy egyszer vagy kétszer alámerüljenek, mielõtt odanyújtották volna nekik a bambusz rudat, hogy biztonságba húzzák õket. Akkor válogatott szavakkal azt mondták: „Ebbõl megtanuljátok, hogy igazat mondjatok!” Milyen hálás voltam azért, hogy igazat mondtam, hogy tudtam úszni, és könnyen átértem a medence másik végére! Az ilyen leckék arra tanítanak minket, hogy igazak legyünk - hûek a hithez, hûek az Úrhoz, hûek a társainkhoz, hûek mindahhoz, ami szent és kedves nekünk. Ezt a tanulságot soha nem felejtettem el. Az Úr világítótornya biztonságba és örök örömhöz hív minket, míg irányítanak soha meg nem szûnõ jelzései: Az ima békét ad. A hit megelõzi a csodát. Az õszinteség a legjobb taktika. Bizonyságot teszek nektek ma este arról, hogy Jézus valóban a Krisztus, a mi szeretett Megváltónk és Üdvözítõnk. A mindenható Isten prófétája vezet minket - Gordon B. Hinckley elnök. Tudom, hogy ti is osztjátok ezt a meggyõzõdést. Befejezésként felolvasok egy egyszerû, de sokatmondó levelet, mely kifejezi prófétánk és az általa nyújtott vezetés iránti szeretetünket: „Kedves Monson elnök! Öt évvel ezelõtt Hinckley elnököt támogattuk mint prófétát, látnokot és kinyilatkoztatót. Számomra ez rendkívüli esemény volt, mely ahhoz kapcsolódott, amikor Ön az egyház támogató szavazatát kérte. Ezen a bizonyos reggelen szénát kellett szállítanom az állataimnak. Kis teherautóm rádióján élveztem a konferenciát. Felszedtem a szénát, betolattam a csûrbe, és a teherautóm tetejérõl éppen ledobáltam a szénát. Amikor felszólította a papságot viselõ testvéreket ‚ahol csak vannak’, hogy készüljenek fel a próféta támogatására, átgondoltam, hogy vajon rám is gondolt-e. Belegondoltam, vajon megbántom-e az Urat azzal, hogy izzadt vagyok és poros. De hallgattam az Ön szavára, és lemásztam a teherautóról. Soha nem felejtem el, amint egyedül álltam a csûrben, sapkával kezemben, csurgó izzadsággal az arcomon, és felemeltem a kezemet, hogy támogassam Hinckley elnököt. Könnyekkel keveredõ izzadsággal álltam ott jó néhány percig, belegondolva ebbe a szent eseménybe.” Így folytatta: „Életünk során különbözõ helyeken vagyunk, amikor sor kerül nagy következményekkel bíró eseményekre. Velem is ez történt, de nincs lelkileg felemelõbb, gyengédebb vagy emlékezetesebb dolog számomra annál a reggelnél a csûrben, amikor csak tehenek és egy deres ló tekintett rám. Õszinte tisztelettel: Clark Cederlof” Hinckley elnök, mi, az egyház papságot viselõ testvérei szeretünk és támogatunk téged! Errõl teszek bizonyságot, Jézus Krisztus nevében, ámen. JEGYZETEK 1. T&Sz 107:99. 2. Millennial Star, 1890. szeptember 22, 595-596. o.; modernizált központozás. 3. Lásd Conference Report, 1952. október, 17. o. 4. „The War We Are Winning,” Ensign, 1986. november, 44. o. 5. Péld. 4:26. 6. Lásd Conference Report, 1967. október, 97. o. 7. Jakab 1:5.