Növekvõ bizonyság James E. Faust elnök második tanácsos az Elsõ Elnökségben „Amint visszatekintek az életemre, felismerem a különleges erõ és az áldás egy forrását. Az a bizonyságom nektek, hogy Õ ezt teszi.” Szeretett testvéreim és barátaim, hosszú idõt megéltem. Amint visszatekintek az életemre, felismerem a különleges erõ és az áldás egy forrását. Ez pedig bizonyságom és tudásom, hogy Jézus a Krisztus, az egész emberiség Üdvözítõje és Megváltója. Mélységesen hálás vagyok azért, hogy egész életem során rendelkeztem azzal az egyszerû hittel, hogy Jézus a Krisztus. Ez a tanúság száz és száz alkalommal megerõsíttetett számomra. Ez lelkem legmagasabb szintû tudása. Ez lényem lelki fénye. Ez életem sarokköve. Közületek az egyik legkisebbként, ám az Õ apostolainak egyikeként való elhívásomban tanúságot teszek a Krisztusról mint Üdvözítõnkrõl és a világ Megváltójáról. Mivel ezt a bizonyságot egy élet tapasztalatai alakították, ez szükségszerûen olyan élmények megosztását követeli meg, melyek nagyon személyes természetûek. De ez a bizonyság a sajátom, és érzem, hogy az Üdvözítõ is tudja, hogy én tudom, hogy Õ él. Bizonyságom elsõ sarokköve hosszú idõvel ezelõtt lett lefektetve. Egyik korai emlékem az, amikor kisgyermekként egyszer ijesztõ rémálmom volt. Még mindig élénken emlékszem rá. Valószínûleg rémületemben sikítottam az éjszakában. Nagymamám ébresztett fel. Hozott egy adagot a kedvenc rizspudingomból, ami még vacsoráról maradt, és az ölében ültem, amint kiskanállal etetett. Azt mondta, hogy biztonságban vagyunk a házunkban, mert Jézus õrködik felettünk. Éreztem akkor, hogy ez igaz, és most is hiszem ezt. Testemben és lelkemben megnyugodva békésen visszafeküdtem az ágyamba, bizonyossággal annak isteni valóságáról, hogy Jézus valóban õrködik felettünk. Ez az elsõ emlékezetes élmény további erõs megerõsítésekhez vezetett arról, hogy Isten él, és hogy Jézus a mi Urunk és Üdvözítõnk. Ezek közül sok buzgó imára adott válaszként érkezett. Gyermekként amikor elvesztettem dolgokat, mint például a drága zsebkésemet, megtanultam, hogy ha elég buzgón imádkozom, általában megtalálom. Mindig meg tudtam találni az elkószált teheneket is, amelyeket rám bíztak. Néha többször kellett imádkoznom, de úgy tûnt, imáim mindig választ nyernek. Néha a válasz „nem” volt, de gyakrabban volt pozitív és megerõsítõ. Még amikor „nem” is volt a válasz, felismertem, hogy az Úr nagy bölcsességében a válasz, amit kaptam, a javamat szolgálja. Hitem tovább növekedett, ahogy építõkövek kerültek a sarokkõre, sorról sorra, tanításról tanításra. Mindezek túl számosak ahhoz, hogy egyenként felsoroljam õket; néhányuk túlságosan szentséges ahhoz, hogy kimondjam õket. A hit ezen korai magvai tovább sarjadtak, amikor fiatal fiúként az ároni papságban elsõ kézbõl szereztem megerõsítést a Mormon könyve igazát tanúsító három tanú figyelemreméltó bizonyságát illetõen. A cövekelnököm Henry D. Moyle volt, az õ apja pedig James H. Moyle. Nyaranta James H. Moyle testvér meglátogatta a családját, és együtt imádta az Urat velünk a Sóstó-völgy délkeleti részében lévõ kis egyházközségünkben. Egy vasárnap James H. Moyle testvér egyedülálló élményt osztott meg velünk. Fiatalemberként a Michigani Egyetemre járt, jogot tanult. Tanulmányai végének közeledtével édesapja azt mondta neki, hogy David Whitmer, a Mormon könyve egyik tanúja, még él. Az édesapa azt javasolta fiának, hogy Salt Lake City-be vezetõ útja során álljon meg, hogy szemtõl szembe beszélhessen David Whitmerrel. Moyle testvér célja az volt, hogy megkérdezze õt az aranylemezekre vonatkozó bizonyságát és a Mormon könyvét illetõen. A látogatás során Moyle testvér azt mondta David Whitmernek: „Uram, ön idõs ember, én pedig ifjú vagyok. Tanúkról és bizonyságokról tanultam. Kérem, mondja el az igazságot a Mormon könyve egyik tanújaként való bizonyságával kapcsolatban.” David Whitmer azt mondta ennek a fiatalembernek: „Igen, kezemben tartottam az aranylemezeket, és egy angyal mutatta meg azokat nekünk. A Mormon könyvérõl való bizonyságom igaz.” David Whitmer már nem volt tagja az egyháznak, azonban soha nem tagadta meg bizonyságát az angyal látogatását, az aranylemezek kézben tartását vagy a Mormon könyve igaz voltát illetõen. Saját fülemmel hallván ezt a jelentõs élményt közvetlenül Moyle testvér szájából - erõteljes, megerõsítõ hatással volt ez növekvõ bizonyságomra. Ezt hallván úgy éreztem, kötelez engem. Bizonyságom egyik alapköve akkor jött, amikor Brazíliában fiatal férfiként elsõ missziómat szolgáltam. Abban az idõben munkánk meddõ és nehéz volt. Nem láttuk elõre az Úr Szellemének nagyszerû kiáradását, amely arra az országra, és Dél-Amerika, Közép-Amerika és Mexikó vele szomszédos országaira szállt az azóta eltelt évek során. Hatvan évvel ezelõtt mindössze egyetlen egy cövek volt ezekben az országokban. Most 643 cövek található Latin-Amerikában. Hiszem, hogy ez csak a kezdet. Ami itt történt, az meghaladja legnagyobb reményeimet és álmaimat. Ez egy azon sok csoda közül, amit láttunk. Tanúságom az, hogy mindez nem történhetett volna meg az Úr isteni beavatkozása nélkül, aki õrködik e felett a szent munka felett, nem csak Latin-Amerikában, hanem a világ minden országában. Hosszú életem során legdédelgetettebb reményeimen és álmaimon túli békességet, örömöt és boldogságot találtam. Életem egyik legfõbb áldása Isten egy kiválasztott lányával kötött házasságom. Teljes szívembõl és lelkembõl szeretem õt. Lelkének szelén suhantak szárnyaim.1 57 évvel ezelõtt kötöttünk házasságot a Salt Lake Templomban, amikor katonaként szolgáltam a második világháborúban, és nem tudtam, vajon élve térek-e haza. Erõs, megingathatatlan hite és támogatása megerõsítette az én bizonyságomat a kihívások és nehézségek idõszakaiban. Elõttem álló örök utazásom, ha részem lesz e kegyben, csodálatos lesz, ha õ ott áll az oldalamon. Életem még egy nagy áldása az, hogy gyermekek jöhettek a családunkba, bár azt gondoltuk, ez soha nem lesz lehetséges. Örömünk tovább növekedett unokáinkkal és dédunokáinkkal. Csak egy papsági áldás hatalma által lett ez lehetséges. Az áldások mellett azonban részem volt néhány nehéz megpróbáltatásban és szívfájdalomban is. Hálás vagyok azokért a leckékért, amelyeket ezekbõl a nehézségekbõl tanultam. Fiatalemberként átéltem a gazdasági világválságot, amikor a bankok csõdbe mentek, és olyan sok ember maradt munkahely, otthon és étel nélkül. Szerencsés voltam, hogy volt munkám egy konzervgyárban, ahol óránként 25 centet kaptam. Lehet, hogy ennyit értem összesen! De ez segített engem az iskoláimban. Három hosszú évet szolgáltam a hadseregben a második világháború során. Egy alkalommal, amikor az a veszély fenyegetett minket, hogy hajónk elsüllyed a szörnyûséges viharban a Csendes-óceánon, az Úr kezébe helyeztem magam, és buzgón ígéretet tettem, hogy ha túlélem azt, meg fogom próbálni életem minden napján Õt szolgálni. Idõnként megbotlottam és kevesebb voltam, mint lennem kellett volna. Mindannyian megtapasztaljuk ezeket a fájdalmas, meghatározó, nehéz döntéseket, amelyek a lelkiség magasabb szintjére emelnek bennünket. Ezek életünk Gecsemánéi, melyek nagy fájdalmat és gyötrelmet hordoznak magukkal. Ezek néha túlságosan szentségesek ahhoz, hogy nyilvánosan megosszuk õket. Ezek azok a vízválasztó tapasztalatok, amelyek segítenek megtisztítani bennünket a világ dolgai iránti igaztalan vágyainktól. Amint a világiasság hályoga lehullik a szemünkrõl, tisztábban látjuk, kik vagyunk, és milyen felelõsséggel rendelkezünk isteni küldetésünkkel kapcsolatban. Alázatosan ismerem el, hogy mindez a sok élmény biztos tudást táplált arra vonatkozólag, hogy Jézus a mi Üdvözítõnk és Megváltónk. Hallottam az Õ hangját, és éreztem befolyását és jelenlétét. Olyanok voltak ezek, mint egy meleg, lelki köpönyeg. Mindebben a csoda az, hogy mindazok, akik lelkiismeretesen törekednek a parancsolatok betartására és vezetõik támogatására, bizonyos mértékben elnyerhetik ugyanezt a tudást. A Mester ügyében való szolgálat kiváltsága nagyszerû elégedettséget és bensõnkbe békességet hozhat. A korai egyháztagok egyesített bizonysága és hite hozta el õket Palmyrából Kirtlandbe, majd Nauvoo-ból a Sós-tó völgyébe. Idõvel ez a hit világszerte megalapítja majd ezt a munkát. A bizonyság és a hit ezen ereje olyan csodálatos módon viszi elõre Isten munkáját! Az Úr ereje ebben a munkában van, amint azt napjaink csodálatos történései is bizonyítják. Gordon B. Hinckley elnök elnököl a hithû emberek e földön valószínûleg valaha is élt legnagyobb sokasága felett. Tanúsítom azt, hogy õ igazán nagy próféta. Hithû követõkre van szüksége. Ennek az egyháznak a nagy ereje együttes és egyéni bizonyságainkból ered, melyek saját megpróbáltatásaink és hithûségünk szülöttjei. A szentek hithûsége tette lehetõvé azt, hogy ez a nagyszerû Konferenciaközpont felépülhessen, és hogy az Úr nevében felszentelésre kerüljön ezen a történelmi napon. Ez egyedülálló az egész világon. Olyan csodásak és nagyszerûek az Úr mûvei napjainkban! Népünk még nem az, aminek lennie kell - sõt, messze vagyunk attól! Azonban remélem, hogy erõteljesebben fogunk törekedni arra, hogy igazlelkûbb emberek legyünk, akik méltóak arra, hogy továbbra is részesüljenek a mennyország áldásaiban. Napjainkban a templomok építésének felgyorsulása csodálatos. Hinckley elnök prófétai látomása folytán ma már sok templomunk van, mely a föld számos országát tarkítja. Ezt a figyelemreméltó teljesítményt a hithû tizedfizetõk tették lehetõvé. Erre az Úr beváltotta ígéretét, amelyet Malakiáson keresztül adott: „És ezzel próbáljatok meg engem, azt mondja a Seregeknek Ura, ha nem nyitom meg néktek az egek csatornáit, és ha nem árasztok reátok áldást bõségesen.”2 Mindezek a rendkívüli, szent építmények bizonyságot tesznek hitünkrõl, hogy az Üdvözítõ széttörte a halál kötelékeit és megnyitotta elõttünk az utat olyan szövetségek megkötése felé, amelyek a másik világban is köteleznek majd. Almához hasonlóan tanúsíthatom, hogy „minden azt hirdeti, hogy van Isten. A föld és minden, ami a föld színén van, a föld mozgása, az összes szabályos rendben mozgó égitestek mind azt bizonyítják, hogy van egy legfõbb lény, a Teremtõ.”3 Egy Joseph Smith prófétának adatott kinyilatkoztatásban, melyrõl tudom, hogy igaz, az Üdvözítõ e szavakkal tett magáról tanúbizonyságot: „Én vagyok az igazi világosság, amely minden embert megvilágosít, aki a világra jön; . . . Én az Atyában vagyok, és az Atya énbennem van, és én és az Atya egyek vagyunk.”4 Az Úr megígérte, „hogy minden lélek, aki elhagyja bûneit, és hozzám jön, és nevemen szólít, és hangomnak engedelmeskedik, és megtartja parancsolataimat, az meg fogja látni arcomat és tudni fogja, hogy én vagyok.”5 Amikor sok évvel ezelõtt elhívtak a szent apostolságba, biztos tanúbizonyságom a következõ szavak elmondására késztetett engem: „Rendelkezem annak megértésével, hogy a szent apostolság egyik legalapvetõbb követelménye az, hogy személyes tanúi legyünk Jézusnak mint a Krisztusnak és az isteni Megváltónak. Talán megfelelek, de csak ezen az alapon. Ez az igazság Isten Szellemének kimondhatatlan békessége és hatalma által tudatott velem.”6 Az elhívás elfogadása óta biztos tanúságom nagy mértékben növekedett. Ez arról való tagadhatatlan bizonyságom miatt van, hogy Jézus a Krisztus, Isten Fia. Legnagyobb vágyam az, hogy igaz és hû maradjak e földön töltött napjaim végéig. Az az én imám, hogy mindannyian ezt tehessük, Jézus Krisztus nevében, ámen. JEGYZETEK 1. Lásd 2 Ne. 4:25. 2. Mal. 3:10. 3. Alma 30:44. 4. T&Sz 93:2-3. 5. T&Sz 93:1. 6. Conference Report, 1978. október, 28. o.; vagy Ensign, 1978. november, 20. o.