Sheri L. Dew
második tanácsos a Segítõegylet Általános Elnökségében
Nincs Isten kezében jobban szembeötlõ eszköz annál a nõnél, aki Isten leánya, és örül annak, aki.
12 éves koromra 178 centis társasági katasztrófa lettem. Serdülõkorom terhe az volt, hogy kimagaslottam a barátaim közül. Nem akartam kiríni - legalábbis nem így -, ezért lomha testtartást vettem fel. Ennek eredményeként édesanyám folyton azzal nyaggatott, hogy „húzd ki magad”! Bizony, akkor nem akartam kihúzni magam, de most igen. Mert mindannyiunkat intettek arra, hogy „kelj fel” (2 Nefi 8:17) és állj tanúként (lásd Móziás 18:9), hogy „feddhetetlenül állha[ss] majd Isten elõtt az utolsó napon” (T&Sz 4:2) A szentírások sehol nem biztatnak arra, hogy lomha testtartást vegyünk fel Sionban. Ehelyett ismételten azt mondják nekünk, hogy álljunk talpra, „emelkedj[ünk] fel és állj[unk] fel” (3 Nefi 20:2).
Tizenévesen még nem ismertem fel, hogy soha nem válik osztályrészemmé a tömegben történõ elvegyülés. Ez nektek sem osztályrészetek. Mert Isten leányaiként ki kell húznunk magunkat, hogy kitûnjünk a világ többi részébõl. Csak akkor, ha így teszünk, akkor remélhetjük, hogy örömet találunk. Mert közvetlenül összekapcsolódik az öröm megtalálása és derekunk kihúzása, nem centiméterek tekintetében, hanem az Úr küldötteiként.
Családomat nemrég egy nagyon megrendítõ esemény emlékeztette erre. 17 unokahúgom és unokaöcsém van, akik nagy örömet jelentenek. Együtt kirándulunk, biciklizünk, böjtölünk és imádkozunk. Nemrég pedig együtt sírtunk. Néhány hete lesújtó veszteségben volt részünk, amikor egy baleset egyik nõvérem két gyermekének életébe került: Amanda 11 éves volt, Tanner pedig 15. Mivel szeretetben éltünk együtt, igazán megsirattuk azok elvesztését, akik meghaltak (lásd T&Sz 42:45).
Barátaink a községünkben együtt sírtak velünk. Legtöbben nem tagjai az egyháznak, és mi tudtuk, hogy szívük nyitottabb lesz az igazságra azon a napon, amikor a két koporsó kis kansasi kápolnánkban pihen. Teljes mértékben annak szenteltük tehát a temetést, hogy bizonyságot tettünk Krisztusról és a visszaállított evangéliumról. Késõbb sokan mondták nekünk, mennyire megérintették õket a hallottak és az, amit éreztek. Egyesek még azt is elmondták, hogy szeretnének még többet tudni. Nos, nem tudom, hogy csatlakozik-e valaki az egyházhoz azért, mert hatást gyakorolt rá gyermekeink halála. Azt viszont tudom, hogy a hitünk melletti kiállás és az evangélium tanítása olyan barátoknak, akik azelõtt soha nem voltak hajlandóak meghallgatni azt, segített enyhíteni a fájdalmunkat és családként örömet hozni nekünk.
Ebben a világban az egyetlen igazi örömet az evangélium adja - az örömet, mely a kiengesztelésbõl és azon szertartásokból sugárzik, melyek a fátylon túl mutatnak, valamint a Vigasztalóból, mely békét ad a lelkünknek. Nemrég 11 éves unokahúgomat, Aubrey-t, akinek édesapja öt évvel ezelõtt halt meg, megkérdezte egy nem egyháztag barátja, hogy miért nem szomorú édesapja, mostanában pedig unokatestvérei halála miatt. Aubrey válasza fején találta a szöget: „Nem vagyunk szomorúak? Hidd el, szomorúak vagyunk, de tudjuk, hogy újra együtt leszünk majd, ezért nem aggódunk annyit.” Családként minden bizonnyal sírtunk, de nem aggódtunk annyit, mint akkor, ha nem éreztük volna Jézus Krisztus mindenen átérõ kéznyújtását és gyógyító hatalmát. Az evangélium „ékesség a hamu helyett” (Ésaiás 61:3); „örömnek olaja” (Zsid. 1:9); olyan jó hír!
Bár gyermekeink eltávoztak, dicsõséges biztosítékunk van arra, hogy nem vesztettük el õket. Mi van azonban Atyánk azon gyermekeivel, testvéreinkkel, akik elvesztek, és akik nem csak fizikai, de lelki halállal is szembesülnek? Jézus Krisztus evangéliuma teljes mértékben az emberekrõl szól. Arról szól, hogy otthagyjuk a kilencvenkilencet, és kimegyünk a vadonba azok után, akik elvesztek. Arról szól, hogy viseljük egymás terhét, azzal a legnagyobb teherrel együtt, ami abból áll, hogy világosság nélkül járja végig valaki ennek az életnek az útját. Így szól tehát az Úr utolsó napi kérése:
„A mezõ már fehér az aratásra, és ez a tizenegyedik óra, az utolsó alkalom, hogy munkásokat hívok szõlõmbe. . . .
. . . Lássatok hát hozzá sarlótokkal, és arassatok . . . teljes erõvel” (T&Sz 33:3, 7).
Az õsi próféták elõre látták azt a napot, amikor „minden nép, törzs, nyelv és nemzet tudni fog az Üdvözítõrõl” (Móziás 3:20). Eljött ez a nap. És most mi kerültünk sorra abban, hogy hozzálássunk a sarlónkkal és segítsünk az aratásban. Nem véletlen az, hogy most vagyunk itt. Az Atya évezredeken át figyelt minket, és tudta, hogy megbízhat bennünk, amikor olyan sok forog majd kockán. Pontosan erre az órára tartogattak minket. Nem csak azt kell megértenünk, akik vagyunk, hanem azt is, akik mindig is voltunk. Mert Isten leányai vagyunk, és Isten leányainak mindig is az volt a munkája, hogy segítsen Isten királyságának a felépítésében.
Amikor a halandóság elõtt elfogadtuk Atyánk tervét - mondta elder John A. Widtsoe - „akkor és ott beleegyeztünk abba, . . . hogy az emberiség egész családjának megmentõi leszünk. . . . A terv véghezvitele . . . nem csupán az Atya munkája és az Üdvözítõ munkája, hanem a mi munkánk is” (Utah Genealogical and Historical Magazine, 1934. október, 189. o.). Így hát, amikor itt megkeresztelkedtünk, megújítottuk elkötelezettségünket az Úr iránt - és szövetségünket Vele. Nem csoda, hogy Gordon B. Hinckley elnök kijelentette: „ha lesz valaki, aki megmenti majd a világot, akkor nekünk kell megtenni azt. . . . A világ történetében egyetlen más nép sem . . . kapott . . . sürgetõbb megbízást annál, amit [mi kaptunk], . . . és jobban tesszük, ha hozzálátunk ennek elvégzéséhez” („‚Church Is Really Doing Well,’” Church News, 1999. július 3., 3. o.).
Nõtestvérek, van munkánk. Joseph próféta a lelkek megmentésének munkáját bízta a Segítõegyletre (lásd History of the Church, 5:25. o.), mert természetünkbõl adódóan gondozzuk és felkutatjuk az elveszetteket. Spencer W. Kimball mégis bánkódott amiatt, hogy lappang még olyan erõ a Segítõegyletben, melyet „nem használtunk ki teljesen . . . Isten királyságának a felépítésére” („Relief Society--Its Promise and Potential,” Ensign, 1976. március, 4. o.). Mindazon jóval együtt, amit a múltban tett, a Segítõegyletnek még segítenie kell elõrevinni ezt az utolsó napi munkát, ahogy arra szükség van. Nõtestvérek, eljött az ideje annak, hogy szabadon engedjük az igazlelkû boldogság hatalmát, mely megtalálható Isten leányai között! Eljött az ideje annak, hogy buzgón munkálkodjunk a lelkek megmentésének munkájában! Eljött az ideje annak, hogy a Segítõegylet nõtestvérei a próféta mellé álljanak és kiálljanak mellette, segítve a királyság építésében! Eljött az ideje annak, hogy mindannyian kihúzzuk magunkat és összefogjunk!
A „kihúzzuk magunkat” saját megtérésünkkel kezdõdik, mert miután megízleltük az evangélium „nagy boldogságát” (Alma 36:24), meg akarjuk osztani azt! A kedvesség pompás eredményei az általunk elkészített ételek és takarók, melyet a szenvedés enyhítésére készítettünk, de nincs olyan szolgálat - ismétlem, nincs olyan szolgálat -, mely felérne azzal, ha Krisztushoz vezetünk valakit. Akartok boldogok lenni? Úgy értem, igazán boldogok? Akkor gondozzatok valakit, végigvezetve õt a templomhoz és Krisztushoz vezetõ ösvényen!
Az evangélium megosztásának leghatékonyabb módja az, ha aszerint élünk. Amikor úgy élünk, ahogyan Krisztus tanítványainak élniük kell, ha nem csak jók vagyunk, hanem boldogok is vagyunk amiatt, hogy jók vagyunk, akkor vonzani fogjuk a többieket, mert „boldogságot sugárzó módon mások, különbözõek” leszünk, ahogyan azt Kimball elnök megjövendölte („The Role of Righteous Women,” Ensign, 1979. november, 104. o.). Boldogok vagyunk amiatt, amilyen életmódot választottunk, boldogok vagyunk, mert nem formáljuk át magunkat állandóan a világ képmására, boldogok vagyunk, mert birtokunkban van „a Szentlélek adománya és hatalma” (1 Nefi 13:37), boldogok vagyunk, hogy kihúzhatjuk magunkat és kitûnhetünk.
Isten királyságát építjük minden alkalommal, amikor megerõsítjük a bizonyságunkat, vagy segítünk valakinek a bizonysága megerõsítésében. Isten királyságát építjük minden egyes alkalommal, amikor szárnyunk alá veszünk egy újonnan keresztelkedett nõtestvért, vagy összebarátkozunk egy tévelygõ lélekkel anélkül, hogy megítélnénk õt, vagy meghívunk családi estére egy nem egyháztag családot, vagy adunk egy Mormon könyvét egy munkatársunknak, vagy a templomba vezetünk egy családot, vagy kiállunk az erkölcsösség és az anyaság mellett, vagy meghívjuk otthonunkba a misszionáriusokat, vagy segítünk valakinek az ige erejének felfedezésében. Képzeljétek el, mennyire megörvendeztette nõvéremet az, amikor ezt olvasta Tanner naplójában, egy halála elõtt írt bejegyzésben: „Köszönöm, anya és apa, hogy tanítottatok Krisztusról”! Mi építi jobban Isten királyságát annál, ha az Úrnak nevelünk fel egy gyermeket?
Azok kivételével, akik teljes idejû missziót szolgálnak, nincs szükségünk névtáblára, és nem kell ajtókon kopogtatnunk ahhoz, hogy segítsünk a királyság építésében. Bár egyesek szeretnének régimódinak és elnyomottnak feltüntetni minket, nem azoknak a dinamikus, ragyogó nõknek, akik vagyunk, mégis nincs meggyõzõbb, nincs nagyobb jó hatással bíró, nincs jobban szembeötlõ eszköz az Úr kezében annál a nõnél, aki Isten leánya, és örül annak, aki. Szeretek úgy gondolni magunkra, mint az Úr titkos fegyverére. Ha lenne névtáblánk, akkor szeretném, ha az enyémen az állna: „Sheri Dew, Isten leánya, lefoglalja Isten királyságának az építése”.
Képzeljétek el, mi történne ebben az egyházban, ha minden reggel 4.5 millióan letérdelnénk, és megkérdeznénk Atyánktól, hogy kinek van szüksége ránk, ki felé nyújtsuk ki kezünket azon a napon! Aztán pedig, képzeljétek el, mi történne, ha meg is tennénk ezt! Képzeljétek el, ha energiánkat és figyelmünket együtt a legnagyobb szolgálatnak szentelnénk, annak, hogy Krisztushoz vezessük a testvéreinket! Képzeljétek el, mi történik, ha megmozgatjuk a Segítõegylet nõtestvéreit, hogy fogjanak össze és segítsenek a királyság építésében! Egy alvó, lomha testtartású óriás ébredését és felemelkedését fogjuk látni!
Ma felhívást intézek hozzátok arra, hogy húzzátok ki magatokat, lássatok hozzá a sarlótokkal, és életerõvel csatlakozzatok ehhez a munkához! Felhívást intézek hozzátok, hogy szenteljétek életeteket ismételten a királyság felépítésére! Nyújtsátok ki kezeteket valaki felé, aki elkóborolt! Vegyetek szárnyatok alá egy új egyháztagot! Fontoljátok meg a missziós szolgálatot a férjetekkel! Keressétek a misszionáriusi lehetõségeket, és imádkozzatok értük! Tegyétek mássá valakinek az életét lelkileg, különösen saját családotok tagjaiét! Senkinek nem kell mindenkit elérnie. De mi van akkor, ha mindannyian elérünk valakit? Aztán még valakit? És így tovább. Hinckley elnök arra kért minket, hogy „váljunk e munka hatalmas, lelkes seregévé” („Találjátok meg a bárányokat, és tápláljátok a juhokat”, Liahona, 1999. július, 124. o.). És ennek során mi leszünk az egyik leghatalmasabb jótevõ sereg, amelyet valaha is látott ez a világ. Mert mi, nõtestvérek a Segítõegyletben, Isten leányai vagyunk. És Isten leányainak, valamint a Segítõegyletnek mindig is az volt a munkája, hogy segítsen Isten királyságának a felépítésében. Szerintem többet tehetünk annál, amit eddig valaha is tettünk, azért, hogy segítsük a papsági vezetõinket.
Az unokaöcsém papsági kvórumában azt mondta Tanner pár órával a halála elõtt: „Tudjátok, ha hamarosan meg kell halnom, akkor szeretném, ha a temetésem misszionárius búcsúztatása lenne”. Ma este azért imádkozunk, hogy hasonló tisztasággal lássuk küldetésünket Isten leányaiként! Ez nem csak egy egészen kedves egyház, mely egészen kedves elképzeléseket tanít, hogy egész jó életet élhessünk. Ez Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyháza, mely az Õ hatalmával van felruházva és azzal van megbízva, hogy a föld minden szegletébe elvigye az Õ igazságát. Szeretem Atyánkat. És szeretem az Õ Fiát. Saját magam tudtam meg azt, hogy ez az Õ munkájuk és az Õ dicsõségük, és hogy mi vagyunk a legáldottabbak minden nõ között azért, hogy ilyen fontos szerepet játszunk abban. „Hangosan, a harsona hangjához hasonlóan” (T&Sz 42:6) emeljük fel hangunkat! Találjunk örömet abban, hogy kihúzzuk magunkat és összefogunk! És „tegyünk meg mindent készségesen, ami erõnkbõl telik” (T&Sz 123:7), majd álljunk meg csendben, és figyeljük, amint felfedetik Isten karja, és merészen, nemesen addig halad elõre az Õ munkája, „míg . . . minden országon átsöpör, minden fülben elhangzik, míg Isten céljai megvalósulnak, és a Nagy Jehova azt mondja, a munka elvégeztetett” (History of the Church, 4:540. o.). Jézus Krisztus szent nevében, ámen.
Previous
