Elder David B. Haight
a Tizenkét Apostol Kvórumából
„Azt hiszem, amint egyre homályosabban lát a szemem, úgy javul a látásom - a hosszú út és azon dolgok tekintetében, ami még elõttünk van.”
Amikor Gordon B. Hinckley elnök bejelentette, hogy én leszek az utolsó beszélõ, szerintem nem volt biztos abban, hogy rendben ideérek a szószékhez. Tudja, hogy most volt a 94. születésnapom. Így hát már a 95. évemben járok, benne pedig kérdések merülnek fel.
Azt is tudja, hogy nem látok valami jól, de azt hiszem, amint egyre homályosabban lát a szemem, úgy javul a látásom - a hosszú út és azon dolgok tekintetében, ami még elõttünk van. Így hát ti mind, akik ma reggel itt vagytok, bizonyára csatlakoztok hozzám annak elmondásában, hogy csodálatos idõszakban élünk, csodálatos idõszakban vagyunk az egyház tagjai, csodálatos dolog ilyen szabadságjogokkal rendelkezni, a gyülekezés és a vallási gyûlések megtartásának szabadságával.
Amikor Ruby és én 1930. szeptember 4-én letérdeltünk a Salt Lake Templom oltáránál, egymás kezét fogva és egymás szemébe nézve, nem sok fogalmunk volt arról, hogy mi vár még ránk. Két fiatal voltunk. Én vidékrõl származtam, Idaho déli részébõl, Ruby pedig Sanpete megyébõl, Utah-ból. Édesapáink már meghaltak, de volt két csodálatos özvegy édesanyánk, akik ott voltak velünk a templomban. Amikor letérdeltünk, szövetségeket kötve és ígéreteket téve, tudtam, hogy ez valóságos.
Most, miután már 70 éve vagyunk házasok, elmondhatom nektek, hogy egyre jobb lesz, hogy évrõl évre egyre jobb lesz, a becsesség, a gyengédség és annak tekintetében, hogy felismerünk néhány elõttünk álló örökkévaló áldást. És mindannyiótoknak elmondom, és Ruby csatlakozna hozzám, ha itt állhatna, hogy az élet lehet csodálatos és nagyon jelentõségteljes, de azt egyszerûen kell élnünk. Az evangélium tantételei szerint kell élnünk. Mert az életünkben az evangélium teszi mássá a dolgokat, amint végigjárjuk az élet útját.
Az országban mindenhová költöztettem már a családomat. Gyermekeink olyan iskolákban nõttek fel, ahol az osztályban egyedül õk voltak egyháztagok. Ezt sokszor átéltük, de ez hozzájárult a fejlõdésükhöz, valamint ahhoz, amit megértettek, és segített nekik saját bizonyságuk kifejlesztésében, hogy lássák a cselekvõ világot, de ugyanakkor az evangélium áldásait is észrevegyék az életükben.
Múlt vasárnap Ruby és én egy Salt Lake központjában lévõ egyházközségben voltunk az úrvacsorai gyûlésen. A gyûlés nagyon érdekes volt, mert ebben az egyházközségben egyesek elég tehetõsek, mások viszont rehabilitációs központokban laknak. A bizonyságtételi gyûlés elõtt egy ifjú hölgy csecsemõvel a karjaiban odament az emelvényen a püspökhöz, és áldást kért a csecsemõnek. A püspök lejött, átvette a csecsemõt, és megáldották õt.
Késõbb, a bizonyságtételi gyûlés alatt, egy hétéves kisfiú, ötéves húgával kéz a kézben kiment a szószékhez. Segített elhelyezni egy kis zsámolyt, melyre ötéves húga felállhat, és segített neki a bizonyságtevésben. Amikor a kislány kicsit megakadt, odahajolt hozzá, és a füleibe suttogott ez a kis, szeretõ hétéves bátty.
Amikor a kislány végzett, õ is felállt a zsámolyra, és húga figyelte, amint bizonyságot tesz. Bátyját figyelve az a bizonyos édes kifejezés ült az arcán. Õ volt a bátyja, és látni lehetett a két kisgyermek közötti családi szeretetet és kapcsolatot. A fiú lelépett a zsámolyról, kézen fogta a kislányt, és visszasétáltak, hogy a helyükre üljenek.
A bizonyságtételi gyûlés vége felé, amikor a végén rendelkezésemre állt egy pár perc, megkértem a fiatal hölgyet, aki áldásért felhozta gyermekét, hogy jöjjön ki és álljon oda mellém, amit meg is tett. Elõtte, a bizonyságtételi gyûlés alatt suttogva megkérdeztem a püspöktõl: „Hol a férje?”
A püspök azt mondta: „Börtönben”.
Azt kérdeztem: „Hogy hívják a hölgyet?” - õ pedig megmondta nekem.
A hölgy kijött és mellém állt, magával hozva a csecsemõt. A szószéknél állva letekintettem erre a csepp drága gyermekre, aki még csak pár napos volt, és édesanyjára, ennek a kisleánynak az édesanyjára, aki kihozta õt, hogy áldást kapjon a papság kezei által. Az anyára és a drága kisgyermekre nézve feltettem magamnak a kérdést, hogy vajon ki lesz és ki lehet a lánykából. A hallgatóságnak és ennek a fiatal édesanyának arról a kiáltványról beszéltem, melyet öt évvel ezelõtt adott ki az Elsõ Elnökség és a Tizenkettek Kvóruma, a családról szóló kiáltványról, gyermekeink iránti felelõsségünkrõl, a gyermekek szüleik iránti felelõsségérõl, és a szülõk egymás iránti felelõsségérõl. Ez a csodálatos dokumentum összefoglalja az általunk kapott lelki útmutatásokat, melyek Ádám és Éva idejétõl fogva irányt szabtak Isten gyermekei életének, és egészen az utolsó felvonásig irányítani fognak minket.
Errõl beszélve, és erre a csodálatos kisgyermekre tekintve az elmúlt nyár jutott eszembe. Ruby és én Idahoban voltunk, egy rövid látogatás erejéig, és találkoztunk néhány emberrel az Idaho állambeli Mountain Home községbõl, méghozzá a Goodrich családdal. Goodrich nõtestvér meglátogatott minket, és leányát, Chelsea-t is magával hozta. Beszélgetésünk részeként Goodrich nõtestvér megjegyezte, hogy Chelsea kívülrõl megtanulta a családról szóló kiáltványt.
Chelsea-tõl, aki most 15 éves, megkérdeztem: „Igaz ez, Chelsea?”
Azt mondta: „Igen”.
Azt kérdeztem: „Mennyi ideig tartott, míg megtetted ezt?”
Azt mondta: „Még fiatalkorunkban édesanyám elkezdett otthon valamit, ami segített nekünk a memorizálásban. Kívülrõl megtanultunk olyan szentírásokat, egyházi énekeket és egyéb dolgokat, melyek segítségünkre lehettek. Így hát megtanultunk memorizálni, és ez egyre könnyebb lett nekünk.”
Azt kérdeztem: „Akkor az egészet el tudod mondani?”
Azt válaszolta: „Igen, az egészet el tudom mondani”.
Én azt mondtam: „Ezt 12 éves korodban tanultad meg, most már 15 éves vagy. Hamarosan randevúzni kezdesz. Mesélj errõl! Mit köszönhetsz neki?”
Chelsea azt mondta: „Amikor ennek a kiáltványnak a megállapításaira gondolok, és amint egyre jobban megértem családként vállalt felelõsségünket, valamint életmódunk és életvezetésünk iránti felelõsségünket, a kiáltvány új irányvonalat ad nekem. Más emberekkel megismerkedvén, és amikor majd randevúzni kezdek, felidézhetem ezeket a kifejezéseket és mondatokat a családról szóló kiáltványból. Mércét ad majd nekem, mely segít utat mutatni. Meg fogja adni nekem a szükséges erõt.”
Nemrégen Hinckley elnök a Brigham Young University tanulóihoz beszélt. Tett egy arra vonatkozó megjegyzést, hogy az élet nemzedékek nagyszerû lánca, melyben láncszem láncszemet követ, egészen az idõk végezetéig. A tanulókhoz szólva arra biztatta õket, hogy ne legyenek gyenge láncszemek, hanem legyenek erõs láncszemek a családjukban.
A konferencián ma reggel sok tanítás elhangzott a családtörténetrõl és a családokról, az összekötés indokáról, valamint azon felelõsségünkrõl, hogy el kell végeznünk a templomi munkát azokért a tízezrekért, akik saját családunk részei lehetnének, és a másik oldalon várnak azon szertartások elvégzésére, melyeket a fátyolnak ezen az oldalán kell elvégezni azért, hogy továbbhaladhassanak azzal, amit a másik oldalon kell megtenniük. Ezt mindannyian nagyon jól értjük.
Azt mondanám tehát nektek ma reggel, hogy remélem, erõs vágyat alakítotok ki a családotokban és saját magatokban arra vonatkozóan, hogy ne legyetek gyenge láncszem családotok és õseitek láncában. Arra biztatlak titeket, hogy legyetek erõs láncszem a leszármazottaitoknak! Ne legyetek ti a gyenge láncszem! Ez minden bizonnyal borzalmas lenne! Gondoljatok erre a hosszú láncra, és arra a sok tennivalóra, amit meg kell tenni a lelkek megmentéséért, valamint a becses munkára, melyet el kell végezni! Szomorú lenne, ha ti lennétek az a gyenge láncszem, amely miatt leszármazottjaitok nem tartozhatnak majd ebbe az erõs kapcsolódásba.
Amikor a szentek Nauvoo elhagyására készültek, és még nem volt készen a Nauvoo Templom, csak néhány ember felruházására volt lehetõségük. Brigham Young elnök, a Tizenkettek Kvórumának elnöke, volt akkoriban a rangidõs apostol. Naplójában írt arról, milyen aggodalmat okozott az embereknek az, hogy megpróbálják felszerelni a szekereiket, hogy útnak indulhassanak nyugat felé egy olyan új területre, melyrõl semmit nem tudtak. Vezetõiket követték, és összekészítették azt a pár dolgukat, amit magukkal vihettek a szekereken.
Mindezen készülõdés közepette lehetõség volt arra, hogy néhányan közülük felruháztassanak, és az emberek már alig várták ezt. Brigham Young abbahagyta az összes szokásos rutinmunkát. Félretette ezeket, hogy a templomban maradhasson, és elvégezhesse az oly nagyon szükséges felruházási munkát. Az élménnyel kapcsolatban azt mondta, alig várta, hogy megtehesse azt, aminek elvégzését már nagyon várták a szentek. Érdekes az, ahogyan az alig várták kifejezés elõfordul az errõl szóló beszámolóban. Ír róla, mennyire várták mindezt, remélve, hogy a fontos felruházási munkát még azt megelõzõen befejezhetik, hogy az emberek elindulnak a nyugatra vezetõ úton.
Szeretetemet, tanúbizonyságomat és arról alkotott tudásomat hagyom veletek, hogy ez a munka igaz. Tudom, hogy Isten él. Tudom, hogy szeret minket. Szeret minket, ahogyan mi is szeretjük a gyermekeinket és az utódainkat. Most már 65 dédunokánk van, és persze lesz még több is, amelyik útban van. Mindannyiukat szeretjük, és reméljük, hogy erõsek lesznek családunkban a láncszemek és a kötõelemek, gyermekeink pedig áldottak lesznek. Mindannyiukra büszkék vagyunk, és azért imádkozunk, hogy annak erõs tudatában és érzésével nõjenek fel, amit én tudok Istenrõl, hogy Õ él, hogy Õ a mi Atyánk, és hogy ennek a munkának az egésze az Õ irányítása, valamint Fiának irányítása alatt folyik, aki a mi Üdvözítõnk, Jézus a Krisztus. Ez Jézus Krisztus egyháza, mely vissza lett állítva a földre ezekben az utolsó napokban. Tudom, hogy ez igaz.
Tudom, hogy van ma a földön egy élõ prófétánk, és hogy láthatjátok, milyen csodálatos dolgok történnek az egyházban most, hogy 100 mûködõ templom van. Néhányan közületek, akik itt vagytok, meg fogjátok látni azt a napot, amikor 200 mûködõ templom lesz, majd 300 mûködõ templom, majd amivé ez a szám végül válik. Bizony, olyan idõben, napokban és korban élünk, amikor csodálatos dolgok történnek. Amikor élõ prófétáról beszélünk, aki e munkát irányító kinyilatkoztatást kap a magasságból, tanúbizonyságot teszek nektek arról, hogy mi, akik vele együtt dolgozunk és vagyunk kapcsolatban, tanúsíthatjuk nektek azt, hogy õ Isten prófétája itt a földön, és vezet minket a helyes és jó dolgok megtételében.
Legyenek erõsek a láncszemeitek! Találjátok meg személyesen azt a nagy örömet és boldogságot, mely tiétek lehet azáltal, hogy az evangélium tantételei szerint éltek! Szeretetem és ezt a bizonyságot hagyom veletek, hogy az egyház igaz, Jézus Krisztus nevében, ámen.
Previous
