A befogadás tana Elder M. Russell Ballard a Tizenkét Apostol Kvórumából „Ha mi igazán Jézus Krisztus tanítványai vagyunk, minden idõben, minden felebarát felé kifejezzük szeretetünket és megértésünket.” Talán egy ugyanilyen csodálatos, hûvös õszi nap lehetett. Az Üdvözítõt néhány tanítványa ülte körül, akiket éppen tanított, amikor egy férfi, akire csak úgy utalnak, hogy „egy törvénytudó”, megállt az Üdvözítõ elõtt, és megkérdezte tõle: „Mester, mit cselekedjem, hogy az örök életet vehessem?” Jézus ismerte a férfi szívét, és megértette, hogy a kérdés kissé burkoltan megkísérelte rávenni õt, hogy valami olyat mondjon, ami ellentmond Mózes törvényeinek. Az Üdvözítõ két saját kérdésével felelt a kérdésre: „A törvényben mi van megírva? Gondolhatjátok, hogy a törvénytudó idézni tudta a törvényt: „Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedbõl, és teljes lelkedbõl, és minden erõdbõl és teljes elmédbõl; és a te felebarátodat, mint magadat”. „Jól felelél - mondta az Üdvözítõ. - [E]zt cselekedd és élsz”. De a törvénytudó nem elégedett meg ezzel. Tudván, hogy szigorú szabályok és meggyõzõdések keringtek a zsidók körében arra vonatkozóan, hogyan érintkezzenek a más hitet vallókkal, további információért faggatta az Urat, és remélte, hogy az ellentmondás csapdájába csalhatja: „De ki az én felebarátom?” - kérdezte. Ismét eljött a tanítás ideje. Jézus elõvette egyik kedvenc és rendkívül hatásos tanítási technikáját: egy példázatot, amely talán a kereszténység által egyik legjobban kedvelt és jól ismert példázata. Ismeritek a példázatot, amikor egy ember a Jeruzsálembõl Jerikó felé tartó úton a rablók fogságába esett, akik aztán félholtan magára hagyták. Egy bizonyos pap kikerülte õt a másik oldalon; a Lévita sem állt meg, hogy segítsen rajta. Aztán Jézus ezt tanította: „Egy samaritánus pedig az úton menvén, odaért, a hol az vala: és mikor azt látta, könyörületességre indula. És hozzájárulván, bekötözé annak sebeit, olajat és bort töltvén azokba; és azt felhelyezvén az õ tulajdon barmára, vivé a vendégfogadó házához, és gondját viselé néki.” Jézus azután még egy kérdést feltett a törvénytudónak: „E három közül azért kit gondolsz, hogy felebarátja volt annak, a ki a rablók kezébe esett?” Akkor a törvénytudó így felelt: „Az, ki könyörült rajta”. Azután Jézus elmondta végsõ utasítását a törvénytudónak - és egyben mindannyiunknak is, akik olvastuk már az irgalmas samaritánusról szóló példázatot: „Eredj el, és te is a képen cselekedjél” (lásd Lukács 10:25-37). Valahányszor ezt a példázatot olvasom, ereje és egyszerûsége mindig magával ragad. De elgondolkoztatok-e már azon, miért éppen egy samaritánust választott az Üdvözítõ a történet hõseként? Krisztus idejében nagy ellenkezés volt a zsidók és a samaritánusok között. Átlagos körülmények között ez a két csoport kerülte az egymással való érintkezést. Akkor is jó és tanulságos példázat volna, ha a férfit, aki a rablók fogságába esett, egy másik zsidó szabadította volna ki. A zsidók és samaritánusok szándékos példájával világosan azt tanítja Jézus, hogy mindannyian felebarátok vagyunk, és hogy szeretnünk, becsülnünk, tisztelnünk és szolgálnunk kell egymást legmélyrehatóbb különbségeink ellenére - beleértve a vallási, politikai és kulturális különbségeket. Ez az utasítás jelen korunkban is Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyháza tanításainak részét képezi. Amikor Joseph Smith felsorolta a visszaállított egyház kulcstanait, világossá tette, hogy míg „Igényt tartunk arra a kiváltságra, hogy a Mindenható Istent saját lelkiismeretünk parancsai szerint imádjuk, . . . minden [más] embernek [is] megadjuk ugyanezt a kiváltságot, hogy bármit, bárhol és bárhogyan tiszteljen és imádjon” (Hittételek 1:11). Szerencsére sok egyháztagunk megérti ezt a tant, és e szerint él mindennapi élete folyamán. Nemrég olvastam egy tragikus halálesetrõl, ami itt történt, Utah-ban. Egy szenvedõ fiatal özvegyasszonyt idéztek: „Elhalmoztak minket támogatással. Nem vagyunk mormonok, de az itteni egyházközség rengeteg étellel, segítséggel és biztató szóval halmozott el bennünket. Hatalmas szeretetet mutattak irántunk, és mi hálásak vagyunk ezért” (idézve: Dick Hammon, „Former Ute’s Death Leaves Wife Coping, Wondering”, Daily Herald [Provo, Utah], 2001. aug. 11., A3. o.). Ennek így is kell történnie. Ha mi igazán Jézus Krisztus tanítványai vagyunk, minden idõben, minden felebarát felé kifejezzük szeretetünket és megértésünket, különösen szükség idején. Egy nemrég megjelent Church News-ban olvashattunk két nõ történetérõl, akik közeli barátok: egy „zsidó orvos New York-ból és [egy] hatgyermekes otthon dolgozó [utolsó napi szent] anya Utah-ból; mindkettõ távol otthonától, [a Texas állambeli] Dallasban”. Egyháztagunk ezt mondta: „Ha valaki megpróbált volna összepárosítani minket egy számítógépes program segítségével, kétlem, hogy átmentünk volna akár az elsõ rostán is. . . . . . . Sohasem gondoltam volna, hogy egy elfoglalt orvos szívesen beszélgetne arról, milyen színû szalvéta legyen a szülõi értekezleten. Feltételezéseink néha furcsák - elvághatják a gyökereit olyasminek, amely, ha módja lenne rá, gyümölcsözõ lenne, és nõhetne. Örökké hálás leszek azért, hogy félretettem a feltételezéseimet” (Shauna Erickson, „Unlikely Friends Sharing a Life time”, Church News, 2001. aug. 18., 10. o.). Az elõítéletek és feltételezések nagyon veszélyesek és igazságtalanok lehetnek. Van néhány egyháztagunk, akik nem tudnak barátságosan mosolyogni, meleg kézfogással üdvözölni, és szeretõ szolgálatot nyújtani minden felebarátuknak. Ugyanakkor elõfordulhat, hogy valaki olyan költözik a környékünkre, aki nem a mi hitünket vallja, és negatív elõítélettel van az egyház, illetve tagjai iránt. Természetesen a jó szomszédoknak meg kell tenniük minden erõfeszítést, hogy megértsék egymást, és hogy kedvesek legyenek egymáshoz vallási, nemzeti, faji vagy kulturális megkülönböztetésre való tekintet nélkül. Alkalmanként hallok olyan egyháztagokról, akik megsértenek más vallásúakat azáltal, hogy átnéznek rajtuk és kiközösítik õket. Ez különösen azokban a közösségekben fordulhat elõ, ahol egyháztagjaink vannak többségben. Hallottam olyan szûk látókörû szülõkrõl, akik azt mondják gyermekeiknek, hogy ne játsszanak egy bizonyos gyerekkel csak azért, mert családja nem tartozik az egyházhoz. Ez a fajta viselkedés nincs összhangban az Úr Jézus Krisztus tanításaival. Nem bírom felfogni, hogyan engedhetné meg egyházunk bármely tagja is ezt a fajta viselkedést. Egész életemben ennek az egyháznak voltam a tagja. Voltam már teljes idejû misszionárius, kétszer püspök, aztán misszióelnök, hetvenes, és most apostol vagyok. Soha nem tanítottam - és soha nem is hallottam tanítani - a kirekesztés tanát. Soha nem hallottam még, hogy ennek az egyháznak a tagjait másra buzdítanák, mint hogy szeressék más vallású barátaikat és szomszédaikat, és legyenek hozzájuk kedvesek, türelmesek és jóindulatúak. Az Úr sokat vár el tõlünk. Kérlek titeket, szülõket, hogy tanítsátok meg gyermekeiteknek és ti magatok is gyakoroljátok a mások befogadását érintõ alapelvet és nem pedig a vallási, politikai vagy kulturális megkülönböztetésre irányuló kirekesztést. Amíg igaz az, hogy kinyilvánítjuk a világnak, hogy Jézus Krisztus evangéliumának teljessége Joseph Smith prófétán keresztül lett visszaállítva, és arra biztatjuk egyháztagjainkat, osszák meg hitüket és bizonyságukat másokkal, az viszont soha nem volt az egyház irányelve, hogy kerüljük el vagy hagyjuk figyelmen kívül azokat az embereket, akik nem hallgatják meg, vagy nem fogadják el üzenetünket! Épp az ellenkezõje igaz. Gordon B. Hinckley állandóan emlékeztet bennünket erre a különleges kötelességünkre, amit nekünk, az Úr Jézus Krisztus követõinek meg kell tennünk. Hadd idézzem õt: „Mindannyian külön egyének vagyunk. Mindannyian különbözõek vagyunk. Tisztelnünk kell ezeket a különbségeket! . . . . . . Keményebben kell dolgozzunk a kölcsönös tisztelet és elfogadás kiépítésében, türelmesnek kell lennünk egymással, tekintet nélkül azokra a tanokra és filozófiákra, amelyeket támogatunk. Ezeket nézve lehet, hogy nem értünk egyet. De mindezt tehetjük tisztelettudóan és udvariasan” (Teachings of Gordon B. Hinckley [1997], 661., 665. o.). Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyháza tagjaiként megértjük, hogy néhányan „különös” népnek tartanak bennünket (1 Péter 2:9). Tanaink és meggyõzõdéseink fontosak számunkra. Befogadjuk és ápoljuk azokat. Egy pillanatig sem sugallom azt, hogy nem így kellene lennie. Ugyanakkor különösségünk és Jézus Krisztus visszaállított evangéliumáról szóló egyedülálló üzenetünk fontos része annak, hogy a világban élõknek egy világos választási lehetõséget ajánljunk fel. Azt sem sugallom, hogy bármely olyan kapcsolatba kell kerülnünk, ami minket vagy a családunkat lelkileg veszélyeztetné. Meg kell értenünk azonban, hogy nem mindenki fogja elfogadni Jézus Krisztus evangéliuma visszaállításának tanát. Azok a felebarátaink, akik nem hisznek vallásunkban, többnyire jó és tiszteletre méltó emberek - olyannyira jók és tiszteletre méltók, amilyenek mi is lenni szeretnénk. Õk is törõdnek családjukkal, csakúgy, mint mi. Õk is szeretnék jobbá tenni ezt a világot, csakúgy, mint mi. Kedvesek, szeretetteljesek, nagylelkûek, és hithûek - amilyenek mi is szeretnénk lenni. Majdnem 25 évvel ezelõtt az Elsõ Elnökség kijelentette: „Üzenetünk . . . a különleges szeretetrõl, továbbá minden férfi és nõ örökké tartó jóléte iránti aggodalomról szól, tekintet nélkül vallási meggyõzõdésre, fajra vagy nemzetiségre, tudván azt, hogy valóban testvérek vagyunk, mert ugyanannak az Örökkévaló Atyának a fiai és leányai vagyunk” (az Elsõ Elnökség kijelentése, 1978. feb. 15.). Ez a mi tanunk - a befogadás tana. Ez az, amiben hiszünk. Ez az, amit tanítottak nekünk. Ezen a földön minden népnél szeretetteljesebbnek, kedvesebbnek, és türelmesebbnek kell lennünk e tan miatt. Javasolhatok három egyszerû dolgot, amit mindannyian megtehetünk azért, hogy környezetünkben senki ne érezze úgy, hogy ki van rekesztve? Elõször is, ismerjük meg a szomszédainkat! Ismerjük meg családjukat, munkájukat, nézeteiket! Járjunk össze egymással, ha õk is akarják, úgy, hogy közben ne legyünk erõszakosak és ne legyenek hátsó szándékaink! A barátság soha ne alakuljon ki egyéb cél érdekében; a barátság maga legyen a cél! Kaptam egy levelet egy nõtõl, aki nemrég költözött Utah-ba. A levél egy részletét idézem: „Meg kell mondanom, elder Ballard, hogy amikor üdvözlöm a szomszédaimat, vagy integetek nekik, nem fogadják az üdvözlésem. Amikor elmegyek mellettük a reggeli vagy esti sétám során, nem viszonozzák köszöntésem. Más, színes bõrû emberek is állandóan hasonló negatív reakciókat kapnak válaszképp barátságos viselkedésükre.” Ha vannak egyháztagok ennek a nõnek a szomszédai között, biztosan tudják, hogy nem volna szabad ilyennek megtörténnie. Törekedjünk kölcsönös bizalomra épülõ és egymást megértõ, tartalmas kapcsolatokra különbözõ családi hátterû és más vallású emberekkel! Másodszor: úgy vélem, helyes volna, ha kivennénk egy pár kifejezést a szókincsünkbõl. Például azt, hogy „nem egyháztag” és „nem mormon”. Az ilyen kifejezések lekicsinylõk, sõt lealacsonyítók. Én személy szerint nem tartom magamat „nem katolikusnak” vagy „nem zsidónak”. Én keresztény vagyok. Én Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyháza tagja vagyok. Jobban szeretem, ha az alapján azonosítanak, hogy ki és mi vagyok, nem pedig az alapján, hogy mi nem vagyok. Terjesszük ki ugyanezt a szívélyes viselkedést azokra is, akik közöttünk élnek! Ha egy általános kifejezést kellene használnom, akkor a legtöbb esetben a „felebarátok” szó tûnik jónak. Harmadszor pedig: ha szomszédaitok idegesek vagy ingerültek lesznek, mert nem értenek egyet Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyháza egyes tanaival, vagy néhány erkölcsi vonatkozású, általunk támogatott törvénnyel, ne javasoljátok nekik - még viccesen sem -, hogy akkor költözzenek el máshová! Képtelen vagyok megérteni, hogy egyházunk bármely tagjának hogyan juthat az eszébe ilyesmi! Pionír õseinknek egyik helyrõl a másikra kellett költözniük tudatlan és türelmetlen szomszédaik miatt. Kivételes nehézségekben és üldöztetésben volt részük, mert másként gondolkoztak, cselekedtek, és másban hittek, mint a többiek. Ha mást nem is tanulunk történelmünkbõl, annyit akkor is le kell szûrnünk, hogy tisztelnünk kell minden ember jogát, hogy békésen élhessünk egymás mellett. Most pedig mindazokhoz szólok, akik nem a mi hitünket vallják. Ha kérdések merülnek fel, beszéljük meg azokat! Segítõkészek szeretnénk lenni. Azonban kérlek titeket, értsétek meg, hogy tanaink és tanításaink az Úrtól jönnek! Így néha meg kell egyeznünk abban, hogy nem érthetünk egyet, de ezt anélkül is megtehetjük, hogy ellenszenvesek lennénk. Közösségeinkben a szívélyesség, a tisztelet és udvariasság lelkületében lehet és kell is együttmûködnünk! Itt Utah-ban, egy csoport aggódó polgár megalapította a „Szövetség az egységért” nevû szervezetet. Egyházunk is támogatja erõfeszítésüket más egyházakkal és szervezetekkel együtt. Egyik célja az, hogy „olyan közösséget építs[enek] fel, ahol elfogadják és becsülik az eltérõ nézõpontokat”. Talán a világon nem volt még olyan idõszak, amikor fontosabb lett volna, hogy a szomszédok együttmûködjenek a közjó érdekében. Csupán órákkal azelõtt, hogy az Üdvözítõ megkezdte a kiengesztelés fájdalmas testi és lelki folyamatát, találkozott apostolaival, hogy együtt fogyasszák el a húsvéti bárányt - az utolsó vacsoráját -, és hogy elmondja nekik végsõ utasításait halandó életében. Ezek között a tanítások között van az a megindító és életeket megváltoztató kijelentés, miszerint „Új parancsolatot adok néktek, hogy egymást szeressétek; a mint én szerettelek titeket, úgy szeressétek ti is egymást. Errõl ismeri meg mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha egymást szeretni fogjátok” (János 13:34-35). Ez az, amit Jézus tanított tanítványainak - beleértve „egy bizonyos törvénytudót” is - az irgalmas samaritánus példázatán keresztül. És ma is ezt tanítja nekünk élõ prófétákon és apostolokon keresztül. Szeressétek egymást! Legyetek kedvesek egymáshoz legnagyobb különbözõségeitek ellenére is! Bánjatok egymással tisztelettel és udvariasan! Tudom, és tanúsítom, hogy Jézus a Krisztus, a mi Üdvözítõnk és Megváltónk, és tudom, hogy mindannyiunktól elvárja, hogy jobb felebarátok legyünk. Errõl teszem bizonyságomat Jézus Krisztus nevében, ámen.