Hála Elder Steven E. Snow a hetvenektõl „[A hálát növelhetjük] azáltal, hogy állandóan eltûnõdünk az áldásainkon, és hálát adunk értük napi imáinkban.” Utah állam déli részén nevelkedtünk, és néhányunk a St. George belvárosát átszelõ régi 91-es fõút menti benzinkutaknál keresett állást. Öcsém, Paul, aki akkor 18 éves volt, a Tom’s Service nevû kútnál dolgozott, ami körülbelül három tömbnyire volt az otthonunktól. Egy nyári napon egy New York-i rendszámú autó tért be a benzinkúthoz, és azt kérte, töltsék tele a tankját. (A harminc évnél fiatalabb férfitestvérek kedvéért elmondom, hogy azokban az idõkben bizony mindig kijött valaki, megtankolta a kocsidat, lemosta a szélvédõdet, és ellenõrizte az olajszintet.) Miközben Paul a szélvédõt mosta, a sofõr megkérdezte tõle, milyen messze van a Grand Canyon. Paul azt felelte, hogy 275 kilométernyire. „Egész életemben arra vártam, hogy megnézhessem a Grand Canyont! - mondta a férfi. - Milyen arrafelé?” „Nem tudom - felelte Paul. - Még soha nem jártam ott.” „Azt akarod mondani - válaszolta a férfi -, hogy két és fél órára laksz a világ hét csodájának egyikétõl, és még soha nem jártál ott?” „Úgy van” - mondta Paul. Pár perc múlva a férfi azt mondta: „Nos, azt hiszem, meg tudom érteni. A feleségemmel több, mint 20 éve élünk Manhattanben, és még soha nem mentünk el a Szabadság- szoborhoz.” „Én már jártam ott” - mondta Paul. Hát nem ironikus, férfitestvérek, hogy gyakran sok-sok kilométert utazunk, hogy megnézzük a természet csodáit vagy az ember teremtményeit, azonban figyelmen kívül hagyjuk a saját kertünkben lévõ szépséget? Úgy vélem, emberi tulajdonság mindig máshol keresni a boldogságot. A karrierrel kapcsolatos célok hajszolása, a vagyon és az anyagi javak elhomályosíthatják látószögünket, és gyakran oda vezetnek, hogy nem becsüljük meg jelenlegi körülményeink bõséges áldásait. Veszélyes azon tûnõdnünk, miért nem adatott nekünk több. Hasznos és alázatossá tesz azonban azon tûnõdni, miért kaptunk oly sokat. Egy régi közmondás kijelenti: „Az a gazdagabb, aki megelégedik a kevéssel is.” A Filippibeliekhez írott levelében Pál azt mondta: „Nem hogy az én szûkölködésemre nézve szólnék; mert én megtanultam, hogy azokban, a melyekben vagyok, megelégedett legyek” (Filippibeliek 4:11). Alma így tanította fiát, Hélamánt, olyan tanácsot adva neki, melyet minden szülõnek meg kellene tanítania gyermekének: „Minden dolgodban az Úr tanácsát kérd, és õ vezetni fog az igaz úton. Este, amikor lefekszel, bízd magad az Úrra, hogy álmodban õrködjön feletted. Reggel, amikor felkelsz, hálás szívvel mondj köszönetet Istennek. Ha mindezt megteszed, akkor fel fog emelni az utolsó napon” (Alma 37:37). Alma azt mondja: „hálás szívvel mondj köszönetet Istennek”. Az Úr azt szeretné, hogy mondjunk köszönetet. A Thessalonikabeliekhez írott levélben ezt olvashatjuk: „Mindenben hálákat adjatok; mert ez az Isten akarata a Krisztus Jézus által ti hozzátok” (1 Thessalonikabeliek 5:18). A papság viselõiként állandóan törekednünk kell arra, hogy hálánkat növeljük. Ezt tehetjük azáltal, hogy állandóan eltûnõdünk az áldásainkon, és hálát adunk értük napi imáinkban. David O. McKay elnök azt mondta: „A fiatal férfi, aki becsukja maga mögött az ajtót, aki behúzza a függönyt és ott csendben könyörög Istenhez segítségért, elõször öntse ki a lelkét hálával az egészségéért, a barátaiért, a szeretteiért, az evangéliumért, Isten létezésének megnyilvánulásáért. Elõször számolja össze, hány áldás érte; becsülje meg az Úr ajándékát!” (Conference Report, 1961. ápr., 7-8. o.). Minden imánknak tartalmaznia kell a hála állandó kifejezését. Gyakran mondunk imákat olyan konkrét áldásokért, melyekrõl tökéletlen megértésünkkel azt gondoljuk, hogy szükségesek a számunkra. Míg az Úr szándékai szerint válaszol az imákra, bizonyára örül annak, amikor alázatosan kinyilvánítjuk hálánkat az imánkban. Testvérek, amikor legközelebb imádkozunk, ahelyett, hogy az Úrnak a saját javunkat szolgáló kérést kérésre halmozva nyújtanánk be, adjunk Neki õszinte hálát mindazért, amivel megáldott bennünket! Joseph F. Smith elnök azt tanította nekünk, hogy „a hála szelleme mindig kellemes és megelégítõ, mivel magában hordozza a mások megsegítésének érzését; szeretetet és barátságot szül, és isteni hatást idéz elõ. Úgy tartják, a hála a szív emléke” (Gospel Doctrine, 5. kiad. [1939], 262. o.). 1879 októberében felkértek egy 237 utolsó napi szentbõl álló csoportot, melynek tagjai számos kis délnyugat-utah-i településrõl érkeztek, hogy törjenek egy új utat, és telepítsék be délkelet-Utah ma San Juan megyeként ismert területét. A tervek szerint az út hat hétig tartott volna; ehelyett majdnem hat hónapig tartott. Küzdelmeik és hõsiességük meg lett örökítve, különösen az a látszólag lehetetlen feladatuk, hogy átkeljenek a Colorado-folyón a Hole-in-the-Rock (Sziklába vájt lyuk) nevû helyen. Azok, akik ellátogattak arra a helyre, eltûnõdtek, hogyan tudták leereszteni a szekereket és az igás állatokat a vörös sziklájú kanyon falainak e szûk résén, hogy elérjék a messze alattuk folyó Colorado-folyót. Azonban amikor átkeltek a Coloradón, sok további próbatétel várt rájuk a San Juan megyébe vezetõ út során. Fáradtan és kimerülten néztek szembe 1880 áprilisán utolsó akadályukkal, mely Comb Ridge (Fésû-gerinc) volt. A Fésû egy több, mint 300 méter magas, igen meredek falat alkotó tömör homokkõgerinc. Egy százhúsz évvel késõbbi napsütéses tavaszi napon családunk megmászta a Fésû-gerincet. A gerinc meredek és veszélyes. Nehéz volt elképzelnünk, hogy szekerek, igás állatok, férfiak, nõk és gyermekek képesek voltak megmászni. De lábunk alatt voltak a szekerek kerekeinek nyomai, melyek a sok évvel ezelõtti küzdelmeiket bizonyítják. Milyen érzéseik voltak, miután ilyen sok mindent eltûrtek? Keserûek voltak-e a sok hónapos munkálkodás és nélkülözés után? Vajon kritizálták-e vezetõiket, amiért ilyen fáradságos útra küldték õket, és azt kérték tõlük, hogy annyi mindent adjanak fel? Kérdéseinkre választ kaptunk, amikor elértük a Fésû-gerinc tetejét. Ott álltak a vörös homokkõbe oly sok évvel ezelõtt vésett szavak: „Köszönjük, Urunk!” Testvérek, azért imádkozom, hogy szívünket tartsuk hálával és megbecsüléssel telve mindazért, amink van, és ne foglalkozzunk azzal, mink nincs. A papság viselõiként alakítsunk ki hálás hozzáállást mindenben, amit csak teszünk! Ez az én imám Jézus Krisztus nevében, ámen.