Elder Keith K. Hilbig
a hetvenektõl
„Amikor . . . igazlelkûen szolgálunk, . . . akkor megerõsítjük a papsági láncszemünket és még erõsebben hozzákapcsoljuk azt azokhoz, akik elõttünk jártak, és akik utánunk jönnek majd.”
A papságviselõk e hatalmas gyülekezetében, akik itt és világszerte összegyûltek, számos nemzedék ül - fiak, apák, nagyapák, és talán még dédapák seregei -, akik mind hisznek Krisztusban, törekednek parancsolatai betartására, és vágynak az Õ szolgálatára.
Néhányan papságviselõk hosszú hagyományának a részei, távolra visszanyúlván az idõben. Mások a legelsõ olyan férfiak a családjukban, akik Isten papságát viselik. Azonban mindannyian rendelkeznek a lehetõséggel - és a felelõsséggel -, hogy létrehozzák vagy tovább vigyék azon érdemes férfiak láncát, akik tisztelik a papságot és szolgálnak a királyságban, ezáltal kötve össze a családokat nemzedékrõl nemzedékre. Ma este a ti egyéni láncszemetekrõl szeretnék beszélni ebben a papsági láncban.
A papság minden egyes sáfárságban megadatott a hithû férfiaknak, hogy elõremozdítsák az Úr céljait. A szentírások feljegyzik a papsági felhatalmazás prófétától prófétára való átadását, Ádámmal kezdve.
Jelképesen részei vagyunk ennek a papsági láncnak, amely visszanyúlik egészen a föld kezdetéig. Azonban most mindannyian szó szerint is részesülünk abban a kritikus feladatban, hogy létrehozzuk saját erõs papsági láncszemeinket, mely által kapcsolódhatunk saját elõdeinkhez és saját utódainkhoz.
Ha valaki nem nyeri el vagy nem tartja tiszteletben a melkisédeki papságot, akkor az õ láncszeme hiányozni fog, és az örök élet elérhetetlen lesz (lásd T&Sz 76:79; 84:41-42). Innen ered az egyházként való nagyszerû erõfeszítésünk, hogy a visszaállítás üzenetét tanítsuk mindenkinek, aki kész meghallgatni azt, valamint a papság és a templom áldásaira felkészíteni mindenkit, akiben él erre a vágy.
Az a kiváltságunk, hogy ma este Isten papságát viseljük, a halandóság elõtti létünkben vette kezdetét. Alma próféta elmagyarázta, hogy a földön a melkisédeki papságba felszentelt férfiakat „rendkívüli hitük és jó cselekedeteik folytán Isten elõrelátása alapján, a világ alapítása óta elhívta és elõkészítette [. . .]. Elõször engedte, hogy a jó és a rossz között válasszanak, és mivel a jót választották és rendkívül nagy hitük volt, szent hivatásra hívta el õket . . .” (Alma 13:3).
Az Úr régóta arra szánt benneteket, hogy létrehozzátok illetve folytassátok a családotokban lévõ hithû papságviselõk láncolatát. A ti hitetek és akaratotok bölcs gyakorlása volt az - a halandóság elõtti létben és itt a halandóságban is -, amely lehetõvé tette számotokra, hogy elnyerjétek a papság “szent hivatását”.
Joseph Smith próféta 1844-ben kijelentette: „Minden olyan embert, akinek elhívása van a világ lakosainak szolgálatára, a nagy mennyei tanácsban rendeltek el pontosan erre a feladatra még e világ létrejötte elõtt” (Teachings of the Prophet Joseph Smith, vál. Joseph Fielding Smith [1976], 365. o.).
Így legyetek akár az elsõk a családotokban, akár az ötödik nemzedék, akik viselik a papságot, mindannyian a hithûség és az elõre elrendelés személyes örökségével jöttetek a földre. Az ilyesfajta tudás erõs elhatározást ad nekünk, hogy mindig tiszteljük a papságot, és ezáltal létrehozzuk vagy továbbvigyük többnemzedékes családunkat az egyházban és a celesztiális királyságban.
A papságot gyakran határozzuk meg az Isten nevében történõ cselekvésre való hatalomként és felhatalmazásként. Azonban az Üdvözítõnknek, családunknak és embertársainknak nyújtott szolgálat szintén a papság meghatározója. Az Üdvözítõ azt szeretné, hogy a papságot fõként mások javára használjuk. Nem tudjuk megáldani vagy megkeresztelni magunkat, ahogy nem tudjuk biztosítani magunk számára a templomi szertartásokat sem. Ehelyett minden papságviselõnek másokra kell támaszkodnia, hogy szeretettel gyakorolják papsági felhatalmazásukat és hatalmukat, hogy mindannyiunknak segítsenek a lelki fejlõdésben.
Nem csak abból tanulhattam meg a papsági szolgálat fontosságát, hogy elhívásuk teljesítése közben megfigyeltem nagyapámat, édesapámat és bátyámat, hanem a gyülekezetemben lévõ testvérek is példaként szolgáltak.
Az ároni papságban újonnan felszentelt tanítóként elsõ házi tanító társam Henry Wilkening volt, egy nálam majdnem 60 évvel idõsebb fõpap. Német bevándorló volt, foglalkozását tekintve cipész. Kis termetû volt, ám energikus és hithû pásztora a hozzánk kijelölt családoknak. Szinte szaladtam utána (mert sokkal fürgébben járt és mászta meg a lépcsõket, mint én) havi látogatásaink során, melyek az én mindentõl óvott lényem számára kijózanító helyekre vezettek. Elvárta, hogy én tanítsam a lecke egy részét és én beszéljem meg a találkozókat, de én fõként csak hallgattam és figyeltem, amint segítséget nyújt a testvéreknek a számomra - a 14 éves fiú számára - addig ismeretlen lelki, társadalmi, gazdasági és érzelmi szükségletek terén.
Kezdtem felismerni, milyen sok jót tehet már egyetlen hithû papságviselõ is. Figyeltem, amint Wilkening testvér erõs papsági láncszemet kovácsol önmagának a szükséget látó családoknak tett szeretetteljes szolgálata által - és nekem is.
A sok papságviselõ, akiket felnövekedve megfigyelhettem, megtanította nekem, hogy a másoknak nyújtott papsági szolgálat nem függ semmiféle rangtól vagy elhívástól, sem a királyságban betöltött helytõl. A lehetõség inkább abból a ténybõl ered és abban gyökerezik, hogy az egyén elnyerte Isten papságát.
Ifj. J. Reuben Clark elnök az 1951 áprilisi konferencián bölcsen ezt tanította: „Az Úr szolgálatában nem az számít, hol szolgálsz, hanem az, hogyan szolgálsz. Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyházában az ember elfoglalja a helyét, ahova elhívták, amit pedig se nem keres, se el nem utasít” (Conference Report, 1951. ápr., 154. o.).
Amikor teljes szívünkbõl, igazlelkûen szolgálunk, bármilyen feladatot kapjunk is, akkor megerõsítjük a papsági láncszemünket és még erõsebben hozzákapcsoljuk azt azokhoz, akik elõttünk jártak, és akik utánunk jönnek majd.
Ünnepélyes bizonyságot teszek az Üdvözítõ isteni mivoltáról, engesztelõ áldozatáról, és papságának visszaállításáról, melynek viselése mindannyiunk kiváltsága. Imádkozom azért, hogy az e gyûlésen résztvevõ minden fiú és apa határozza el ma este, hogy az Urat fogja szolgálni azáltal, hogy hithûen tiszteletben tartja a papságot, és személyes láncszemét erõsen hozzákapcsolja ahhoz a papsági lánchoz, mely az örökkévalóságra összeköti õt, az elõdeit és az utódait. Jézus Krisztus nevében, ámen.
Previous
