Most van itt az idõ! Thomas S. Monson elnök elsõ tanácsos az Elsõ Elnökségben „Éljünk azért, hogy amikor meghalljuk a végsõ hívást, ne legyenek komoly megbánásaink, befejezetlen ügyünk!” Ahogy itt állok elõttetek ma reggel, gondolataim visszakalandoznak fiatalságom idejére, amikor vasárnapi iskolán gyakran énekeltük ezt a kedves kis himnuszt: Üdvözöllek, drága sabbat, a nyugalom szent napja! Isten hozta hajnalodat, ima napja, szent sabbat!1 Ezen a sabbaton azért imádkozom, hogy hitetek és imáitok meghallgatásra találjanak, mikor a felkérésre válaszolva hozzátok szólok. Mindannyiunkat drámaian érintettek a 2001. szeptember 11-i végzetes napon történt tragikus események. Hirtelen, figyelmeztetés nélkül hozott halált a szörnyû pusztítás, és követelte rengeteg férfi, nõ és gyermek életét. Minden szép, a jövõre nézõ, gondosan felállított terv hirtelen köddé vált. Ehelyett a bánat könnyei hulltak, és sebzett lelkek fájdalmas sírása hallatszott. Számtalan beszámolót hallottunk az elmúlt három és fél hét alatt azokról, akik valamilyen módon - közvetve vagy közvetlenül - érintettek voltak az aznapi eseményekben. Hadd osszam meg veletek egyik egyháztagunk, Rebecca Sindar megjegyzését, aki a Salt Lake City-bõl Dallas felé tartó egyik járaton utazott szeptember 11-én, kedden reggel. A tragédiák idején a járatnak, a többihez hasonlóan, le kellett szállnia, és a gép a Texas állambeli Amarillóban ért földet. Sindar nõtestvér ezt mondta: „Mindannyian elhagytuk a gépet, és a repülõtéren a televíziók köré gyûlve követtük az eseményeket. Az emberek sorban álltak a telefonoknál, hogy szeretteiket megnyugtassák afelõl, hogy õk biztonságban földet értek. Soha nem felejtem el azt a körülbelül tizenkét misszionáriust, akik épp missziójukba tartottak a járatunkon. Telefonáltak, aztán láttam, ahogy egy kört alakítva ki összegyûltek a reptér egy sarkában, és letérdelve együtt imádkoztak. Ó, bárcsak megörökíthettem volna azt a pillanatot, e drága fiatal férfiak szülei számára, ahogy ott azonnal megérezték az ima szükségét!” Testvéreim, a halál elõbb-utóbb az egész emberiséget eléri. Eljön az idõsekhez, amint botladozva járnak. Hallják hívását azok, akik alig érték el az élet utazásának felét, és gyakran némítja el a kisgyermekek nevetését. A halál olyan tény, amelytõl senki nem menekülhet és nem tagadhatja meg azt. A halál gyakran betolakodóként érkezik. Olyan ellenség, amely hirtelen tûnik fel az élet legnagyobb lakomái közepette, és azonnal véget vet az ünneplésnek és az örömnek. A halál azokra is ráteszi súlyos kezét, akik a legfontosabbak nekünk; néha összezavarodunk, és csodálkozunk ezen. Bizonyos helyzetekben, például nagy szenvedések és betegség idején, a halál a könyörület angyalaként jön el. De legtöbbször úgy gondolunk rá, mint az emberi boldogság ellenségére. A halál sötétségét mindig elûzhetjük a kinyilatkoztatott igazság fényével. „Én vagyok a feltámadás és az élet: - mondta a Mester - a ki hisz én bennem, ha meg is hal, él; És a ki csak él és hisz én bennem, soha meg nem hal”.2 Ez a bizonyosság - igen, méghozzá szent bizonyosság -, miszerint van élet a sír után, rendkívüli békességet nyújthat, amelyet az Üdvözítõ ígért nekünk, amikor ezzel nyugtatta meg tanítványait: „Békességet hagyok néktek; az én békességemet adom néktek: nem úgy adom én néktek, a mint a világ adja. Ne nyugtalankodjék a ti szívetek, se ne féljen!”3 A Kálvária sötétségében és borzalmában így hangzott fel a Bárány szava: „Atyám, a te kezeidbe teszem le az én lelkemet”.4És a sötétség megszûnt sötétségnek lenni, mert Õ az Atyjával volt. Istentõl jött, és Hozzá is tért vissza. Így azok is, akik Istennel járnak ezen a földi zarándokúton, áldott tapasztalat révén tudják, hogy Õ nem hagyja cserben azokat a gyermekeit, akik Õbenne bíznak. A halál éjjelén az Õ jelenléte „[j]obb lesz . . . mint a fény, és biztonságosabb, mint az ismert út”.5 A damaszkuszi úton Saulnak volt egy látomása a feltámadott és megdicsõült Krisztusról. Késõbb, már mint Pál, az igazság védelmezõjeként és félelmet nem ismerõ misszionáriusként állt a Mester szolgálatában, bizonyságot tett a feltámadt Úrról, és ezt írta a korinthusbeli szenteknek: „Krisztus meghalt a mi bûneinkért az írások szerint; . . . eltemettetett, és feltámadott a harmadik napon az írások szerint; . . . megjelent Kefásnak; aztán a tizenkettõnek: Azután megjelent több mint ötszáz atyafinak egyszerre. . . . Azután megjelent Jakabnak; azután mind az apostoloknak; Legutolszor pedig . . . nékem is megjelent”.6 A mi sáfárságunkban Joseph Smith bátran mondta el ugyanezt a bizonyságot, amikor Sidney Rigdonnal együtt tanúsították: „Most pedig, a sok tanúbizonyság után, amit õróla tettek, íme az utolsó, a mi tanúbizonyságunk az, hogy õ él! Mert láttuk õt az Atya jobbján, és hallottuk a hangot, amely tanúsította, hogy õ az Atya Egyszülöttje, Mert õtõle, õáltala és õreá nézve teremtetnek és teremtettek a világok, és hogy azok lakói Istennek újjászületett fiai és leányai.”7 Ez az a tudás, amely fenntart minket. Ez az az igazság, amely vigaszt nyújt. Ez az a bizonyosság, amely a bánatban lehajtott fejû embereket az árnyékból a világosságba vezeti. Mindenki számára elérhetõ. Milyen mulandó az élet, és milyen biztos a halál! Nem tudjuk, mikor kell elhagynunk ezt a halandó létet. Ezért azt kérdem: „Mi az, amit ma megteszünk?” Ha csak a holnapnak élünk, akkor ma sok üres tegnappal dicsekedhetünk. Nem helytelen-e ezt mondani: „Azon gondolkozom, jobb irányba terelem az életemet. Megteszem az elsõ lépést - majd holnap”. Ilyen alapon a holnap az örökkévalóság. Az ilyen holnapok soha nem jönnek el, hacsak nem teszünk értük valamit ma. Ahogy ezt ismerõs himnuszunk is tanítja: Lehetõségünk van [most] szolgálni, Utunk akármerre is vezet, Soha ne szalaszd el, mondván „ Egyszer, talán”, Hanem menjél és [ma] cselekedj!8 Tegyük fel magunknak a kérdést: „Cselekedtem-e valami jót e nap? Segítettem-e valakin én?” Micsoda mintája ez a boldogságnak! Micsoda gyógyír ez a megelégedettségre és a belsõ békére - hogy egy másik emberi lényben hálát ébreszthetünk! Lehetõségeink, hogy adjunk magunkból, valóban korlátlanok, de ugyanakkor múlandóak is. Szíveket kell felvidítanunk. Kedves szavakat kell kimondanunk. Ajándékokat kell adnunk. Jótetteket kell elvégeznünk. Lelkeket kell megmentenünk. Ha nem felejtjük el azt, „hogyha felebarátotokat szolgáljátok, azzal Istent szolgáljátok”9, akkor nem fogjuk magunkat abban a nem irigylésre méltó helyzetben találni, mint amiben Jacob Marley szellemének volt része, amikor Ebezener Scrooge-hoz beszélt Dickens halhatatlan mûvében, a Karácsonyi énekben. Marley szomorúan beszélt az elszalasztott lehetõségekrõl. Azt mondta: „Nem tudod, hogy minden keresztény lélek, aki becsülettel dolgozik a maga kis körében - akármi legyen is az -, túlságosan rövidnek fogja találni halandó életét ahhoz képest, hogy milyen töméntelen lehetõség van benne arra, hogy hasznossá tegye magát? Nem tudod, hogy semmi megbánással jóvá nem tehetjük egy élet elmulasztott alkalmait? Pedig én elmulasztottam. Ó, elmulasztottam!” Aztán hozzátette: „Minek is jártam embertársaim sûrû tömegében földre sütött szemmel, miért nem emeltem fel soha tekintetemet ahhoz az áldott csillaghoz, amely a napkeleti bölcseket elvezette egy szegény hajlékig! Vagy nem voltak szegény otthonok, ahova engem is elvezetett volna a fény?” Szerencsére, mint tudjuk, Ebenezer Scrooge jobb ember lett. Szeretem ezt a sort: „Nem vagyok az az ember, aki voltam!”10 Miért ilyen népszerû a Karácsonyi ének története? Mégis miért mindig új keletû? Személy szerint úgy érzem, Isten sugalmazásával íródott. A legjobbat hozza ki az emberi természetbõl. Reményt ad. Változtatásra ösztönöz. Képesek vagyunk lefordulni a mélyre vezetõ útról, és egy dallal a szívünkben követni egy csillagot és elindulni a fény felé. Meggyorsíthatjuk lépteinket, bátorságot meríthetünk és megfürödhetünk az igazság fényében. Tisztábban hallhatjuk a kisgyermekek nevetését. Felszáríthatjuk a sírók könnyeit. Vigaszt nyújthatunk a haldoklónak azáltal, hogy megosztjuk vele az örök élet ígéretét. Ha felemelünk akár egy lecsüggesztett kezet is, ha akár csak egy léleknek hozzuk el a békességet, ha adakozunk, mint ahogy azt a Mester is tette, akkor - példamutatásunk által - az eltévedt tengerészek irányt mutató csillagává válhatunk. Mivel az élet mulandó, a halál pedig szükségszerû, minden napból a lehetõ legtöbbet kell kihoznunk. Sokféleképp használhatjuk ki rosszul lehetõségeinket. Nemrég olvastam egy megható történetet Lousie Dickinson Rich-tõl, amely pontosan ezt az igazságot illusztrálja élénken. Azt írta: „Nagymamámnak volt egy ellensége, akit Mrs. Wilcoxnak hívtak. Nagymama és Mrs. Wilcox fiatalasszony korukban egymás mellé költöztek a városka fõutcájába, és ott élték le egész életüket. Nem tudom, hogyan kezdõdött el a háború közöttük - és szerintem õk maguk sem emlékeztek már erre, mire én harminc évvel késõbb a világra jöttem. Ez nemcsak amolyan udvarias vita volt, hanem egy totális háború. . . . A városban semmi nem kerülhette el civakodásukat. A 300 éves templom, ami átvészelte az amerikai forradalmat, a polgárháborút, és a spanyol-amerikai háborút, majdnem összedõlt, amikor nagymama és Mrs. Wilcox csatát vívtak a Nõk Segélyszervezetének elnöki posztjáért. Nagymama nyerte meg az ütközetet, de ez sovány vigasz volt. Mrs. Wilcox, mivel nem lehetett az elnök, mérgében kilépett. Mi öröm van abban, ha te irányítasz valamit, de mégsem parancsolgathatsz ellenségednek? Mrs. Wilcox nyerte meg a könyvtárért vívott csatát, amikor is unokahúgát választották meg könyvtárosnak, nem pedig Phyllis nagynénit. Attól a naptól fogva, hogy Gertrude elfoglalta helyét, nagymama nem olvasott többé könyvtári könyveket. A könyvek hirtelen ,koszos, mocskos dolgok’ lettek. A középiskolával kapcsolatos csata döntetlen lett. Az igazgató jobb álláslehetõség miatt otthagyta az iskolát, még mielõtt Mrs. Wilcox-nak sikerült volna kirúgatnia, vagy nagymama egy egész életre szóló vezetõi pozíciót garantálhatott volna neki. Mikor mi, gyerekek meglátogattuk nagymamát, szórakozásunk részben abból állt, hogy grimaszokat vágtunk Mrs. Wilcox unokáira. Egyik emlékezetes nap az volt, amikor kígyót raktunk Wilcox-ék esõvizes hordójába. Nagymama ugyan jelképesen ellenezte, mi tudtuk, hogy valójában támogatja. Egy pillanatra se gondoljátok, hogy a hadjárat egyoldalú volt! Mrs. Wilcox-nak is voltak ám unokái! Nagymamának is kijutott a jóból! Soha egyetlen szeles mosási nap nem telt el úgy, hogy a szárítókötél titokzatos módon el ne szakadt volna, és a ruhák ne estek volna le a koszba. Nem tudom, hogy lett volna képes nagymama elviselni gondjait, ha nem lett volna a Boston napilap háztartási rovata. A háztartási rovat nagyszerû találmány volt. A fõzési tippek és tisztasági tanácsok mellett volt egy rész, ahol az olvasók egymásnak szóló levelei álltak. A lényege az volt, hogy ha valakinek volt valamilyen problémája - vagy ha csak ki akart engedni egy kis gõzt -, írt egy levelet az újságnak valamilyen kitalált aláírással, mint például Szamóca. Ez volt nagymama írói álneve. Aztán más asszonyok, akiknek ugyanez volt a problémájuk, visszaírtak, és elmondták, hogy õk mit tettek, és ilyen neveket írtak alá, mint Valaki, Aki Tudja; Xanthippé; vagy valami hasonlót. Sokszor, amikor a probléma megoldódott, éveken át tovább leveleztek az emberek a lap rovatában, és a gyerekeikrõl, a befõzésrõl, vagy az új ebédlõ szekrénysoráról meséltek egymásnak. Ez történt nagymamával is. Õ és egy Sirály álnevû asszony 25 évig leveleztek. Sirály volt nagymama igaz barátja. Amikor úgy 16 éves lehettem, Mrs. Wilcox meghalt. Egy kisvárosban, mindegy, mennyire utálják az emberek egymást, merõ jó modorból átmennek és megkérdezik, tudnának-e valamiben segíteni az elhunyt családjának. Nagymama tiszta pamutkötényében valóban segítõ szándékáról tett tanúságot, amikor átment a gyepen a Wilcox házba, ahol a Wilcox lányok megkérték, takarítsa fel a már amúgy is makulátlanul tiszta nappalit a temetési szertartáshoz. És ott a nappali asztalán, egy tisztes helyen egy óriási emlékkönyv hevert; és az emlékkönyvben szépen párhuzamosan ott álltak nagymamának az évek során Sirályhoz írt levelei, mellette Sirály neki írt leveleivel. Bár egyik asszony sem tudott róla, nagymama legnagyobb ellensége a legjobb barátja volt. Emlékezetem szerint az volt az egyetlen alkalom, amikor sírni láttam a nagymamámat. Akkor még nem tudtam igazán, miért is sír, de ma már tudom. Azokat az elfecsérelt éveket siratta, amiket már soha nem tudott visszahozni.” Testvéreim, határozzuk el, hogy ettõl a naptól kezdve megtöltjük szívünket szeretettel! Tegyünk még egy kis erõfeszítést, hogy befogadjuk életünkbe a magányos, letört embereket, és azokat, akik bármi miatt szenvednek! Vidítsuk fel a szomorkodókat, hogy õk is örüljenek!11Éljünk azért, hogy amikor meghalljuk a végsõ hívást, ne legyenek komoly megbánásaink, befejezetlen ügyünk, hanem együtt tudjuk mondani Pál apostollal, hogy „ama nemes harczot megharczoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam”.12Jézus Krisztus nevében, ámen. JEGYZETEK 1. Robert B. Baird, „Üdvözöllek, drága sabbat!”, Hymns, 280. sz. 2. János 11:25-26. 3. János 14:27. 4. Lukács 23:46. 5. Minnie Louise Haskins, „The Gate of the Year”, Masterpieces of Religious Verse, szerk. James Dalton Morrison (1948), 92. o. 6. 1 Korinthusbeliek 15:3-8. 7. T&Sz 76:22-24. 8. Will L. Thompson, „Cselekedtem-e valami jót e nap?”, Hymns, 223. o. 9. Móziás 2:17. 10. Works of Charles Dickens (1982), 543., 581. o. 11. Lásd Hymns, 223. o. 12. 2 Timótheus 4:7.