A visszatért misszionárius Elder L. Tom Perry a Tizenkét Apostol Kvórumából „A visszatért misszionáriusok királyi hadseregére van szükségünk, akik újra szolgálatra jelentkeznek.” Ma délután észrevételeimet egy különleges csoporthoz szeretném intézni. Az utóbbi sok-sok évben több százezren tértetek vissza teljes idejû missziós szolgálatról. Mindegyikõtök meghallotta az Üdvözítõ hívását, melyet tanítványainak adott: „Elmenvén azért tegyetek tanítványokká minden népeket, megkeresztelvén õket az Atyának, a Fiúnak és a Szent Léleknek nevében, Tanítván õket, hogy megtartsák mindazt, a mit én parancsoltam néktek: és ímé én ti veletek vagyok a világ végezetéig” (Máté 28:19-20). A ti kiváltságotok volt elmenni a világ sok részébe, elvinni az Üdvözítõ üzenetét - egy hívást, hogy jöjjenek Hozzá, és élvezzék evangéliumának gyümölcseit. Abban a kiváltságban volt részetek, hogy más kultúrákban élhettetek, és más nyelveket tanulhattatok. Ez ugyanakkor Jézus Krisztus küldetésérõl szerzett személyes bizonyságotok építésének is az ideje volt. Az évek során mindig is megtisztelve éreztem magam, amikor találkozhattam veletek, visszatért misszionáriusokkal - sokan vágytok visszatérni és meglátogatni az embereket, akiket kiváltságotok volt szolgálni. Alig várjátok, hogy megoszthassátok élményeiteket a missziótokról. Esküvõi meghívótokban és önéletrajzotokban egy-egy sorban jelzitek, hogy visszatért misszionáriusok vagytok. Noha már nem viselitek a misszionáriusi névtáblát, szívesen mutatjátok magatokat olyan emberként, aki misszionáriusként szolgálta az Urat. Mi több, kedves emlékeitek vannak, mert felfedeztétek az evangéliumi szolgálat örömét. Jópár beszélgetésbõl megtanultam, hogy a misszió elhagyásával járó átállás és a hátrahagyott világba való visszatérés sokszor nehéz. Talán nehéz életben tartani a misszionáriusi munka szellemét, amikor többé már nem szolgáltok Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyháza teljes idejû misszionáriusaként. Tehetek nektek néhány javaslatot? Az egyik legerõsebb emlék a misszionáriusi létrõl az, hogy milyen közel kerültem az Úrhoz a rendszeres ima által. Akkoriban a misszióház a State Street-en volt Salt Lake City-ben. Egy hatalmas ház volt, melyet misszionáriusképzõ központtá alakítottak át. Hatalmas hálószobái voltak, akár talán tíz ággyal is bennük. Vasárnap este jelentkeztünk be. A misszióm megkezdése elõtti utolsó hét izgalmas volt. Sok összejövetel és búcsúzkodás zajlott. Attól tartok, nem voltam megfelelõen kipihent és felkészült a misszióházban várható képzésre. Amint misszióházbeli elsõ esténk a végéhez közeledett, nagyon fáradt voltam. Míg a többi misszionárius lefekvéshez készülõdött, én kinyújtóztam az ágyamon, és azon nyomban elaludtam. Alvásomat azonban megzavarta az az érzés, hogy körbevesznek. Amint az alvás köde oszladozni kezdett, egy ima szavait hallottam. Kinyitottam a szememet, és meglepetésemre a szobámban lévõ mindegyik elder az ágyam körül térdelt, imával zárva a napot. Gyorsan becsuktam a szemem, mintha aludnék. Túlságosan szégyelltem magam ahhoz, hogy kimásszak az ágyból, és csatlakozzak hozzájuk. Bár misszionáriusként az elsõ élményem eléggé kínos volt, két csodálatos év kezdete volt ez, melyekben rendszeresen szólítottam az Urat útmutatásért. A missziómon minden reggel a társammal imádkoztam az új nap kezdetén. Ugyanezt tettük minden este lefekvés elõtt. Imát mondtunk, mielõtt tanultunk, imát, mielõtt az utcára mentünk volna dolgozni, és persze különleges imákat, amikor különleges útmutatásra volt szükségünk misszionáriusi munkánkban. Mennyei Atyánkhoz fordulásunk gyakorisága erõt és bátorságot adott nekünk, hogy haladjunk a munkában, melyre elhívtak. Válaszok érkeztek, néha elképesztõen közvetlen és pozitív módon. A Szent Szellem irányítása látszólag felerõsödött, minél többször fordultunk az Úrhoz útmutatásért egy-egy napon. Amint visszatekintek a missziómat követõ életemre, rájövök, hogy voltak idõszakok, amikor képes voltam ugyanolyan közel lenni az Úrhoz, mint a missziómon. Voltak olyan idõszakok is, amikor a világ belopózott, és kevésbé voltam következetes és hûséges az imáimban. Nem lenne-e ez jó idõszak egy kis önértékelésre annak meghatározásához, hogy még mindig olyan kapcsolatban vagyunk-e Mennyei Atyánkkal, mint a misszión? Ha a világ eltérített minket az ima gyakorlatától, akkor nagy lelki erõt veszítettünk el. Talán itt az idõ, hogy újjáélesszük misszionáriusi szellemünket a gyakoribb, következetesebb és hathatósabb ima által. A következõ kedves misszionáriusi emlék a naponta történõ szentírás-tanulmányozás. Az evangélium tanulmányozásához készített szentírás-olvasási terv követésének fegyelme csodálatos és gyümölcsözõ élmény volt. A szentírások tanításainak ismerete dicsõséges módon bontakozott ki a személyes tanulás által. Emlékszem, misszionáriusként csodáltam, hogy milyen aprólékossággal készített az Úr tervet a földön lévõ gyermekei számára; hogyan ihlette meg az idõk minden sáfárságában prófétáinak elméjét arra, hogy feljegyezzék velük kapcsolatos dolgait. Szavai mindig pozitívak és közvetlenek, feltárva az áldásokat, melyek az Õ törvényének és útjának követése által érkeznek. Naponta egy vagy több órát tanultunk a társunkkal együtt. A királyság tanait fürkészõ két szempár megsokszorozta értelmünket. Együtt olvastunk, utána megosztottuk meglátásainkat. Elménk élesedett, amikor a naponta történõ egyéni és társas tanulás gyakorlatát követtük. Ez a gyakorlat társakként közelebb hozott minket egymáshoz, és növelte értelmünket a királyság tanairól. Amikor elhagyjuk a missziónkat, többé nincs társunk, aki segítsen fegyelmezni tanulási szokásainkat, de ez nem jelenti azt, hogy abba kell hagynunk a tanulást. Amikor hazatérünk, mily nagyszerû lenne naponta családi szentírás-tanulmányozást tartani! Ha elmegyünk otthonról, nem hívhatnánk-e meg szobatársainkat és barátainkat, hogy velünk tanuljanak? A rendszeres tanulmányi óra tartása segíthet a királyság tanait tisztán elménkben õrizni, és ellensúlyozni a világi dolgok folyamatos betolakodását. Persze amikor megházasodunk, örökkévaló társunk van, akivel tanulhatunk és megoszthatjuk az evangélium tanításait. A szentírások mindig kéznél vannak, hogy elmélyítsék értelmünket az élet céljáról, és arról, hogy mit kell tennünk életünk teljesebbé és gyümölcsözõbbé tételéhez. Kérlek, tartsátok életben a rendszeres egyéni és társas szentírás-tanulmányozást! Emlékeztek az örömre, mely abból ered, amikor az evangéliumot tanítjátok valakinek, aki meg volt fosztva ezektõl a tanításoktól egész életében; az izgalomra, amikor az Úr törvényérõl és az Õ követése által nyert áldásokról tanítotok? El tudjátok-e felejteni missziótok elsõ keresztelõjének örömét? Akkoriban a kápolnákban nem voltak keresztelõ medencék. Elsõ keresztelõm Ohio államban a Seioto-folyóban történt. Egy hideg õszi napon történt, és a víz a levegõnél is hidegebbnek tûnt. Emlékszem a sokkra, amikor belegázoltam a hideg folyóba, s közben arra buzdítottam érdeklõdõnket, hogy kövessen. A levegõ és a víz hidegsége azonban hamar elillant, amikor elvégeztem a keresztelés szertartását. A keresztelés vizébõl kiemelkedõ személy arcának tündöklése olyan kép volt, melyet soha nem felejtek el. Az evangélium tanításának és a keresztelésnek a lehetõsége nem csak azok számára áll, akik misszionáriusi névtáblát viselnek. Vajon miért hagyjuk, hogy a misszionáriusi szolgálat tüze alábbhagyjon, amikor visszatérünk napi teendõinkhez a világban? Nem volt még olyan idõszak az emberiség történelmében, amikor több eszköz állt volna rendelkezésünkre, hogy az evangéliumot tanítsuk Mennyei Atyánk gyermekeinek itt a földön. És ma mintha jobban szükségük lenne rá, mint valaha. Látjuk a hit hanyatlását. Látjuk a világiasság iránti növekvõ szeretetet és az erkölcsi értékek kimerülését, s mindkettõ növekvõ szívfájdalmat és kétségbeesést fog okozni. A visszatért misszionáriusok királyi hadseregére van szükségünk, akik újra szolgálatra jelentkeznek. Noha nem viselik misszionáriusi névtáblájukat, ugyanazzal az eltökéltséggel és határozottsággal hozhatják el az evangélium fényét egy olyan világnak, mely útjának megtalálásával küszködik. Titeket, visszatért misszionáriusokat szólítlak, hogy ismét szenteljétek oda magatokat, és nyerjétek vissza a misszionáriusi szolgálat vágyát és szellemét! Hívlak benneteket, hogy Mennyei Atyánk szolgájának látsszatok, az legyetek, és annak munkáját végezzétek! Imádkozom, hogy ismét elszánjátok magatokat az evangélium hirdetésére, hogy aktívabban vegyetek részt ebben a nagyszerû munkában, melyre az Úr elhívott bennünket. Megígérem nektek, hogy nagy áldások várnak rátok, ha azzal a céltudatossággal haladtok elõre, mely egykor, teljes idejû misszionáriusként a tiétek volt. Pár évvel ezelõtt telefonon hívott a fiam, Lee. Azt mondta, hogy az egyik missziós társam a szomszédságában volt, és pár percet velem akart tölteni. Lee és én együtt átmentünk elsõ társam lányának otthonába, akinél látogatóban volt. Különleges élmény volt ismét együtt lenni, sokévi távollét után. Misszionáriusokként lehetõségünk volt megnyitni egy új várost Ohióban a misszionáriusi munka számára. E feladat miatt lehetõségünk volt együtt dolgozni tíz hónapon át. Õ volt a trénerem, az elsõ társam. Olyan családból származott, ahol megtanították neki a kemény munka értékét. Nehéz volt lépést tartanom vele, de ahogy együtt szolgáltunk, társakként közelebb kerültünk egymáshoz. Társaságunk nem ért véget azzal a tíz hónapos feladattal. Tombolt a második világháború, és amikor hazatértem, csak kevés idõm maradt beilleszkedni, mielõtt besoroztak katonai szolgálatra. Amikor az újonckiképzõ táborban töltött elsõ vasárnapomon részt vettem egy utolsó napi szent istentiszteleten, egy nagyon ismerõs fej hátulját láttam. Az elsõ társam volt az. A következõ két és fél év nagy részét együtt töltöttük. Bár nehezek voltak a körülmények számunkra a katonai szolgálatban, próbáltuk folytatni a misszionáriusi szolgálat gyakorlatait. Amilyen gyakran csak tudtunk, együtt imádkoztunk. Amikor a körülmények lehetõvé tették, együtt tanulmányoztuk a szentírásokat. Sok társas tanulásra emlékszem, melyeket egy olajlámpa fényénél tartottunk repesz-szaggatta sátramban. Jópárszor a légiriadó szirénájának hangja szakította meg szentírás-olvasásunkat. Gyorsan eloltottuk lámpánkat, és együtt letérdeltünk, hogy tanulásunkat imával zárjuk. Mindkettõnket elválasztottak csoportvezetõként, és ismét lehetõségünk volt együtt szolgálni és tanítani Urunk és Üdvözítõnk dicsõséges evangéliumát. Sikeresebbek voltunk a hadseregben, mint teljes idejû missziós szolgálatunkban. Miért? Mert tapasztalt visszatért misszionáriusok voltunk. Elsõ társammal való ezen találkozásom volt az utolsó alkalom, hogy vele lehettem. Egy gyógyíthatatlan betegségben szenvedett, és pár hónappal késõbb meghalt. Csodás élmény volt újra együtt átélni a missziónkat, és késõbb a misszió utáni életünkrõl mesélni. Felidéztük szolgálatunkat püspökségekben, fõtanácsokban, és cövek elnökségekben, s persze gyermekeinkkel és unokáinkkal dicsekedtünk. Amint ott ültünk és borzongtunk együttlétünk miatt, nem tudtam másra gondolni, mint egy beszámolóra Alma könyvének 17. fejezetében: „Történt pedig, hogy amikor Alma útban volt a Gedeon földjétõl délre fekvõ Manti földje felé, nagy csodálkozására Móziás fiaival találkozott, akik meg Zarahemla földje felé mentek. Móziásnak ezek a fiai Almával voltak akkor, amikor az angyal elõször jelent meg neki; ezért Alma igen megörült, amikor testvéreit meglátta. És örömét még az is növelte, hogy még mindig testvérei voltak az Úrban, sõt az igazságról való meggyõzõdésük megszilárdult, mert jó felfogású emberek voltak és szorgalmasan kutatták a szentírásokat, hogy Isten igéjét megismerjék. De ez még nem minden, mert olyan sokat imádkoztak és böjtöltek, hogy jövendõmondó lélek és kinyilatkoztató lélek is lakott bennük, és ezért, amikor tanítottak, az isteni felhatalmazás erejével tanítottak” (Alma 17:1-3). Bárcsak nektek is olyan élményben lehetne részetek, mint nekem volt az elsõ misszionárius társammal; hogy megállhassatok és visszatekinthessetek a szolgálat idejére, amikor szorgalmasan adtatok idõtökbõl és képességeitekbõl Mennyei Atyánk királyságának építéséhez! Ha megpróbáljátok megtenni, megígérem, hogy életetek egyik megragadó élménye lesz. Visszatért misszionáriusok nagyszerû serege vagytok. Haladjatok új lelkesedéssel és eltökéltséggel, és példátok által ragyogjon fel az evangélium fénye ebben a nyugtalan világban! A munka, melyben részt veszünk, az Úr munkája. Isten él. Jézus a Krisztus. Az Õ egyházához tartozunk. Errõl tanúskodok nektek, Jézus Krisztus nevében, ámen.