Elder Wayne S. Peterson
a hetvenektõl
„A legtöbb helyzetben meg tudjuk határozni az élmény fajtáját, amiben részünk lesz, azáltal, hogyan reagálunk.”
Sok évvel ezelõtt, amíg családommal vakációztam, olyan élményben volt részem, ami egy nagyszerû leckét tanított nekem. Egyik szombaton a feleségemmel elhatároztuk, hogy elmegyünk a gyerekekkel kocsikázni és be is vásárolunk. Az út alatt a gyerekek elaludtak, és mivel nem akartuk õket felébreszteni, felvállaltam, hogy a kocsiban maradok, míg feleségem beszalad a boltba.
Amíg vártam, rápillantottam az elõttem parkoló autóra. Tele volt gyerekekkel, akik engem néztek. Szemem találkozott egy hat-hét éves kisfiú pillantásával. Amint tekintetünk találkozott, azonnal kinyújtotta rám a nyelvét.
Elsõ reakcióm az volt, hogy én is kinyújtom a nyelvem. Azon gondolkoztam, mit tettem, hogy ezt érdemeltem. Szerencsére mielõtt bármit is tettem volna, eszembe jutott egy tantétel, amit az elõtte való héten elder Marvin J. Ashton tanított az általános konferencián (lásd Conference Report, 1970. okt., 36-38. o.; vagy Imrpovement Era, 1970. dec., 59-60. o.). Arról tanított, hogy milyen fontos cselekedni, ahelyett hogy rögtön reagálnánk a körülöttünk lévõ eseményekre. Így tehát integettem a kisfiúnak. Még egyszer kinyújtotta rám a nyelvét. Mosolyogtam és újra integettem. Ez alkalommal visszaintegetett.
Hamarosan öccse és húga is csatlakozott ehhez a lelkes integetéshez. Ily módon integettem nekik vissza mindaddig, míg karom el nem fáradt. Ezután a kormánykerékre tettem, és minden elképzelhetõ módon integettem nekik, végig abban reménykedve, hogy szüleik hamar visszatérnek, vagy a feleségem gyorsan visszajön.
A szülõk végül megérkeztek, és amint elindultak, az új barátaim tovább integettek addig, amíg láttam õket.
Ez egyszerû élmény volt, de megmutatta a következõt: A legtöbb helyzetben meg tudjuk határozni az élmény fajtáját, amiben részünk lesz, azáltal, hogyan reagálunk. Hálás voltam, hogy a barátságos cselekvést választottam ahelyett, hogy reagáltam volna fiatal barátom gyerekes viselkedésére. Így téve elkerültem a negatív érzéseket, amelyeket akkor éreztem volna, ha természetes ösztöneimet követem.
Az Üdvözítõ, nefitáknak adott utasításaiban, így tanított: „Amit tehát szeretnétek, hogy az emberek veletek cselekedjenek, ti is azt cselekedjétek velük” (3 Nefi 14:12).
Képzeljétek el a világban kiváltott hatást, ha mindenki ezen „aranyszabály” szerint cselekedne! Ennek megtétele azonban az emberi természettel ellenkezõnek tûnik. Benjámin király kijelentette, hogy „a természetes ember ellentéte Istennek, és az is marad mindörökre, hacsak nem hallgat a Szentlélekre és le nem vetkõzi emberi természetét” és meg nem tanul „szelíd[nek], alázatos[nak] és türelmes[nek]” lenni, telve szeretettel (Móziás 3:19).
Úgy tûnik, a mai rohanó világban nagyobb a tendencia arra, hogy az emberek agresszívan viselkedjenek egymással. Néhányan hamar megbántódnak és dühösen reagálnak valós vagy képzelt sértésekre, és mindannyian megtapasztaltuk már vagy hallottunk már utcai verekedések vagy más durva, érzéketlen viselkedés beszámolóiról.
Sajnos néhány ezek közül beszivároghat otthonainkba, súrlódásokat és feszültséget keltve a családtagok között.
Természetesnek tûnhet oly módon reagálni ezekre a helyzetekre, hogy visszaadjuk, amit kaptunk. Ennek nem kell így történnie. Iszonyú, háborús élményeire így emlékszik Viktor Frankl: „Mi, akik koncentrációs táborokban laktunk, emlékszünk a férfira, aki a barakkok között sétálva vigasztalt embereket, odaadván utolsó darab kenyerét. Talán számszerûen kevesen voltak ilyenek, de elegendõ bizonyítékot szolgáltatnak arra, hogy mindent el lehet venni egy embertõl, egy dolog kivételével: a végsõ emberi szabadságot - azt, hogy megválassza a hozzáállását bármilyen körülmény között is, hogy megválassza saját útját” (Man’s Search for Meaning [1985], 86. o.; kiemelés hozzáadva).
Ez nemes viselkedés és nagy elvárás, de Jézus nem kevesebbet vár el tõlünk. „Szeressétek ellenségeiteket - mondta -, áldjátok azokat, a kik titeket átkoznak, jót tegyetek azokkal, a kik titeket gyûlölnek, és imádkozzatok azokért, a kik háborgatnak és kergetnek titeket” (Máté 5:44).
Egy kedvenc himnusz így erõsíti meg ezt a tanítást:
Tartsd kordában érzéseid,
Lelked felett uralkodj,
Figyelj rá, mit szíved diktál,
Bölcsesség legyen hangod.
(„School Thy Feelings”, Hymns, 336. o.)
A döntések - melyeket meghozunk, és melyek alapján viselkedünk - azok, melyek végül is alakítják jellemünket. Charles A. Hall találóan írta le a folyamatot a következõ sorokban: „Gondolatot vetünk, és cselekedetet aratunk; cselekedetet vetünk és szokást aratunk; szokást vetünk és jellemet aratunk; jellemet vetünk és sorsot aratunk” (idézve: The Home Book of Quotations, vál. Burton Stevenson [1934], 845. o.).
Az otthon az, ahol viselkedésünk a legmeghatározóbb. Ez az a hely, ahol cselekedeteinknek van a legnagyobb hatása, jó vagy rossz irányban. Néha olyannyira „otthon” vagyunk, hogy már nem is figyelünk arra, mit mondunk. Elfelejtjük az alapvetõ kulturáltságot. Ha nem vagyunk éberek, szokássá válhat egymás kritizálása, önuralmunk elvesztése vagy az önzõ viselkedés. Mivel feleségünk és gyermekeink szeretnek bennünket, talán hamar megbocsátanak, de gyakran csendesen tovább hordozzák magukban a láthatatlan sérüléseket és a kimondatlan szívfájdalmat.
Túl sok olyan otthon van, ahol a gyerekek félnek szüleiktõl, vagy a feleségek félnek a férjüktõl. Vezetõink emlékeztettek minket arra, hogy „az apáknak szeretetben és igazlelkûen kell családjukat irányítaniuk”, és figyelmeztettek, hogy „azok az egyének, akik . . . házastársukat vagy gyermeküket bántalmazzák, . . . egy napon felelni fognak mindezért Isten elõtt” („A család: Kiáltvány a világhoz, Liahona, 1998. okt., 24. o.). Az ellenség tudja, ha a vitatkozás, konfliktus és félelem légkörét alakítjuk ki az otthonunkban, a Szellem elszomorodik és a családot összekötõ kötelék meggyengül.
Maga a feltámadt Úr mondta: „Mert bizony, bizony mondom nektek, hogy akiben az ellenkezés szelleme lakik, az nem tõlem való, hanem az ördögtõl, aki maga az ellenkezés atyja; mert õ haragra gerjeszti az emberek szívét, hogy egymás ellen veszekedjenek” (3 Nefi 11:29).
Ha haragot vagy vitát érzünk az otthonunkban, azonnal fel kell ismernünk, milyen hatalom vette át életünk irányítását és mit akar Sátán elérni. Salamon a következõ bölcsességet adta nekünk: „Az engedelmes felelet elfordítja a harag felgerjedését; a megbántó beszéd pedig támaszt haragot” (Példabeszédek 15:1).
Otthonunknak kell menedékül szolgálnia, ahol minden családtag biztonságban, szeretetben és a világban gyakran tapasztalt kemény kritikától, valamint vitatkozástól mentesen érezheti magát.
Krisztus tökéletes példát adott arra, hogyan uralkodjunk érzelmeinken bármilyen körülmény közepette. Mielõtt megjelent volna Kajafás és Pilátus elõtt, kínzói szemébe köpdöstek, arcul csapdosták és botokkal verték (lásd Máté 26; Lukács 23). A legnagyobb irónia az volt, hogy teremtõjüket alázták meg, akinek szenvedése irántuk érzett szeretetébõl fakadt.
Eme igazságtalan kínzás közepette Jézus megõrizte nyugalmát, visszautasítva minden rosszindulatú cselekedetet. Még a kereszten is, a kimondhatatlan szenvedés közepén ez volt a kérése: „Atyám! bocsásd meg nékik; mert nem tudják mit cselekesznek” (Lukács 23:34).
Ugyanezt várja el tõlünk. Azoknak, akik követni akarják Õt, ezt mondta: „Errõl ismeri meg mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha egymást szeretni fogjátok” (János 13:35).
Bizonyítsuk tanítványi mivoltunkat azáltal, hogy megerõsítjük otthonainkat kedves és szeretetteljes módon. Emlékezzünk arra, hogy „az engedelmes felelet elfordítja a harag felgerjedését”, és törekedjünk kapcsolataink és találkozásaink által olyanná formálni jellemünket, amely elnyeri az Üdvözítõ jóváhagyását.
Jézus Krisztus a tökéletes példa. Õ a mi Üdvözítõnk és Megváltónk. Bizonyságot teszek róla. Egy élõ próféta vezet minket ma. Jézus Krisztus nevében, ámen.
Previous
