Tartsátok a pozíciótokat! Virginia U. Jensen elsõ tanácsos a Segítõegylet Általános Elnökségében „Soha ne feledjük, hogy a családunkért és a családunkkal együtt építünk alapot a Megváltó sziklájára!” Legfiatalabb lányom és férje jópár évig komolyan keresték a legjobb orvosi tanácsadást és a legújabb tudomány segítségét ahhoz, hogy kisbabájuk legyen. Böjtöltek, imádkoztak, reménykedtek. Végre elérkezett a hosszasan áhított eredmény, és most várják elsõ babájukat. Nemrég az orvos egy alapos vizsgálatot írt elõ, hogy megnézzék, rendben van-e a terhesség. A lányom nagy aggodalommal nézett a vizsgálat elé. Ahogy közeledett a kijelölt nap, megtudta, hogy a férje nem tudja õt elkísérni, és megkérdezte, el tudnék-e menni vele. Azt mondta: „Anya, mindazok után, amin már keresztülmentünk, ha bármi baj van, szükségem lesz valakire, hogy mellettem álljon”. Nagyon örültem, hogy rápillanthatok valakire, akit egy örökkévalóságon át fogok szeretni és kincsként õrizni. Biztosítani akartam lányomat arról, hogy minden rendben van, de a szívem mélyén én is aggódtam. Miután az orvos átnézte a szakember felvételeit, bejött megbeszélni az eredményeket. Az elsõ szavai ezek voltak: „Bárcsak minden csecsemõ ilyen tökéletesen nézne ki!” Alig tudtam uralkodni magamon. Amint a kocsinkhoz értünk, nem tudtam tovább visszatartani érzéseimet, és elkezdtem sírni. Olyan sok érzés tört felszínre. Zokogtam, és azt kívántam, bárcsak minden várandós anyuka hallhatná ugyanezeket a szavakat! Minden nõért sírtam, aki kisbabát szeretne, de nem lehet gyermeke. Ömlöttek a könnyek minden nõért, aki gyermeket szeretne, de még nem talált férjet. És végül hálakönnyeket hullattam azzal az elsöprõ erejû vággyal, hogy a családunk méltó otthont teremtsen ennek a kisbabának. Wordsworth, az angol költõ örökítette meg néhány érzésemet errõl az unokáról és otthonáról, amikor arra emlékeztetett bennünket, hogy Születésünk csak álom s feledés: . . . de fénycsóvát vonunk: gyermekkorunkban a menny vesz körül! (William Wordsworth, „Óda: A halhatatlanság sejtelme a kora gyermekkor emlékeibõl“) Otthonaink szentek, mert Mennyei Atyánkkal és mennyei otthonunkkal vannak kapcsolatban. Lányomhoz fûzõdõ élményem tisztán érthetõen, újból elõtérbe hozta az otthon és a család elsõrendûségét, valamint annak életbevágó fontosságát. Emlékeztetett arra is, hogy mi nõk, akiknek a szeretet, a törõdés és a tanítás természetes tulajdonsága, arra kaptunk elhívást, hogy megvédjünk és megáldjunk mindenkit, aki családunkba tartozik. Amikor az Úr kisbabákat küld erre a földre, szüksége van ránk, bármilyenek is legyenek a körülményeink, hogy erõsek és meginghatatlanok maradjunk, és hogy továbbra is olyan otthont teremtsünk, amely erõdként szolgál a gonosz növekvõ áradatával szemben. A mi felelõsségünk, hogy otthonunk és családunk védelmezõi legyünk bárhol is találjuk magunkat ezen a földön. „Teljes szívembõl hiszem, hogy az örökkévaló életre való felkészülés legjobb helye . . . az otthonunkban van” - mondta David O. McKay elnök („Blueprint for Family Living”, Improvement Era, 1963. ápr., 252. o.). De hogyan neveljünk igazlelkû gyermekeket abban a világban, amely egyre jobban hasonlít Szodomára és Gomorára? Howard W. Hunter elnök felidézte a következõ történelmi eseményt, ami segít nekem e kérdés megválaszolásában. A napóleoni háborúk végsõ és döntõ csatáját 1815. június 18-án vívták, a Belgiumban lévõ Brüsszel közelében, egy Waterloo nevezetû faluban. Amit most a waterloo-i csataként ismerünk, hatalmas fordulópont volt a modern történelemben, és drasztikus változásokat hozott Európa politikai határai és hatalmi egyensúlya terén. A csata - amely Napóleon, a francia császár haderei és a brit tábornok, Arthur Wellesley (közismertebb nevén Wellington hercege) vezette szövetséges csapatok között folyt - egyik kritikus pillanatában egy nyugtalan tiszt viharzott be a herceg irodájába azzal az üzenettel, hogy amennyiben azonnal vissza nem vonják a csapatokat, meg kell adniuk magukat a túlerõben lévõ francia seregnek. A herceg azt parancsolta: „Tartsátok a pozíciótokat!” „De akkor mindannyian elpusztulunk!” - válaszolt a katonatiszt. „Tartsátok a pozíciótokat!” - válaszolta újra a herceg. (Lásd Howard W. Hunter, That We Might Have Joy [1994], 148. o.). „Tartsuk a pozíciónkat!” - ez volt a herceg parancsa; és ez a parancs gyõzelmet eredményezett. E három szóból álló utasításból - Tartsuk a pozíciónkat! - merítek bátorságot és kapok tanácsot. Ma, nõtestvérek, heves csatát vívunk gyermekeink, unokáink és más családtagjaink elméjéért, szívéért, sõt még a lelkükért is. De ebben a harcban nekünk sokkal erõsebb fegyverzetünk és páncélunk van, mint Wellington hercege seregének. Mert számunkra elérhetõ az az erõ, amely az Úr Jézus Krisztusban való hitbõl, valamint az evangéliumi szertartások erejébõl fakad. A gyõzelemhez fel kell vértezni magunkat az Úr Jézus Krisztusba vetett hittel, és tartanunk kell a pozíciónkat szilárd meggyõzõdésünkben. A Mormon könyvében a lámánitákról olvasunk, akik „az igaz hitre tértek és azt semmiért el nem hagyták volna, mert szilárdak, állhatatosak és rendíthetetlenek voltak, és készek voltak az Úr parancsolatait a legnagyobb buzgósággal betartani” (3 Nefi 6:14). A Jézus Krisztus evangéliumába, és a nektek és családotoknak készített tervébe vetett erõs és meginghatatlan hitetek, és arról való tudásotok hatalmas védelmet fog nyújtani az ellenkezõ szemléletek és gonosz hatások kereszttüzében. Az örökkévaló szövetségekhez és parancsolatokhoz való engedelmességetek és hûségetek békét, sõt boldogságot hozhat mostani világunk zûrzavarában. Hittel felvértezve tarthatjátok pozícióitokat, és Mennyei Atyánk gyermekeihez méltó otthont tudtok teremteni. Egyszer, amikor egy olyan területen utaztam, melyet megfertõzött az erõszak és a társadalmi elégedetlenség, egy figyelmes papsági vezetõ megérezte félelmemet, és mondott nekem pár szót, ami megnyugtatott. Amikor kisfiú volt, édesanyja - aki hirtelen egyedülléttel és szûkölködéssel találta szembe magát - a következõ szavakból merített erõt, melyeket egy régi könyvben olvasott: „Azt mondtam a férfinak, aki az év kapujánál állt: ,Adj nekem fényt, hogy biztonságosan léphessek az ismeretlenbe!’ Õ azt válaszolta: ,Menj ki a sötétbe, és helyezd kezedet Isten kezébe! Világosabb lesz az, mint a fény, és biztonságosabb, mint a kitaposott út’” (Minnie Louise Haskins, The Oxford Dictionary of Quotations, 4. kiad, szerk. Angela Partington [1996], 328. o.). A barátom édesanyja újraépítette életét, és szilárd alapzatot teremtett azáltal, hogy követte a figyelmeztetést. Aggodalmam idejében engem is megerõsített az, hogy azzal a tudással felvértezve haladtam az ismeretlen felé, hogy az Úr társasága jobb, mint bármely halandó védelem. Ahhoz, hogy tartsuk a pozíciónkat, lelkünk legmélyén tudnunk kell, hogy az Úr örökké támaszunk lesz, ha szilárdan a „Megváltó sziklájára” építünk. Ezt a gondolatot fejezi ki nagyon erõsen Hélamán 5. fejezete. „És emlékezzetek rá, . . . hogy a sziklára, Megváltó Krisztusunkra, az Isten Fiára építsetek! Mert akkor, ha majd az ördög hatalmas szélvészt, forgószelet és villámlást szabadít is rátok, nem lesz rajtatok hatalma . . . mert az a szikla, amelyre ti építettetek, olyan biztos alap, hogy arról az ember soha le nem bukhat” (Hélamán 5:12). Nõtestvérek, az Úr ígéretei biztosak. Életét adta a mi megváltásunkért. Hogy továbbra is tartsuk a saját pozíciónkat, és hogy segítsünk másoknak is megtartani az övéket, a visszaállított evangélium üzenetének szilárdan a szívünkben kell lennie, és otthonunkban tanítani kell azt. Saját otthonotokban adjátok gyermekeitekre és szeretteitekre a lelki fegyverzetet, amire szükségük lesz, mikor nap nap után elmerészkednek az otthon biztonságos erõdjébõl! Tanítsátok meg szeretteiteknek, hogyan használják a menny erõit böjt és ima által! Tanítsátok meg nekik, hogy a sabbat megszentelése el fogja szigetelni õket a világtól! Tanítsátok meg nekik, hogy legyenek engedelmesek! Tanítsátok arra õket, hogy Isten beleegyezését keressék, ne az emberekét! Tanítsátok meg nekik, hogy az egyedüli út, amely mennyei otthonunkba vezet, az Üdvözítõ szeretete és követése által, valamint a szent szövetségek és parancsolatok elvégzése és betartása által lehetséges. Az evangélium igazságai és a megváltás tervének ismerete jelentik azokat a fegyvereket, amiket családotok tagjai használhatnak Sátán gonosz erõinek legyõzésében. Feleségként, anyaként, nagyszülõként, nõvérként és nagynéniként meg kell tartanunk a példaként elfoglalt pozíciónkat! Mivel szeretjük õket, erõs és helyes példát akarunk mutatni családtagjainak, amit követhetnek. Mindenben, amit teszünk vagy mondunk, ahogy öltözködünk, ahogy idõnket töltjük, minden választásunkban azt fejezzük ki, amiben hiszünk, és ez lesz az õ követendõ példájuk. Lucy Mack Smith, Joseph Smith próféta édesanyja, történetében leírta, hogy 1803 tavaszán õ és a férje nagyon aggódtak a vallás miatt. Leírja, hogy õ maga hogyan kutatta az igazságot: „Elvonultam egy közeli kis erdõbe, ahol az Úrhoz fohászkodtam, hogy jelentse ki igaz evangéliumát” (History of Joseph Smith, szerk. Preston Nibley [1958], 43. o.). Ismerõsen hangzik ez nektek? Tizenhét évvel késõbb, 1820 tavaszán Joseph Smith próféta, miközben az igazságot kereste, arra az elhatározásra jutott, hogy megkérdezi Istent. Így tehát „kimentem az erdõbe, hogy ezt megtegyem” (Joseph Smith - története 1:13-14). Véletlen-e, hogy anya és fia mindketten egy kis erdõt választottak ahhoz, hogy megkérjék Istent, nyilatkoztassa ki nekik az igazságot? Joseph imája az egész világot megáldotta Jézus Krisztus evangéliumának visszaállításán keresztül. Egy nõ, aki szilárd marad hitében, igazlelkû példájával számos más embert megáld. Bármennyire is szeretek feleség és anya lenni, elismerem, ez nem mindig könnyû. Értem annak az általános iskolai lánynak az érzéseit, amiket kifejezett, mikor barátom, a lány tanára arra kérte az osztályt, írjanak levelet Istennek. Sharon ezt mondta: „Drága Isten! Fogadok, hogy nagyon nehéz mindenkit szeretned a világon! Csupán öten vagyunk a családomban, én mégsem tudok mindenkit szeretni.” Hasonlóképpen a családom biztos meg tudná mondani neked, hogy nekik sem mindig könnyû szeretni engem! Mégis egyetértek elder Loren C. Dunn-nal, aki azt mondta, „[s]emmi sem lehet drágább vagy tartósabb, mint a család!” („Our Precious Families”, Ensign, 1974. nov., 9. o.). Annak ellenére, hogy a családi élet néha mennyire nehéz, a családunkban végzett munka a lehetõ legfontosabb. Amikor elkeseredtek, és a dolgok nem úgy mennek a családban, ahogyan azt szeretnétek, tartsátok pozíciótokat hittel, és mondjátok magatokban azt, amit egy másik iskolás lány írt a levelében Istennek: „Drága Isten, megteszem a tõlem telhetõ legjobbat”. Ne engedjétek, hogy a családban felmerülõ nehézségek túlságosan elvegyék a kedveteket, vagy hogy rossz hatással legyenek a szeretetre, amelyet meg lehet osztani a családban! Öltsük magunkra a hit fegyverzetét, és tartsuk pozíciónkat hitünkben! Soha ne feledjük, hogy a családunkért és a családunkkal együtt építünk alapot a Megváltó sziklájára! Helyezzük kezünket Isten kezébe! Az Úr segítségével olyan otthonokat építhetünk, amelyek igazlelkû erõdökként szolgálnak. Az Úr áldjon meg benneteket erõfeszítéseitekben, hogy tartsátok pozíciótokat otthonotok és családotok védelmében. Ez az én imám, Jézus Krisztus nevében, ámen.