„Légy példa!” Thomas S. Monson elnök elsõ tanácsos az Elsõ Elnökségben „Töltsétek meg az elméteket igazsággal! Töltsétek meg szíveteket szeretettel! Töltsétek meg életeteket szolgálattal!” Ma este az egyház Segí- tõegyletének Általános Elnökségétõl hallhattunk megindító üzeneteket. Azon kérésük, hogy mindannyian szilárdak és állhatatosak legyünk, bölcs tanács akkor, amikor a változások viharának közepette szembekerülünk mai világunk forgószeleivel, ahol valóban az állandóság védõerõdjének szerepét kell magunkra ölteni a változások tengerén! Tekintsük át Pál apostol az õ hõn szeretett Timótheusához írt bölcseletét: „A lélek pedig nyilván mondja, hogy az utolsó idõben némelyek elszakadnak a hittõl, hitetõ lelkekre és gonosz lelkek tanításaira figyelmezvén. Hazug beszédûeknek képmutatása által, kik meg vannak bélyegezve a saját lelkiismeretökben.”1 Azután pedig így szól Pál bíztató szava Timótheushoz, amely ugyanúgy érvényes mindannyiunkra: „[L]égy példa a hívõknek a beszédben, a magaviseletben, a szeretetben, a lélekben, a hitben, a tisztaságban”.2 Drága nõtestvérek, ti akik itt, a Konferenciaközpontban és szerte a világban lévõ gyülekezetekben most egybegyûltetek, megosztok veletek egy három részbõl álló szabályt, amely mintegy biztos útmutatásként arra szolgál, hogy a Pál apostol által írt kihívásoknak megfeleljetek. 1. Töltsétek meg elméteket igazsággal! 2. Töltsétek meg szíveteket szeretettel! 3. Töltsétek meg életeteket szolgálattal! Elõször is: töltsétek meg elméteket igazsággal! Nem találunk egybõl igazságot, amikor tévedések vesznek körül minket. Az igazságot úgy találjuk meg, ha Isten kinyilatkoztatott igéjét kutatjuk, tanulmányozzuk, és e szerint élünk. Elfogadjuk a tévedéseket, amikor tévedésekbe keveredünk. Igazságokat tanulunk, amikor igazsággal foglalkozunk. A világ Üdvözítõje ezt tanácsolta: „a legjobb könyvekben keressétek a bölcsesség szavát; kutassátok a tudást tanulás és hit által is”.3Azután hozzátette: „Tudakozzátok az írásokat, mert azt hiszitek, hogy azokban van a ti örök életetek; és ezek azok, a melyek bizonyságot tesznek rólam”.4 Erre kér mindannyiunkat: „Tanulj tõlem, és hallgass a szavaimra; járj az én Szellemem szelídségében, és békességed lesz énbennem”.5 A pionírok idejébõl volt, aki példát mutatott abban a feladatban, amit ma este hallhattunk, azaz hogy miként maradjunk szilárdak és állhatatosak, megtöltve elménket, szívünket és lelkünket igazsággal. Catherine Curtis Spencer volt a neve. Férje, Orson Spencer, figyelmes, mûvelt ember volt. Catherine Bostonban nevelkedett. Finom, kulturált nõ volt. Hat gyermeke született. Miután elhagyták Nauvoo-t, gyenge egészségi állapota még rosszabbra fordult a szörnyû hideg idõ, és a nehéz megpróbáltatások hatására. Elder Spencer írt Catherine szüleinek, és megkérdezte, vissza mehet-e hozzájuk lakni addig, amíg õ nyugaton felépíti otthonukat. Válaszuk így hangzott: „Tagadja meg azt a hitvány vallást, azután hazajöhet! De addig nem!” Spencer nõtestvér nem tagadta meg vallását. Miután férje elolvasta neki szülei levelét, megkérte, hozza oda a Bibliáját és olvassa fel Ruth könyvébõl a következõ részt: „Ne unszolj, hogy elhagyjalak, hogy visszaforduljak tõled. Mert a hova te mész, oda megyek, és a hol te megszállsz, ott szállok meg; néped az én népem, és Istened az én Istenem”.6 Kinn tombolt a vihar, a szekér fedelén becsöpögött az esõ, és a barátok tejescsészéket tartottak Spencer nõtestvér feje fölé, hogy szárazon tartsák. Ebben az állapotban, egyetlen zokszó nélkül végül örökre behunyta szemét. Bár nem feltétlenül kell életünket áldozni, ne feledjük, Õ meghallja csendes imáinkat! Õ, aki látja jutalom nélküli cselekedeteinket, nyíltan megfizet nekünk, amikor szükségét látja annak. Viharos idõszakban élünk. Gyakran nem tudjuk, mit hoz a jövõ. Ezért fontos, hogy felkészüljünk a bizonytalanságokra. Statisztikai adatok szerint olykor elõfordul, hogy férjetek betegsége vagy halála, valamint gazdasági kényszer miatt azon találjátok magatokat, hogy nektek kell megteremtenetek az anyagi javakat. Arra biztatlak benneteket, hogy képezzétek magatokat, és sajátítsatok el hasznos képességeket azért, hogy ha netalán valami baj van, készek legyetek az ellátó szerepét magatokra venni. Tehetségeitek bõvülnek majd a tanulás során. Képesek lesztek többet segíteni gyermekeiteknek a tanulásban, és tudva azt, hogy felkészültetek azokra az eshetõségekre, amikkel szembenézhettek életetek során, mindez békességgel tölti majd el elméteket. Szabályunk második részét - nevezetesen, hogy „Töltsétek meg szíveteket szeretettel!” - azzal a csodálatos történettel fogom illusztrálni, amely az Apostolok cselekedeteirõl írt könyvben olvasható, és egy Tábitha nevû tanítványról szól, aki Joppéban élt. Azt írták róla, hogy gazdag volt jó cselekedetekben és adakozásban. „Lõn pedig azokban a napokban, hogy megbetegedvén, meghala: és miután megmosták õt, kiteríték a felházban. Mivelhogy . . . a tanítványok meghallván, hogy Péter ott van, küldének két férfiút õ hozzá, kérve, hogy késedelem nélkül menjen át hozzájuk. Felkéne azért Péter, elméne azokkal. Mihelyt oda ére, felvezeték õt a felházba: és elébe állának néki az özvegyasszonyok mindnyájan sírva és mutogatva a ruhákat és öltözeteket, melyet [Tábitha] csinált, míg velük együtt volt. Péter pedig mindenkit kiküldvén, térdre esve imádkozék; és a holt testhez fordulván, monda: Tábitha, kelj fel! Az pedig felnyitá szemeit; és meglátván Pétert, felüle. És az kezét nyújtva néki, felemelé õt; és beszólítván a szenteket és az özvegyasszonyokat, eleikbe állatá õt elevenen. És tudtára lõn az egész Joppénak; és sokan hivének az Úrban.”7 Ez a szentírásutalás Tábitháról, aki „gazdag vala jó cselekedetekben és alamizsnákban”, a Segítõegylet néhány alapvetõ feladatára emlékeztet engem, nevezetesen a szenvedés enyhítésére, a szegényekrõl való gondoskodásra, és mindarra, ami ehhez kapcsolódik. Ti, a Segítõegylet asszonyai, valóban a könyörület angyalai vagytok! Ez nagyban megmutatkozik azokban a humanitárius erõfeszítésekben, amikkel segítitek azokat, akik fáznak, éhesek, és akik szenvednek, bárhol is legyenek. Munkátok nagyon is nyilvánvaló egyházközségeinkben, cövekjeinkben és misszióinkban. Az egyház minden püspöke bizonyságot tud tenni errõl. Emlékszem, amikor még fiatal diakónus voltam, böjti vasárnap reggel felelõsséggel tartoztam az egyházközség egy részéért, és egy kis borítékot adtam oda minden családnak. Vártam, hogy beletegyék hozzájárulásaikat, hogy azután visszavigyem a püspöknek. Egyik ilyen alkalommal egy egyedül élõ idõsebb egyháztag, Wright testvér, üdvözölt engem az ajtónál, és az õ megöregedett kezével, kissé nehézkesen kinyitotta a borítékot, és egy szerény összeget helyezett bele. Szeme benedvesedett, ahogy berakta hozzájárulását. Megkért, üljek le, azután pedig arról mesélt, hogy sok évvel ezelõtt volt olyan idõ, amikor konyhaszekrénye üresen tátongott, és nem volt élelme. Az éhség idején Mennyei Atyánkhoz imádkozott ennivalóért. Nem sokkal ezután kinézett háza elülsõ ablakán, és meglátta, hogy valaki közeledik az ajtója felé, egy piros színû szekeret húzva maga után. Balmforth nõtestvér volt az, a Segítõegylet elnöke, aki csaknem fél mérföldön keresztül húzta magával az úton azt a szekeret a síneken át Wright testvér ajtaja elé. A szekér telis tele volt élelemmel, amit a segítõegyleti nõk gyûjtöttek össze, és amivel Balmforth nõtestvér fel tudta tölteni Wright testvér üres polcait a konyhában. Azt mondta nekem, hogy Balmforth nõtestvér egy „mennybõl alászállt angyal” volt. Nõtestvérek, ti vagytok a szeretet legnagyobb példái! Derûssé teszitek otthonaitokat, kedvességgel irányítjátok gyermekeiteket, és amíg férjetek az otthon feje, ti mindenképp az otthon szíve vagytok. Együttesen, egymást tisztelve és a feladatokat megosztva verhetetlen csapatot alkottok. Számomra fontos, hogy amikor a gyermekeknek törõdésre és szeretõ figyelemre van szükségük, hozzátok fordulnak, az édesanyjukhoz. Még az önfejû fiú vagy a hanyag lány is, amikor felismeri, hogy szüksége van arra, hogy családja újból átölelje, szinte kérdés nélkül az anyához fordul, aki soha nem mond le gyermekeirõl. Az anyai szeretet a legjobbat hozza ki a gyermekbõl. Követendõ példává váltok gyermekeitek számára. Az elsõ szó, amelyet egy gyermek megtanul és kimond, általában az a becses kifejezés, hogy „anya”. Számomra jelentõséggel bír, hogy amikor egy fiú a csatamezõn van, vagy békében jön el érte a halál, általában az utolsó szó, amit kimond az, hogy „anya”. Nõtestvérek, micsoda nemes szerep jutott nektek! Bizonyságom van arról, hogy a szívetek tele van szeretettel! Szabályunk harmadik részéhez - nevezetesen ahhoz, hogy „Töltsétek meg életeteket szolgálattal!” - két külön példát említek meg. Az egyik egy tanárról szól és a tanítványaira gyakorolt nagy hatásáról, míg a másik egy misszionárius házaspárról, akik szolgálatukkal az evangélium világosságát vitték el azoknak, akik lelkileg sötétségben botorkáltak. Sok évvel ezelõtt volt egy fiatal nõ, Baur Dee Sheffield, aki a fiatal nõknél tanított. Nem volt saját gyermeke, bár õ és a férje nagyon vágytak gyerekekre. Szeretetét odaadó viselkedésével fejezte ki az õ különleges fiatal leányai számára, ahogy minden héten örökkévaló igazságokról és az élet leckéirõl tanította õket. Aztán beteg lett, majd meghalt. Mindössze 27 éves volt. Minden évben, Halottak napján, az õ fiatal leányai imádságot mondtak tanáruk sírjánál. Mindig hagytak virágot és egy kártyát, amelyet úgy írtak alá: „Baur Dee-nek, a lányaidtól”. Elõször tíz lány járt ki a sírhoz, aztán öt, aztán kettõ, és végül csak egy. Mindig egy csokor virágot helyezett a sírra és egy kártyát: „Baur Dee-nek, a lányaidtól”. Majdnem huszonöt évvel Baur Dee halála után, az egyik évben az egyetlen „lánya”, aki továbbra is kijárt a sírhoz, tudta, hogy nem lesz otthon Halottak napján, így elhatározta, hogy pár nappal korábban megy ki tanára sírjához. Virágot szedett, összekötötte egy szalaggal, beletûzte a kártyát, és éppen a kabátját kezdte magára venni, amikor csengettek az ajtaján. Kinyitotta az ajtót, és Colleen Fuller, a látogató tanítója üdvözölte õt, aki elmondta neki, hogy nem tudott együtt eljönni látogató tanító társával, így úgy döntött eljön egyedül, bejelentés nélkül, hogy teljesítse látogató tanítói kötelességét még a hónap vége elõtt. Amikor Colleen bement, észrevette a kabátot és a virágot, és bocsánatot kért, mivel nyilvánvalóan felborította az asszony eredeti terveit. „Ó, semmi gond! - hangzott a válasz. - Épp csak a temetõbe indultam, hogy virágot tegyek annak a nõnek a sírjára, aki a fiatal nõk tanárom volt, és aki nagyon mély benyomást tett rám és a többi lányra az osztályban. Eredetileg körülbelül tízen lehettünk, akik minden évben kimentünk a sírjához, hogy kifejezzük szeretetünket és hálánkat, de most én képviselem a csoportot.” Colleen megkérdezte: „Lehetséges volna, hogy a tanárodat Baur Dee-nek hívták?” „Pontosan! - érkezett a válasz. - Honnan tudod?” Colleen érzelmes hangon azt mondta: „Baur Dee a nagynéném volt - édesanyám testvére! Halála óta minden Halottak napján a családom egy csokor virágot és egy kártyát látott a sírján, amelyre úgy volt aláírva: „Baur Dee lányaitól”. Mindig tudni szerették volna, kik lehetnek ezek a lányok, és megköszönhessék nekik, hogy megemlékeznek Baur Dee-rõl. Most már elmondhatom nekik.” Thornton Wilder, egy amerikai szerzõ, ezt mondta: „A halottak iránti legnagyobb tisztelet nem a bánat, hanem a hála”. A „Töltsétek meg életeteket szolgálattal” második példájaként, amivel most be is fejezem, egy misszionárius pár, Juliusz és Dorothy Fussek élményérõl beszélek, akik egy tizennyolc hónapos misszionáriusi elhívást kaptak Lengyelországba. Fussek testvér Lengyelországban született. Beszélte a nyelvet. Szerette az embereket. Fussek nõtestvér angol volt, és keveset tudott Lengyelországról és az ott élõkrõl. Feladatukat úgy kezdték, hogy bizalmukat az Úrba helyezték. Az életkörülmények szegényesek voltak, a munka magányos, feladatuk temérdek volt. A missziót akkoriban még nem teljesen állították föl Lengyelországban. Fussekék feladata az volt, hogy elõkészítsék a misszió számára az utat, hogy az kiszélesedjen és megszilárduljon, hogy további misszionáriusokat is elhívjanak a szolgálatra, hogy az embereket tanítsák, megtérteket kereszteljenek meg, gyülekezeteket szervezzenek meg és kápolnákat építsenek. Vajon a Fussek házaspár megrémült-e óriási feladatuk láttán? Egy pillanatra sem! Tudták, elhívásuk Istentõl jött. Imádkoztak az Õ isteni segítségékükért, és teljes szívüket adták a munkához. Nem csupán 18 hónapig maradtak Lengyelországban, hanem öt évig! Minden céljuk megvalósult! Megvalósult céljuk, amikor egy korábbi gyûlést követõen, ahol elder Russel M. Nelson, Hans B. Ringger és jómagam elder Fussek kíséretében találkoztunk a lengyel kormány egyik miniszterével, Adam Wopatkával, akitõl a következõket hallhattuk: „Egyházukat szívesen fogadjuk itt. Építhetik épületeiket, és küldhetik misszionáriusaikat. Szeretettel fogadjuk önöket Lengyelországban. Ez az ember - mutatott Juliusz Fussekre - jó szolgálatot tett egyházuknak, és ugyanígy a felesége is. Hálásak lehetnek példájukért és munkájukért.” Csakúgy, mint Fussekék, mi is tegyük meg, amit meg kell tennünk az Úr munkájában! Azután Juliusz és Dorothy Fussekkel együtt zenghetjük a zsoltárt: „Az én segítségem az Úrtól van”.8 Drága nõtestvéreim, ti valóban „péld[ák] vagytok a hívõknek”! Áldjon meg mindannyiótokat Mennyei Atyánk otthonotokban, családotokban, egész életetekben, legyetek akár házasok vagy egyedülállók, hogy kiérdemelhessétek a világ Üdvözítõjének köszöntését: „Jól vagyon, jó és hû szolgám”.9Ezért imádkozom, és megáldalak benneteket Jézus Krisztus nevében, ámen. JEGYZETEK 1. 1 Timótheus 4:1-2. 2. 1 Timótheus 4:12. 3. T&Sz 88:118. 4. János 5:39. 5. T&Sz 19:23. 6. Ruth 1:16. 7. Apostolok cselekedetei 9:36-42. 8. Zsoltárok 121:2. 9. Máté 25:21.