Felnõni a papságba elder David B. Haight a Tizenkét Apostol Kvórumából A papság az a hatalom és felhatalmazás, amelyet Mennyei Atyánk adott az embereknek. Felhatalmazása és fenségessége minden képzeletet felülmúl. Milyen bámulatos látvány tárul elénk, ahogyan körülnézünk itt a teljesen megtelt Konferenciaközpontban, és a szintén papságviselõkkel megtelt épületekre gondolunk szerte a világon. Valószínû, hogy ez az egyház történetében a papságviselõk eddigi legnagyobb összejövetele. Úgy gondolom e megállapítás minden bizonnyal igaz, hiszen évrõl évre gyarapodunk. Legelõször akkor kerültem kapcsolatba a papsággal, amikor megkereszteltek. Egy öntözõcsatornában keresztelkedtem meg az Oakley nevû kisvárosban, Idaho államban. A barátaimmal az öntözõcsatorna partján álltunk. Vastag szövetbõl készült, kantáros úszódressz volt rajtunk, aminek le kellett vágni a szárát, hogy el ne merüljön az ember. Akkoriban még nem is láttunk más szövetbõl készült fürdõruhát. Apám kijött az Elsõ Egyházközség épületébõl a tanácsosaival. Egy széket hozott, amit letett az öntözõ árok mellé. Aztán azt mondta: „David, gyere ide! Most megkeresztelünk!” Beugrottam a csatornába és vacogva átúsztam a másik oldalra. Szeptember volt és egy kicsit hûvös volt az idõ, és hát a fiatal fiúk, tudjátok, vacognak, mikor csak ilyen úszódressz van rajtuk. Apám is bejött a csatornába. Amennyire emlékszem, nem öltözött át, még a cipõjét sem vette le, utcai ruhában volt. Megmutatta, hogyan tartsam a kezem, majd megkeresztelt. Miután feljöttem a vízbõl, mindketten kimásztunk a csatorna partjára. Leültem a székben, és õk a kezüket a fejemre téve az egyház tagjává konfirmáltak. Ezután beugrottam a csatornába, és átúsztam a túloldalra a barátaimhoz. Ez volt az elsõ igazi élményem a papsággal kapcsolatosan. Szeretnélek emlékeztetni benneteket, hogy a papság Isten hatalma és felhatalmazása, amit az embereknek adott. Megismételném: a papság Isten hatalma és felhatalmazása, amit az embereknek adott. Ma este ezen a gyûlésen jelen vannak olyanok, akik az ároni, vagyis az alacsonyabb papságot viselik, és olyanok is, akik a melkisédeki, vagyis a magasabb papságot viselik. Hát nem érdekes megfigyelni, hogyan rendezte úgy az Úr és Mennyei Atyánk a megváltás tervének felállítása során, hogy a férfiak érdemesek lehetnek, és részesülhetnek abban a megtiszteltetésben, hogy a papságot viselhetik, és csatlakozhatnak a férfiak hatalmas seregéhez, amely szükséges ahhoz, hogy Mennyei Atyán örök céljait beteljesítsék, és létrehozzák az emberek – az egész emberiség – halhatatlanságát és örök életét? Micsoda hatalmas csoport is ez! Néhány évvel azután, hogy megkeresztelkedtem, jobban megismerkedvén az egyház néhány feladatával, felszenteltek az ároni papságba. Édesapám, aki megkeresztelt, idõközben szívrohamban elhunyt, így a püspök ruházta rám az ároni papságot, és szentelt fel a diakónusi hivatalba. Emlékszem, milyen csodálatos érzés volt, ahogyan rám ruházták a papságot, hogy tudtam, hogy vannak feladataim, és felelõsséggel tartozok a tetteimért, és hogy van még mit tanulnom, ahogy fejlõdök az életem során. Tényleg volt egy különleges érzésem, hogy mostantól egy kicsit más leszek, hogy nem leszek már teljesen ugyanolyan, mint a barátaim vagy mint más hétköznapi ember, aki nem rendelkezik a papsággal. Már voltak feladataim, dolgok, amiket vasárnap tanultam az egyházban, amikor körülültük az öreg szenes kályhát a gyülekezeti ház pincéjében. Szombatonként mindig kitakarítottuk a gyülekezeti házat, megtöltöttük a szenesvödröket és meggyõzõdtünk arról, hogy az épület készen áll a vasárnapi gyûlésekre. Sok tennivalónk volt az alacsonyabb papságban, az egyházközség minden fizikai dolgában: a böjti felajánlások összegyûjtése és segítségnyújtás a püspöknek. ' és más vezetõk tanítottak minket az ároni papságról, a diakónus hivataláról, a tanító hivataláról, majd természetesen a pap hivataláról, ahogyan elõreléptünk a papságban. Úgy tûnt, hogy érdekes tudásra teszek szert, egy képre az elvégzendõ munkáról, és hogy személyes feladatom van, még ha csak egy fiatal fiú vagyok is egy kis, vidéki városban. Volt benne valami nagyon fontos. Amikor 11 éves voltam, édesapám meghalt, és a temetésén nagyon meghatódtam, amikor hallottam az embereket arról beszélni, milyen kedves ember is volt. A temetõben, amikor leengedték a koporsót a sírba, és elkezdték a lapátokkal a földet ráhányni a koporsóra, ott álltam, és arra gondoltam, hogy õ a példaképem, és hogy mi lesz most velem, hogy elveszítettem az édesapámat. Láttam, ahogyan jó emberek gyakorolják a papságukat, hogy azt teszik, ami helyes – férfiakat, akik segítettek a sír megásásában és egyebekben – és láttam egy jó embert, aki visszateszi az ötdolláros bankót édesanyám kezébe, amit õ a sír megásásáért akart adni neki. Nem fogadta el a pénzt édesanyámtól, mondván: „Nem, tartsa csak meg, késõbb szükséged lesz rá!” Így hát azt szeretném kérdezni mindannyiótoktól, akik ma este itt összegyûltetek, az ároni papságnak és a melkisédeki papságnak, hogy nem érdekes Mennyei Atyánk és Fia bölcsességében és mindezen dolgok megalkotásában az, ahogyan az alacsonyabb papságban megtanuljuk a fizikai dolgok ellátását? Fizikai teendõink vannak, melyek során alázatos, egyszerû módon tanuljuk meg mindazt, amit el kell végeznünk. Ez megtanít minket a szolgálatra, az Úr parancsolatainak betartására, felkészítve minket arra, hogy egy nap majd elõre léphessünk a melkisédeki papságba, annak minden fenségességével és örök dicsõségével együtt. Azok az ároni papsági évek érdekes évek voltak az életemben. Mindig új dolgokat tanultam, és egyre szélesebb értelmet és érzéseket kaptam az evangéliumról és arról a kötelességünkrõl, hogy az egész világnak elvigyük ezt az üzenetet. E folyamat során megtanultuk elviselni egymást. Néha az az érzésünk, hogy az emberek nem fogadnak el minket, mert magasabb normáink vannak. Vannak dolgok, amiket nem teszünk meg. Itt van a Bölcsesség szava, ami segít, hogy egészségesebb életet éljünk, olyan életet, amely oda vezet, hogy férfiként felnõve olyan normáink, céljaink és életvitelünk legyen, amelyet a világ nagy része csak szeretne. Úgy tapasztaltam, hogy ha úgy élünk, ahogy kell, akkor azt észreveszik az emberek, és tetszik nekik, így lehetünk mi hatással az õ életükre. Amikor rájönnek, hogy nem kell rászokniuk a cigarettára, az ivásra, a füvezésre vagy a drogokra, amik oly hátrányosan befolyásolják a világot, az a tény, hogy mi nem tesszük ezt, már hatással van ezekre az emberekre. Normáitok megtartása feljogosít a templomi házasságra. Mellesleg, ez az egyház 173. éves általános konferenciája, és egy kis apróság, hogy a feleségemmel éppen 73 éve kötöttünk házasságot. Szóval abban az évben, amikor összeházasodunk, akkor volt az egyház 100. általános konferenciája. Emlékszem, ahogy Ruby kezét fogtam a templom oltára fölött – hallgatva a pecsételõ szertartás szövegét – különleges érzés volt a szívemben, nemcsak mindennek a szentségérõl, hanem a felelõsségrõl is, hogy úgy kell élnem, ahogy kell, és gondoskodnom kell róla és a gyermekeinkrõl és aztán az unokáinkról, valamint a többi nemzedékrõl, akik utánunk jönnek. Eltökéltem, hogy példát állítok, és úgy élek, ahogy egy olyan embernek kell, aki tiszteli a papságát és a házassági szövetséget. Ma este, amíg itt papságviselõkként összegyûlünk, gondoljatok csak mindannyiunk felelõsségére, amikor átgondoljuk, mi minden jöhet ebben a világban – lehet, hogy új dolgok, amiket ma nem is érzékelünk –, miután véget ér ez a háború és a dolgok visszakerülnek a rendes kerékvágásba! Oly sok tennivalónk van! Ahhoz, hogy elvégezzük, érdemesnek kell lennünk a papságra, amivel rendelkezünk, hogy segíthessünk az egyház vezetésében, amint az elõre halad, talán nagyobb léptekben, mint azt valaha is gondoltuk volna. Micsoda nap lesz az! Néhány évvel ezelõtt, amikor a második világháborúban a haditengerészetnél voltam, parancsot kaptam, hogy jelentkezzek a flottaparancsnokságon Pearl Harborban. A családom elvitt a San Francisco-i öbölben lévõ Treasure Islandbe, ahol felszálltam a repülõre, egy régi tengeri gépre, amit pán-amerikai clippernek hívtak. A fedélzeten volt néhány magas rangú katonaorvos is, akik a kórházat készítették fel, mivel a tarawai csata néhány hét múlva kezdõdött. Rangom miatt egy hálózsákban, a gép hátuljában kellett aludnom, ahonnan láttam a jobb oldali motorokat, ahogyan San Francisco felett repültünk, ami akkor elsötétítés alatt volt. Sötét volt, ahogyan kiértünk a Csendes-óceán fölé, és úgy tûnt, mintha az öreg pán-amerikai gép motorja lángra kapott volna. Nem tudtam aludni, mert azt figyeltem egész idõ alatt. Ez alatt az álmatlan éjszaka alatt elgondolkoztam az életemen, és azon, vajon megfelelõen éltem-e a lehetõségeimmel, amik megadattak, és a felelõsséggel, ami melkisédeki papságviselõként rám hárult – a felelõsséggel, hogy példa legyek, és úgy éljek, ahogy kell, hogy meg tudjak felelni az elhívásoknak, amiket kapok majd. Azon az álmatlan éjszakán számadást vetettem magammal, a viselkedésemmel, megvizsgálva, hogy vajon megteszek-e mindent, amit csak lehet. Annak ellenére, hogy mindig elfogadtam az egyházi megbízatásaimat, azon gondolkoztam, vajon teljes szívemmel, erõmmel, elmémmel és lelkemmel dolgoztam-e bennük, és megfeleltem-e a melkisédeki papság viselésével járó felelõsségnek és áldásnak, és hogy vajon milyen elvárásoknak kell megfelelniük mindazoknak, akik elnyerték ezt az áldást. Ma visszatekintve arra az álmatlan éjszakára, hálát adok az Úrnak az áldásaiért, és mindazért, amiben részem lehetett. Mindig próbálom a lehetõ legteljesebben élni az evangéliumot, teljes szívemmel, lelkemmel és erõmmel megtenni mindent, amire elhívást kapok, betölteni minden kapott elhívást, és megtenni mindent, amire egy nap felkérnek. Ezen az estén, amikor a papságot tiszteljük, ti, fiatal férfiak a papságban, határozzátok el, hogy úgy éltek, ahogyan kell! Ne keveredjetek semmilyen olyan balga dologba, ami a világban történik, hanem tartsátok észben, amit kaptatok! Még egyszer megismétlem: a papság az a hatalom és felhatalmazás, amelyet Mennyei Atyánk adott az embereknek. Felhatalmazása és fenségessége minden képzeletet felülmúl. Tanúságomat és tanúbizonyságomat teszem nektek, hogy ez a munka igaz. Örülök, hogy életem alkonyán elõttetek állhatok és tanúsíthatom, hogy az evangélium igaz, ahogy tanúsítottam azt életem minden napján a keresztelõm óta mind a mai napig. Szeretem az Urat. Szeretem Mennyei Atyánkat és ezt a munkát. Tanúságot teszek arról, hogy ez a munka igaz. Nektek pedig, papsági vezetõk, azt mondom: éljetek úgy, ahogy kell! Különbözõek vagyunk, és nem helyénvaló, ha olyanná váltok, mint mindenki más körülöttetek, mert ti Isten papságát viselitek, azokkal a hatalmas ígéretekkel, áldásokkal és irántatok támasztott elvárásokkal. Ez a munka igaz. Jézus Krisztus nevében, ámen.