„Elmondtam már …?” Susan W. Tanner a Fiatal Nõk általános elnöke A dolgok örök rendjében a legfontosabb és leginkább megelégedést hozó dolog, amit tehettek az, hogy szent otthont építetek, és erõs családot neveltek szeretetben. Majdnem három éve volt, hogy az egyik lányunk férjhez ment, és rögtön egy távoli városba költözött a férjével az orvosi egyetem miatt. Elhagyta az otthon biztonságát, hogy saját családot alapítson. Azon gondolkoztam: Vajon megtanítottam neki mindent, amit tudnia kell? Vajon tudja, mi igazán fontos ebben az életben? Vajon felkészült arra, hogy boldog otthont építsen? Ahogy néztem, amint távolodik az autója, eszembe jutott egy kis napló, amit a 17. születésnapjára adtam neki. Az volt a címe, hogy „Elmondtam már …?” Feljegyeztem benne minden olyan tanácsot, amit még korábban a késõ esti beszélgetéseink során gyakorta adtam neki. Amint a férjével közös életük felé vették az irányt, három további dolog jutott eszembe, amit szerettem volna még beleírni abba a naplóba, hogy segítsek neki abban a változásban, ami lényegesebb és embert próbálóbb, mint az ország másik végébe költözés – a változásban, amit saját otthona és családja megteremtése jelent. Szeretném megosztani ezeket a bejegyzéseket vele és minden fiatallal az egyházban, hogy tanítsam és tanúsítsam, milyen fontos a család. Elõször is, elmondtam már …, miként teheted az otthonodat a béke mennyországává és erõs várrá? Azt a mintát kell követned, amirõl akkor szereztél tanúságot, amikor beléptél az Úr házába, miszerint: „építsetek egy házat, … az imádság, a böjt, a hit, a tanulás, a rend … házát” (T&Sz 109:8). Ha követjük ezt a mintát, csodás béke honol majd otthonunkban az egyre erõsödõ viharokkal teli világban. Tekints a nagyszüleid otthonaira példaként! Mindkét nagyszülõ „világosságban és igazságban” nevelte fel gyermekeit (T&Sz 93:40). Apa otthona a tanulás háza volt. Az édesapja temetésén azt mondta, hogy egyetlen olyan evangéliumi tantételt sem tanult az egyházi gyûléseken, amit ne hallott volna már saját otthonában. Az egyház otthonának kiegészítése volt. A mi otthonunk a rend háza volt. Elképesztõen fontos volt, hogy (sokszor zsúfolt napirendünk ellenére is) együtt legyünk a reggelinél és a vacsoránál. Az étkezési idõ többet jelentett puszta „tankolásnál”. Alapvetõ fontosságú idõ volt ez a test és a lélek táplálására is. Az apró dolgok teszik boldoggá az otthont – olyan dolgok, mint az ima, a bocsánatkérés, a hála kifejezése, vagy egy jó könyv közös olvasása. Emlékszel, hogy nevettünk és sírtunk, amikor az udvar kerítését csináltuk? Emlékszel, hogy mindig énekeltünk az autóban, hogy ne legyen veszekedés? Emlékszel, hogyan böjtöltünk egyikünk fontos döntése miatt vagy egy másikunk döntõ vizsgája idején? A családokhoz intézett kiáltvány is tartalmazza ezt: „A sikeres … családok a következõ alapelveken nyugszanak …: hit, ima, bûnbánat, megbocsátás, tisztelet, szeretet, együttérzés, munka és tartalmas … tevékenységek.” („A család: Kiáltvány a világhoz”, Liahona, 1998. okt., 24. o.) Fiatal korodban szokásoddá vált az imádkozás és a szentírások olvasása. Hasznosítsd ezeket a szokásokat, valamint mindazt, amit a fõzés és a pénz beosztása terén tanultál! Igazlelkû vágyaiddal és otthonteremtõ képességeiddel olyan otthont építhetsz, amely a béke mennyországa és erõs vár lesz. Aztán, elmondtam már …, hogy „az Úrnak öröksége: a fiak [gyermekek]”? (Zsoltárok 127:3) A család kiáltvány kijelenti, „hogy Isten gyermekeinek adott azon parancsolata, mely szerint sokasodjanak és töltsék be a földet, még mindig érvényben van” (Liahona, 1998. okt., 24. o.). Reméljük, hogy Mennyei Atyánk megáld téged gyermekekkel. A világban sokan hiányolják ezt az örömöt, és csak teherként tekintenek a gyermekekre. Igaz, hogy szülõnek lenni fizikailag fárasztó, érzelmileg kimerítõ és szellemileg megterhelõ. Senki sem oszt majd jó érdemjegyet vagy kék szalagot azért, amit anyaként teszel. Néha talán azon tûnõdsz majd: „Jól tettem? Megéri egyáltalán?” Megéri! Minden utolsó napi próféta tanúságát tette arról, milyen szent szerep is az anyáké. Spencer W. Kimball elnök azt mondta: „Fontos, hogy ti, utolsó napi szent nõk megértsétek azt, hogy az Úr szentnek és a legnagyobb becsben tartja az anyaságot és az anyákat.” („Privileges and Responsibilities of Sisters”, Ensign, 1978. nov., 105. o.) A Szellem tanúsítja a lelkemnek, hogy ez igaz. Hozzám hasonlóan megtanulod majd, hogy szülõnek lenni nem csupán kihívást jelent, de bizony ez biztosítja az élet leghatalmasabb örömeit is. Örömöt érzel, amikor a családi estén az ötéves gyermek pontosan elmesél egy egész szentírásbeli történetet, vagy amikor egy gyermek minden este hûségesen olvassa a Mormon könyvét. Örömöt érzek, amikor pom-pom lányok vezetõje bátran elmondja a többieknek, hogy az új figura, amit tanulnak, illetlen elemeket tartalmaz, és amikor a misszionárius lányom arról ír, milyen bizonysága van az evangéliumról. Öröm származik abból, amikor látom a leányt, aki felolvas egy vak asszonynak, és a fiút, aki a templomban szolgál. Ezekben a pillanatokban úgy érzek, ahogyan a szeretett János is: „Nincs annál nagyobb örömem, mintha hallom, hogy az én gyermekeim az igazságban járnak.” (3 János 1:4) Elmondtam már …, hogy lényem legmélyéig szeretek anya lenni? Végül pedig, elmondtam már …, hogy a szeretet az alapvetõ fontosságú erény az erõs otthon építésekor? Mennyei Atyánk példázza legjobban azt az utat, amelyet követnünk kell. Szeret minket, tanít bennünket, türelmes velünk és szabad akaratot ad nekünk. Hinckley elnök azt mondta: „A szeretet képes változást hozni – a gyermekkorban bõséggel adott szeretet, amely átvezet a fiatalság esetlen évein. (…) És a bátorítás, ami könnyen dicsér, és nehezen bírál.” („Bring Up a Child in the Way He Should Go”, Ensing, 1993. nov., 60. o.) Olykor a fegyelmezést (ami tanítást jelent) összekeverik a kritikával. A gyermekek magatartására (a többi korosztályhoz hasonlóan) nagyobb hatással van a szeretet és a bátorítás, mint az akadékoskodás. Amikor egy fiatal férfi ismerõsömnek hosszú haja volt tinédzserként, szülei inkább jó munkamoráljára és a szükséget látók iránti kedvességére összpontosítottak. Végül aztán õ maga döntött úgy, hogy levágatja a haját. Tovább haladt és jó iskolát végzett, most is szolgál az egyházban, és a saját családjában is követi ezt a mintát, miszerint a gyermekeinket szeretettel kell rábírni arra, hogy a jót tegyék. Nemcsak azzal mutatjuk ki a családtagjaink iránt érzett szeretetünket, ha pozitívan tanítjuk õket, hanem akkor is, amikor idõt szakítunk rájuk. Nemrégiben olvastam egy cikket „Gyermekek a sor végén” címmel, ami olyan szülõkrõl szólt, akik határidõnapló-szerû kifejezésekkel beszéltek a gyermekeikrõl: „Ha lehet, akkor 15 perc este”, „heti egy rendszeresen egyeztetett játékidõ” stb. (lásd Mary Eberstadt, Wall Street Journal, 1995. máj. 2.) Vessük össze ezt azzal az anyával, aki esküvel fogadta, hogy nemcsak minõségi idõt szán gyermekeire, hanem mennyiségit is! Felismerte, hogy a szeretetteljes kapcsolat folyamatos és állandó beszélgetést, játékot, nevetést, valamint munkát igényel. Én is úgy vélem, hogy a szülõknek és a gyermekeknek részt kell venniük egymás mindennapi élményeiben. Így én tudok a te közelgõ dolgozatról; te meg tudsz arról, hogy fel kell készülnöm egy tanításra. Elmegyek a meccsedre; te pedig segítesz nekem a konyhában a vacsora elkészítésében. Fontos szereplõk vagyunk egymás életében, napi élményeinken keresztül szívva magunkba a szeretetet. A szeretet pedig kitart az élet nehézségei közepette. Pál apostol azt tanította: „A szeretet hosszútûrõ, … mindent elfedez, mindent hiszen, mindent remél, mindent eltûr. A szeretet soha el nem fogy.” (1 Korintusbeliek 13:4, 7, 8) Figyeltem egy anya alkoho-lista fia iránt érzett kitartó szeretetét. Soha nem szûnt meg imádkozni érte, és mindig ott volt, ha szükség volt rá. Késõbbi éveiben végre „magába szállt” (Lukács 15:17), rendes állása lett, és jó barkács-érzékét kihasználva rendbe hozta anyja házát. Sok család küszködik önfejû gyermekekkel. Megnyugvást találunk „a hithû szülõk örök pecsételésében”, amely visszahozza majd a gyermekeket a „nyájhoz”. (Orson F. Whitney, Conference Report, 1929. ápr., 110. o.) Soha sem szabad feladnunk az irántuk érzett szeretetünket, valamint értük mondott imáinkat és a Mennyei Atyánk gondoskodásába vetett bizalmunkat. Ezek hát tanácsaim a lányomnak és minden fiatalnak az egyházban, akik megteszik ezt az átmenetet életük ezen új szakaszába. Tanúságot teszek arról, hogy a dolgok örök rendjében a legfontosabb és leginkább megelégedést hozó dolog, amit tehettek, az, hogy szent otthont építetek, és erõs családot neveltek szeretetben. Ez a családi egység áldást hoz a társadalomra, és kitart az örökkévalóságon át. Errõl teszek bizonyságot, Jézus Krisztus nevében, ámen.