elder Jeffrey R. Holland
a Tizenkét Apostol Kvórumából
Szülõkként összetarthatjuk az életet … szeretettel és hittel, amit átadunk a következõ nemzedéknek is, egyszerre egy-egy gyermeknek.
Az elsõ nap végén, amikor a feltámadt Jézus a hithû nefiták között tanított, egy különleges hallgatóság felé fordította figyelmét, ami sokszor éppen hogy csak egy kicsit esik a látószögünk mögé, olykor viszont szinte teljesen kiesik a látószögünkbõl.
A szent feljegyzés így szól: „Megparancsolta, hogy vigyék [eléje] kisgyermekeiket. (…)
… és … amikor letérdeltek a földre, … õ maga is letérdelt a földre; és akkor az Atyához imádkozott, de amit imádkozott, azt nem lehet leírni; (…) olyan nagy és csodálatos dolgokat [mondott], … amikor … az Atyához imádkozott.
Amikor Jézus az Atyához intézett imáját befejezte, felemelkedett, (…) és … könnyezett, … azután pedig vette kisgyermekeiket és mindegyiket, egytõl-egyig megáldotta, és [ismét] imádkozott értük az Atyához.
És amikor ezt elvégezte, ismét könnyezett; és a tömeghez fordulva ezt mondta: Nézzétek kicsinyeiteket.”
Nem tudjuk pontosan, mit érzett az Üdvözítõ ebben a szívszaggató pillanatban, de azt biztosan tudjuk, hogy bánkódott és magában sóhajtozott amiatt, hogy szüntelenül gonosz befolyások keringenek az ártatlan lelkek körül.1 Tudjuk, hogy nagy szükségét érezte annak, hogy imádkozzon a gyermekekért, és megáldja õket.
Olyan idõkben, mint amilyen a mostani is, amikor akár világméretû, akár helyi, akár személyes fenyegetettségben van részünk, én is a gyermekekért imádkozom. Olykor mintha tengernyi kísértés és gonoszság árasztaná el õket; egyszerûen elborítja õket, még mielõtt sikeresen ellen tudnának állni, mielõtt szembenézhetnének ezekkel. És sokszor találunk e mûködésben lévõ erõk között olyanokat, amikre szinte semmilyen személyes befolyásunk nincsen.
Nos, lehet, hogy ezek közül néhány a mi hatáskörünkön kívül esik, de az élõ Istenbe vetett hittel teszek tanúságot arról, hogy az Úr nagyon is hatáskörében tudja ezeket tartani! ' él, és a papsági erõ a fátyol mindkét oldalán mûködik. Nem vagyunk egyedül, és nem reszketünk úgy, mintha magunkra hagyattunk volna. Ha megtesszük a mi részünket, képesek leszünk az evangélium szerint élni, és megvédhetjük annak alapelveit. Kijelenthetjük mások elõtt, hogy ' a biztos út, az üdvözítõ igazság, az örömteli élet.2 Személyes bûnbánatot tarthatunk olyan módon, ahogyan az szükséges, és amikor már mindent megtettünk, imádkozhatunk. Mindezek által áldást hozhatunk egymásra és különösen azokra, akiknek a legnagyobb szükségük van a mi oltalmunkra, vagyis a gyermekekre. Szülõkként összetarthatjuk az életet úgy, ahogy mindig is össze lehetett tartani: szeretettel és hittel, amit átadunk a következõ nemzedéknek is, egyszerre egy-egy gyermeknek.
A fiatalokért esedezõ imámhoz kapcsolódóan hadd szóljak egy pár szót biztonságuk egy bizonyos aspektusáról! Körültekintõen és szeretettel fogok beszélni az egyház bármely felnõtt tagjához, szülõkhöz és nem-szülõkhöz egyaránt, akik mintha cinikusak és szkeptikusak volnának; akik olyankor, amikor szívvel-lélekkel kellene elkötelezni magukat, inkább visszakoznak; akik az egyház tantételeinek táborhelyén inkább mindig a vallási hit perifériájára állítják fel sátraikat. Arra figyelmeztetek minden ilyen embert – akiket igenis szeretünk, és szeretnénk, ha a miénkhez közelebbi, kényelmesebb táborhelyet találnának –, hogy vigyázzanak, mert nem mindig az õ életükben kerül sor arra, hogy megfizessék álláspontjaikért a teljes árat. Nem, sajnos ennek vannak olyan részei, amik egy végeláthatatlan nemzeti adóssághoz hasonlíthatók, amit majd a gyermekeitek és unokáitok zsebébõl kell törleszteni, és ami így sokkal többe fog kerülni, mint amire valaha is számítottatok.
Ebben az egyházban rengeteg lehetõség van a tanulmányozásra, az összevetésre és megfontolásra, a megbeszélésre és további kinyilatkoztatások elnyerésére – és mindez szentírásbeli parancsolat is. Mindannyian „sort sorra, tanítást tanításra”3 tanulunk abból a célból, hogy igaz vallásos hitet gyakoroljunk, ami igaz krisztusi életformához vezet. Mindebben pedig nincs helye az erõszaknak és a manipulációnak, nincs helye a megfélemlítésnek és a képmutatásnak. De ebben az egyházban egyetlen gyermeket sem szabad abban a kételyben hagyni, hogy szülei vajon elkötelezettek-e az Úr Jézus Krisztus, az ' visszaállított egyháza, valamint az élõ próféták és apostolok valóságának ténye iránt, akik a régi idõkhöz hasonlóan az „Úr akarata … az Úr gondolata … az Úr szava … és Isten üdvözítõ ereje”4 szerint vezetik az egyházat. A próféták ilyen alapvetõ hitkérdésekben nem kérnek bocsánatot, amiért egységre, sõt összhangra szólítanak fel, a szót a Joseph Smith próféta által használt5 magasztos értelmében véve. Minden-esetre ahogy azt elder Neal Maxwell mondta egyszer egy folyosón folytatott beszélgetés alkalmával: „Azon a napon, amikor a Vörös-tenger szétnyílt, mintha semmi probléma sem lett volna az összhanggal.”
A szülõk egyszerûen nem flörtölhetnek a szkepticizmussal és a cinizmussal úgy, hogy aztán meglepõdjenek azon, ahogy gyermekeiknél a flörtölés szenvedélyes románccá növi ki magát. Ha a hit kérdésében gyermekeinket az a veszély fenyegeti, hogy ilyen vagy olyan intellektuális áramlat vagy kulturális folyam magával sodorja õket, nekünk mint szülõknek most aztán igazán meg kell bizonyosodnunk afelõl, hogy jól lehorgonyozzuk õket azokban a tévedhetetlen kikötõkben, amik tisztán láthatók házunk népe elõtt. Senkinek nem fog segíteni az, ha velük együtt zuhanunk a szakadékba, és a zuhatag hangos tombolása közepette kell elmondanunk nekik, hogy mi tényleg tudtuk, hogy az egyház igaz, és hogy a papság kulcsai valóban nálunk vannak, de egyszerûen biztosítani akartuk számukra a szabadságot, hogy esetleg másképp vélekedjenek dolgokról. Ha a szülõk nem tudják, hová kössék ki saját csónakjukat, akkor nem várhatják el a gyermekeiktõl sem, hogy biztonságban partot érjenek. Ésaiás egy variációját használta ennek a képnek, amikor azt mondta a hitetlenekrõl: „Megtágultak köteleid, árbóczfájok alapját nem tartják erõsen, vitorlát nem feszítenek.”6
Úgy vélem, vannak olyan szülõk, akik nem értik, hogy még akkor is, amikor biztonságban érzik magukat saját személyes bizonyságukkal kapcsolatban, rendkívül nehézkessé tehetik gyermekeik számára e hit észrevételét bennük. Lehetünk viszonylag aktív, gyûlésekre járó utolsó napi szentek, viszont ha nem az evangéliumi feddhetetlenség életét éljük, és nem közvetítünk gyermekeink felé mélyreható, szívbõl jövõ meggyõzõdést a visszaállítás igazáról és arról, hogy az egyház isteni irányítás alatt áll az elsõ látomástól kezdve egészen eddig a pillanatig, akkor ezek a gyermekek – nem meglepõ, mégis sajnálatos módon – talán közel sem lesznek egyértelmûen aktív, gyûlésekre járó utolsó napi szentek.
Nemrég Holland nõtestvérrel találkoztunk egy remek fiatalemberrel, aki az után került velünk kapcsolatba, hogy jó ideje az okkultizmusban és különbözõ keleti vallásokban keresgélte a hitét. Az édesapja, bevallása szerint, szó szerint semmiben nem hitt. A nagyapja viszont Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyházának volt a tagja. „De nem sokat kezdett vele – mondta a fiatalember. – Mindig elég cinikus volt az egyházzal kapcsolatban.” Azt látjuk, hogy van egy cinikus nagyapa, egy kétkedõ fiú, és eljutunk az unokához, aki kétségbeesetten keresi azt, amit Isten már egyszer megadott a családjának! Micsoda klasszikus példája ez annak a figyelmeztetésnek, amit elder Richard L. Evans adott egyszer!
Ezt mondta: „Vannak olyan szülõk, akik néha tévesen úgy érzik, hogy egy kicsit hátradõlhetnek, ami a viselkedést és az összhangot illeti, vagy talán úgynevezett liberális szemszögbõl vizsgálhatnak alapvetõ és életbe vágó dolgokat, úgy gondolván, hogy egy kis hanyagság és nemtörõdömség nem fog számítani, vagy úgy érzik, nem számít, tanítanak-e, járnak-e istentiszteletre vagy hangot adnak-e kritikájuknak. Vannak olyan szülõk, akik … úgy érzik, hogy kicsit lazábbra vehetik az alapvetõ dolgokat anélkül, hogy befolyásolnák családjukat és családjuk jövõjét.” Majd így folytatja: „De ha a szülõ egy kicsit is letér az útról, a gyerekek valószínûleg még túl is fognak tenni a szülõi példán.”7
Egy gyermek (vagy bárki más) letérítése a hit, az állhatatosság és az alapvetõ hitvallás útjáról – még ha hanyagságból is történik –, csak azért, mert okosak akarunk lenni és függetlenek, egy olyan jogosítvány, amit nem kapott meg egyetlen szülõ vagy bárki más sem! A vallásos dolgok kérdésében a szkeptikus elme nem jelenti az erény magasabb szintû megnyilvánulását, mint a hívõ szív, és az irodalmi nyelvben használatos analitikus dekonstrukció lehet, hogy egyszerûen csak jól bevált pusztulást eredményez az olyan családok esetében, akik hitre éheznek. Az igaz útról való efféle letérés csalókásan lassú lehet, és szinte észre sem vesszük a hatását. Mint ahogy valaki megjegyezte: „Ha a fürdõvizem hõmérsékletét tíz percenként csupán egy fokkal emeled, akkor honnan fogom tudni, hogy mikor kell sikítanom?”8
Amikor Izráel õsi idõkben élt gyermekei szent hajlékukat kezdték felállítani a Sínai pusztában, azt a parancsolatot kapták, hogy erõsítsék meg a szent hajlékot tartó köteleket és cövekeket.9 Hogy miért? Gyakran tombolnak viharok az életben. Tehát hozzátok rendbe és erõsítsétek meg életeteket újra és újra! Tudjuk azonban, hogy még ilyenkor is elõfordulnak olyan gyermekek, akik döntéseikkel elszomorítják szüleik szívét. Az anyukák és az apukák megtehetnek minden létezõ jót, mégis akadnak olyan gyermekek, aki letérnek az útról. A szabad akarat továbbra is fennáll. De még az ilyen fájdalmas órákban is megnyugtató lesz számotokra az a tudat, hogy gyermekeitek tisztában vannak azzal, hogy meginghatatlan a hitetek Krisztusban, az ' igaz egyházában, a papsági kulcsokban és azokban, akik viselik ezeket. Akkor megnyugtató lesz számotokra az a tudat, hogy ha gyermekeitek úgy döntenek, hogy letérnek a szoros és keskeny ösvényrõl, úgy térnek le arról, hogy nagyon is jól tudják: szüleik állhatatosan járnak azon az úton. Továbbá sokkal inkább valószínû, hogy visszatérnek erre az ösvényre, amikor magukba szállnak10, és visszaemlékeznek arra a szeretõ példára és a szelíd tanításokra, amiket ti nyújtottatok nekik.
Éljetek az evangélium szerint olyan láthatóan, amennyire csak tudtok! Legyetek hûek azokhoz a szövetségekhez, amikrõl a gyermekeitek tudják, hogy megkötöttetek! Adjatok papsági áldásokat, és osszátok meg a bizonyságotokat!11 Ne gondoljátok, hogy gyermekeitekre csak úgy magától rá fog szállni a hitetek! Nefi próféta élete végének közeledtével azt mondta, hogy azért vezettek feljegyzést Krisztusról, és azért õrizték meg bizonyságaikat az evangéliumról, hogy „[hitre bírják] gyermekeiket (…) [és] gyermeke[ik] tudják (…) [és higgyék el] a helyes [utat]”12.
Nefihez hasonlóan feltehetjük-e mi is magunknak a kérdést, hogy mit tudnak gyermekeink? Tõlünk, személyesen? Tudják a gyermekeink, hogy szeretjük a szentírásokat? Látják, amint naponta olvassuk azokat, kijelölünk részeket belõle, és hozzájuk ragaszkodunk mindennapi életünkben? Elõfordult már, hogy gyermekeink váratlanul benyitottak hozzánk, és mi térden állva imádkoztunk? Elõfordult valaha is, hogy nemcsak velük együtt imádkoztatok, hanem hallhatták azt is, ahogy értük imádkoztok minden különleges ok nélkül, csupán szülõi szeretetbõl? Tudják a gyermekeink, hogy nem kötelezõ elsõ vasárnapi nehézségként hiszünk a böjtölésben? Tudják, hogy böjtöltünk értük és a jövõjükért olyan napokon, amirõl nekik fogalmuk sem volt? Tudják, hogy szeretünk a templomban lenni, nem utolsó sorban azért, mert egy olyan kötõdést nyújt feléjük, amit sem a halál, sem a pokol légiói nem bírnak szétszakítani? Tudják, hogy szeretjük és támogatjuk a helyi és általános vezetõket – még ha nem is tökéletesek – azért, mert készek elfogadni olyan elhívásokat, amiket nem kerestek maguknak, mégpedig azért, hogy megõrizzék az igazlelkûség normáját, amit nem is õk állítottak fel? Tudják azok a gyermekek, hogy teljes szívünkbõl szeretjük Istent, és alig várjuk, hogy lássuk az ' Egyszülött Fiának az arcát, és a lábai elé boruljunk? Imádkozom azért, hogy megtudják.
Testvérek! A gyermekeink a mi indításunkkal és a mi céljainkkal repülnek ki a jövõbe. És még ha izgatottan is figyeljük azt a nyilat kifelé repülni, és ha ismerünk is minden gonoszságot, ami letérítheti röppályájáról, miután kikerült a kezünk közül, akkor is bátran gondoljunk arra, hogy a legfontosabb halandó hatóerõ, ami meghatározza a nyíl rendeltetési helyét, az a nyíl kilövõjének a stabilitása, az õ ereje és meginghatatlan magabiztossága lesz.13
Carl Sandburg azt mondta egyszer: „A csecsemõ Isten véleménye arról, hogy az életnek tovább kell folytatódnia.”14 Legyetek erõsek ennek a gyermeknek a jövõjéért és a sajátotokért is! Higgyetek! Szeressetek és tegyetek bizonyságot szüntelenül! Imádkozzatok szüntelenül! Ezek az imák a legváratlanabb órában hallgattatnak meg és lelnek válaszra. Isten a gyermekeknek és szüleiknek küldi el a lehetõ legszívesebben a segítséget.
Jézus azt mondta: „Nézzétek kicsinyeiteket.
(…) És szemüket az ég felé fordították, azt látták, hogy az ég megnyílik és tûzfelhõben angyalok szállnak le az égbõl. És amint leszálltak, körülvették kicsinyeiket, és akkor azokat is tûz vette körül, és az angyalok szolgáltak nekik.”15
Hogy ez mindig így lehessen, ezért imádkozom buzgón a gyermekekért, Jézus Krisztus nevében, ámen.
JEGYZETEK
1. 3 Nefi 17:11, 14–16, 18, 21–23.
2. Lásd János 14:6.
3. 2 Nefi 28:30.
4. T&Sz 68:4.
5. Lásd T&Sz 128:13.
6. Ésaiás 33:23.
7. Conference Report, 1964. okt., 135–136. o.; kiemelés hozzáadva.
8. Marshall McLuhan, idézte: John Leo, „The Proper Place for Cobrmercials”, U.S. News and World Report, 1989. okt. 30., 71. o.
9. Lásd Ésaiás 54:2; 3 Nefi 22:2.
10. Lásd Lukács 15:17.
11. Lásd Joseph Smith, szerk., Lectures on Faith (1985), 37. o. (meghatározó kijelentés az emberi bizonyság szülõi hatalmáról).
12. 2 Nefi 25:23, 26, 28; kiemelés hozzáadva.
13. E metafora ötletét Kahlil Gibran A próféta címû írásából merítettem.
14. The Columbia World of Quotations (1996), 48047. sz.
15. 3 Nefi 17:23–24.
Previous
