Az élõ víz áldása Kathleen H. Hughes elsõ tanácsos a Segítõegylet Általános Elnökségében Az élõ víz gyógyít. Táplál és életben tart. Békét és örömöt hoz. Küldtetése kezdetén Krisztus Jeruzsálembõl gyerekkori lakhelyére, a galileai Názáretbe utazott. Átutazott Samarián, és megfáradván megállt Jákób õsi forrásánál, hogy megpihenjen. Miközben Jézus ott várakozott, a tanítványai pedig élelmért mentek a közeli városba, egy samaritánus nõ közeledett a kúthoz. Ismeritek a történetet. Amikor Jézus vizet kért, a nõ elcsodálkozott, hogy egy zsidó ilyen kéréssel fordul hozzá. A zsidók és a samaritánusok évszázadok óta ellenségnek tekintették egymást. De Krisztus azt mondta neki, hogy ha tudná, kivel beszél, akkor õ kérne Krisztustól vizet: élõ vizet, ami örökre kioltaná szomját. A nõ természetesen nem értette ezt, így Krisztus ekképp szólott: „Mindaz, a ki ebbõl a vízbõl iszik, ismét megszomjúhozik: Valaki pedig abból a vízbõl iszik, a melyet én adok néki, soha örökké meg nem szomjúhozik; hanem az a víz, a melyet én adok néki, örök életre buzgó víznek kútfeje lesz õ benne.” (János 4:13–14) A samaritánus nõnek tetszett az a gondolat, hogy sohasem szomjúhozik meg többé. Nyilvánvalóan nem hiányozna neki az a napi teher, amit a hazacipelendõ, vízzel teli nehéz korsók jelentettek. De amikor Krisztus kijelentette, hogy ' a Messiás, és miután a Szentlélek megerõsítette a nõ számára, hogy ez igaz, elkezdte megérteni, hogy Jézus ennél mélyebb igazságokról beszél. Otthagyta a kutat, és elsietett, hogy megkeresse a többieket, és odahívja õket, hogy õk is meghallgassák Krisztust. Azonban mégis kétlem, hogy azon a ponton õ már tökéletesen megértette volna – vagy hogy mi tökéletesen megértjük –, mit jelent az, hogy bennünk van az élõ víz kútfeje. Az élõ víz gyógyít. Táplál és életben tart. Békét és örömöt hoz. Ismerek egy asszonyt, aki egy olyan ember iránti haragjával küszködött, aki megbántotta õt és a családját. Bár azt tanította a gyermekeinek, hogy ne legyenek indulatosak és haragtartók, õ maga is ezekkel az érzésekkel küzdött. Miután több hete fohászkodott már Mennyei Atyánkhoz, végre változást érzett. Azt mondta: „Egy nap, mondhatni szüntelen imádkozás közepette, elérkezett a gyógyulás. Fizikailag éreztem, amint átjárja a testemet. Ezután biztonságot és békességet éreztem. Tudtam, hogy a történtek ellenére minden rendben lesz velem és a családommal. A düh eltávozott tõlem, és vele együtt a bosszúvágy is.” Az élõ víz Jézus Krisztus evangéliuma, annak közvetítõje pedig a Szentlélek. A barátnõm tudta, mi a helyes. Helyesen szólt a családjához. De csak akkor kezdett gyógyulni a lelke, amikor elég alázatos volt ahhoz, hogy igyon az élõ vízbõl, hogy érezze a Szentlelket. Miközben sok nõvel – és azok papsági vezetõivel – találkoztam ebben az évben, számtalan történetet hallottam Krisztus gyógyító erejérõl. Olyan sok szenvedés van a halandóságban, oly sok ok van a fájdalomra! Ismerek olyan embereket, akik veszélyes vizekre bocsátották szeretteiket, és akik naponta imádkoznak értük, hogy biztonságban maradjanak a veszélyben. Beszélgetek olyan szülõkkel, akik féltik a gyermekeiket, és aggódnak az õket érõ kísértések miatt. Vannak olyan drága barátaim, akik a sugárkezelés pusztító mellékhatásaitól szenvednek. Ismerek olyan elhagyott, egyedülálló szülõket, akik egyedül nevelik gyermekeiket. Én magam is szenvedtem már a depresszió legyöngítõ hatásaitól. De saját és mások tapasztalataiból megtanultam, hogy soha nem vagyunk magunkra hagyva. Soha nem vagyunk egyedül. Bennünk van a jóság, az erõ és a bizalom kútfeje, és amikor bizakodó érzésekkel figyelünk rá, akkor felemeltetünk. Meggyógyul a lelkünk. Nemcsak hogy életben maradunk, hanem szeretni is fogjuk az életet. Nevetünk, örülünk, és hittel haladunk elõre. Az élõ víz táplál is. Bizonyságomat teszem nektek, hogy Krisztus, ígéretéhez híven, mindenkihez eljön, aki súlyos terheket cipel, és megnyugvást ad a számunkra (lásd Máté 11:28). Megerõsít minket, amikor gondterheltek vagyunk. A kútfõ forrása nem apad el; szüntelenül ellát minket – ha iszunk abból. A gõg elpusztíthatja hatását, csakúgy, mint a puszta közömbösség. De azok, akik nagyot kortyolnak belõle, nemcsak õk maguk gyógyulnak meg, hanem mások számára is forrássá válnak, amint az egyik lélek táplál és ápol egy másikat. Tavaly meghalt családunk egy nagyon kedves barátja. Lucile 89 éves volt, és már több mint húsz éve özvegyen élt. Nem volt gazdag, még híres sem, és a világ nagy része nem is tudott a haláláról. De a családja igen. A szomszédai úgyszintén. Az egyházközsége szintúgy. Mindazok, akik részesültek az õ szeretetében, úgy érezték, halálával a világ kevesebb lett. Lucile özvegyi éveiben, nehéz megpróbáltatásokat szendevett el: meghalt egyik hõn szeretett unokája, és koránál fogva betegségek gyötörték. De Lucile a szívével, a süteményeivel, a hímzéseivel, a kötött takaróival, a humorával és a jóindulatával tovább táplált mindenkit, akit ismert. És nagyon szeretett templomi munkát végezni. 1981 egyik tavaszi napján a következõket írta a naplójába: „Ma hajnali fél négykor, miközben a templom felé vezetõ ösvényen sétáltam, néztem, milyen szépen lobog a zászló a lágy fuvallatban, felnézem a csodás égboltra, és arra gondoltam, milyen boldog vagyok, hogy a templomba mehetek. Sajnáltam azokat az embereket, akik még aludtak, és nem láthatták ennek a csodás napnak az ébredését.” Legtöbbünk nem is gondolja, hogy a világ 3:30-kor „ébred”, és egyáltalán nem bánjuk, hogy épp akkor fordulunk egyet az ágyban, és hagyjuk, hogy Lucile sajnáljon bennünket. De micsoda hozzáállása volt ennek a nõnek! Csakis a benne rejtõzõ végtelen jóság adhat erre magyarázatot. Vajon tizenöt, huszonöt vagy talán ötvenöt évesen szerezte meg a lélek eme tisztaságát? Nem tudom. A legtöbb esetben valószínûleg egy életen át figyelünk a Szentlélekre, mielõtt ilyen jól megismerjük Isten hangját, és mielõtt eléggé bízunk az élõ vízben ahhoz, hogy egy teljes napig élvezzük az ízét – fõleg egy olyan napon, ami hajnali fél négykor kezdõdik. De úgy vélem, hogy az élõ víz volt az, ami életben tartotta Lucile-t azokban a hosszú években, amikor sajnálatot érezhetett volna önmaga iránt, és így élete és lelke táplálékul vált mindenki számára, aki csak ismerte õt. Az élõ víz békességet és örömöt hozhat még akkor is, ha a bennünk lévõ kútfõ kiapadni látszik. Nemrég hallottam egy nõrõl, akinek a fia érzelmi betegségben szenvedett, és váratlanul elhunyt. A család összetört. Az édesanya el sem bírta képzelni, hogy valaha is még egyszer boldog lehetne. De egy egykori fiatal nõ, akit a Babérkoszorú csoportban tanított – és aki most ifjú segítõegyleti nõtestvér, egyben az õ látogató tanítója is – áldást hozott az életébe, amikor azt mondta: „Te is segítettél nekem. Most rajtam a sor; együtt túl fogunk jutni ezen a válságon.” A békesség, sõt az öröm kezdett visszatérni az életébe. Lehet, hogy egy egész élet – vagy még több idõ – kell ahhoz, hogy lelkünk teljesen meggyógyuljon, de az élõ víz mindenki számára elérhetõ, a fiatalokat is beleértve. Megható a számomra, amikor látom, ahogy az egyház fiatal nõi, miután megkapták gyerekkori lelki felkészülésüket, és belépnek a Segítõegyletbe, azonnal egy plusz erõt hoznak magukkal a tapasztalt nõk közé. Túláradó örömöt érzek, amikor látom, ahogy ugyanezek a fiatal nõk felismerik, milyen sokat tanulhatnak a náluk idõsebb nõktõl. A békesség Istentõl jön el a számunkra, de miközben osztozunk terheinken és boldogságunkban, segíthetünk egymásnak abban, hogy mindenki érezze ezt a békességet. Krisztus ígérete egyszerû és magasztos: „Békességet hagyok néktek; az én békességemet adom néktek: nem úgy adom én néktek, a mint a világ adja. Ne nyugtalankodjék a ti szívetek, se ne féljen.” (János 14:27) Testvérek! Nyugtalanság tombol körülöttünk. Gazdasági gondok vannak, családok küszködnek, és ahogy azt Hinckley elnök mondta, „veszedelmes idõket élünk”. („Az idõk, melyeket megélünk”, Liahona, 2002. jan., 83. o.) De az élõ víz most is békét és örömöt nyújt. Ha igazlelkû életet élünk, ha minden tõlünk telhetõt megteszünk, az egyik ajándék, amit elnyerünk, a bizalom lesz. Az Úr azt mondja: „Csendesedjetek el, és tudjátok meg, hogy én vagyok az Isten.” (T&Sz 101:16) Meg kell állnunk a zûrzavar közepette. A korai szentekhez hasonlóan nekünk is hallgatnunk kell a Szentlélekre, ami azt mondja: „Minden jó!” („Fel, szentek, fel!”, Egyházi énekek, 4. o.) Van indok a nyugtalanságra, de nagyobb ok van arra, hogy békességet érezzünk. A samaritánus nõ belenézett Krisztus szemébe, figyelt az ' hangjára, és olyan idõben ismerte fel 't, amikor a legtöbben elutasították mindazt, amit tanított. Mi is ismerjük 't, vagy megismerhetjük, ha hagyjuk, hogy gyógyító hatalma, tápláló ereje, békessége és öröme úgy áradjon keresztül rajtunk, mint az „örök életre buzgó víznek kútfeje”. Azért imádkozom, hogy ezt meg tudjuk tenni, Jézus Krisztus nevében, ámen.