Az Úr, a te Istened fogja a te kezed ELDER W. CRAIG ZWICK a hetvenektől Ha … kéz a kézben járunk vele az Ő útjain, akkor hittel haladunk előre, és soha nem érezzük magunkat egyedül. A mai világban sok ember szemében és szívében tükröződik kétely, félelem és reménytelenség. A világ bizonytalanságának nagy része beszűrődött otthonunkba és magánéletünkbe is. Nem számít, mennyi idősek vagyunk vagy milyenek a körülményeink, mindannyiunknak tudnia kell, hogy igenis van erőnk a jelenben és van remény a jövőben. Figyeljük csak meg Mormon szavait: „Nem tudjátok, hogy Isten kezében vagytok? Nem tudjátok, hogy az övé minden hatalom?” (Mormon 5:23) A szimbolikában a kéz az egyik legkifejezőbb testrész. A héber „jad” szó, aminek hétköznapi jelentése: „kéz”, metaforikus értelemben erőt, hatalmat is jelent (lásd William Wilson, Old Testament Word Studies [1978], 205. o.). Így a kéz erőt és hatalmat jelképez. Élő prófétánk, Gordon B. Hinckley kinyújtott keze megerősíti, felemeli és ösztönzi az embereket világszerte. Isten kezében lenni azt jelenti, hogy nemcsak óvó gondoskodása terjed ki ránk, hanem csodás ereje is őriz és védelmez minket. A szentírásokban rengeteg utalás esik az Úr kezére. Isteni segítségére számtalan bizonyíték adatik. Erős keze teremtette a világokat, és mégis elég gyengéd is volt ahhoz, hogy megáldja a kisgyermekeket. Figyeljük meg, hogyan írja le János a feltámadt és megdicsőült Üdvözítőt: „Mikor pedig láttam őt …, reám veté az ő jobbkezét, mondván nékem: Ne félj; [én vagyok] az Élő; pedig halott valék, és ímé élek örökkön örökké.” (Jelenések 1:17–18) Amikor Ő ránk helyezi a kezét, Jánoshoz hasonlóan életre kelhetünk Őbenne. Huszonnégy évvel ezelőtt aprócska újszülött fiunk az életéért küzdött a kórház intenzív osztályán. Koraszülött lévén tüdeje még nem volt teljesen kifejlett, és minden lélegzetvétel nagy küzdelmet jelentett. Nagyon kicsiny volt, élni akarása viszont annál nagyobb volt. Fiatal, tapasztalatlan szülőként bátor és hitében soha meg nem ingó feleségemmel, Jannel azért imádkoztunk, hogy az Úr nyújtsa ki kezét, és valamilyen módon segítsen csecsemő kisfiunknak tovább lélegezni. Amikor reszkető kezemet benyújtottam az inkubátor szűk nyílásán, olyan alkalmatlannak és erőtlennek éreztem magam! Megfogtam újszülött kisfiunk egyik aprócska, ám oly tökéletes kezecskéjét, és erőteljes lelki köteléket éreztem, amit soha nem felejtek el. Kezem két-két ujjába belefért kicsiny fejecskéje, amikor megáldottam. Tiszta szívvel vágytunk életben maradására, de tudtuk, hogy földi tapasztalata az Úr kezében van, nem pedig a miénkben vagy az őt ápoló kórházi személyzet kezében. Alázattal felismertem, hogy reszkető kezem a sajátomat jóval felülmúló erővel és hatalommal bír. Fejecskéjén nyugvó kezem azt jelképezte, hogy Isten keze és hatalma nyugszik a kisfiún. Az áldást követően a lelki békesség pillanatában örökkévaló társammal egymásra néztünk az inkubátor fölött, megújult reményt és vigaszt érezve, ami az Úr Jézus Krisztusba és engesztelő áldozatának hatásába vetett hitből született. Erőteljes tanúság volt ez Krisztus szeretetéről az újszülött fiunk iránt, aki épphogy csak kilépett színe elől. Ezáltal még felkészültebbek voltunk, hogy elfogadjuk az Úr akaratát. Valóban úgy éreztük, hogy kezünket az Üdvözítő kezébe helyeztük. Olyan volt, mintha az Üdvözítő keze nyújtotta volna a lélegzéshez oly kritikus segítséget, hogy fiunk lélegezzen és életben maradjon. Minden egyes leheletnél és minden előre vezető apró lépésnél hálát adtunk. Egészséges fiunk és lekötelezett szülei továbbra is hálásak az Üdvözítő szolgálatkész kezéért. Az első feltámadás hajnalán való előjövetel és a trónok, királyságok, fejedelemségek és hatalmak elnyerésének ígérete mellett mindenféle további ígéretet is kaptunk (lásd T&Sz 132:19). A boldogság nagyszerű tervének része a jó és rossz időszakok példabeszédbe illő hullámvasútszerű váltakozása. Igen, mindannyiunknak kijut a nehézségekből és szívfájdalmakból. Időnként olyan nehezek, hogy már feladnánk. Ilyenkor lépéseink elbizonytalanodnak, átadjuk magunkat a csüggedésnek és kétségbeesetten nyújtjuk kezünket. Elder Holland arra emlékeztet minket, hogy „az el nem múló kehely jelképe olyan kelyhet jelent, ami a mi életünkben is jelen van, nemcsak az Üdvözítőében volt ott. Sokkal jelentéktelenebb módon és sokkal kisebb mértékben jön el, de ahhoz épp elég gyakran, hogy megtanítson minket arra, hogy engedelmeskednünk kell.” (Trusting Jesus [2003], 42. o.) Mindannyiunknak tudnia kell, hogy az Úr erejével képesek vagyunk továbbhaladni. Kezébe helyezhetjük a kezünket, és érezni fogjuk, ahogy támogató ereje egyedül elérhetetlen magasságokba emel minket. Amikor egy bánat sújtotta apa beteg fiát Jézus elé vitte, Márk feljegyzésében ez áll: „Jézus pedig megfogván kezét, fölemelé; és az fölkele.” (Márk 9:27) Bíznunk kell az Úrban. Ha szabadon átadjuk magunkat neki, terheink felemeltetnek, szívünk pedig vigaszra lel. Elder Scott nemrégiben ezt a tanácsot adta: „Bízzatok Istenben …, bármily erőpróbálók is legyenek körülményeitek! (…) Lelki békétek, a nyugtalanító problémáitokra kapott válaszokból fakadó biztonság és végül örömötök attól függ, mennyire bíztok Mennyei Atyánkban és Fiában, Jézus Krisztusban.” („A hit támogató ereje a bizonytalanság és próbatétel idején”, Liahona, 2003. máj., 76–78. o.) Hogyan tanulunk meg bízni? Hogyan tanuljuk meg kinyújtani a kezünket, hogy miénk lehessen az Úr által nyújtott vigasz? Az Úr világos tanítást adott Joseph Smith-nek: „Tanulj tőlem, és hallgass a szavaimra; járj az én Szellemem szelídségében, és békességed lesz énbennem. (…) Imádkozz mindig, és én kitöltöm rád Szellememet és nagy lesz áldásod.” (T&Sz 19:23, 38) Ez tehát a négy kulcsfontosságú dolog: • tanulni • meghallgatni • keresni a Szentlelket • mindig imádkozni. Az Úr fenntart minket, ha készek vagyunk kitárni az ajtót, és elfogadni az Ő isteni segítséget nyújtó kezét. Thomas S. Monson elnök emlékeztet minket az Üdvözítő menteni kész kezére. „Áldott a kéz, amely megment – méghozzá Jézus Krisztusnak, vagyis Isten Fiának … a keze. (…) Ez az a kéz, amely értelmünk ajtaján kopogtat.” („Hands”, Tambuli, 1991. márc., 5. o.) Nemrég lányunk és vejünk egy kellemes, kettesben töltött estére készült. Sietősen készülődtek, és az utolsó pillanatban még néhány tudnivalót osztottak meg a gyerekfelügyelővel. Nem vették észre az egyik gyermek szomorú arcát, és a másik gyermek könnyeit egészen addig, amíg indulásra készen nem álltak az ajtónál. Látták, hogy gyermekeiket nyugtalansággal tölti el, hogy szüleik magukra hagyják őket. Így hát maguk köré gyűjtötték négy drága gyermeküket. Apukájuk megkérte őket, nyújtsák előre kezecskéiket. Mind a nyolc kéz előre lendült. Akkor anya és apa megpuszilta a kis kezeket, és azt mondták nekik, hogy ha hiányoznak nekik, vagy félnek vagy érezni akarják szüleik szeretetét, egyszerűen nyomják kezüket az arcukhoz, és akkor mindig érezni fogják anya és apa jelenlétét. A gyerekek nagyon megörültek, és amikor lányunk és vejünk elindult, négy apróságot láttak az ablakban állni, mosolygó arcukhoz nyomva kis kezecskéiket. Bíztak a szüleikben. Tudták, hogy szeretik őket. A gyermekekhez hasonlóan mindannyiunkban meg kell lennie ennek a gyermeki, őszinte bizalomnak. Emlékeznünk kell arra, hogy Isten fiai és lányai vagyunk, aki nagyon szeret minket! Ha igazán megértjük, kik is vagyunk, a remény és vigasz soha nem szűnő forrása adatik nekünk. Soha nem futhatjuk meg „az előttünk levő küzdő tért” (Zsidók 12:1) anélkül, hogy kezünket az Úr kezébe ne helyeznénk. Jó pár évvel ezelőtt egyetlen lányunk elhatározta, hogy ő is elindul egy maratoni futóversenyen. Néhány barátjával együtt nagyon keményen készült. A verseny olyan nehéz volt, hogy többször is majdnem feladta. Mégis tovább ment, egyszerre mindig csak a következő lépésre koncentrálva. Amikor a futam feléhez közeledett, hallotta, hogy mögötte valaki így kiáltott: „Vigyázz, ’nemlátó’ a bal oldaladon!” Lányunk épp megfordult, amikor megelőzte egy vak férfi, aki egy másik ember kezét fogta. Mindketten versenyeztek. Amikor lehagyták, lányunk látta, hogy a vak férfi milyen szorosan fogja barátja kezét. Saját fizikai fájdalmában felemelte ez a két, kéz a kézben versenyző férfi látványa. A látó férfit ösztönözte vak barátja, a vak férfi pedig látó barátja kezére volt hagyatva. Lányunk tudta, hogy a vak ember soha nem tudná egyedül befejezni a versenyt, és jobb teljesítményre sarkallta a vak férfinek a barátja iránti bizalma és odaadó szeretete. Hasonlóképp az Üdvözítő is kinyújtotta kezét mindannyiunknak, hogy ne kelljen egyedül futnunk. „Minket, akik időnként imbolygunk vagy botladozunk, az Úr készen áll támogatni és megerősíteni.” (Trusting Jesus, 43. o.) Ahogy a célvonal felé közeledünk, Ő ott áll, hogy megmentsen minket – hiszen ezért adta az életét. Képzeljétek magatok elé a sebeket a kezén! Sokat szenvedett keze, igen, az Ő megszaggatott keze és fizikai áldozata ad több erőt és útmutatást a mi kezünknek. Ez a megsebzett Krisztus vezet minket át a nehézségek idején. Ő az, aki felemel minket, amikor több levegőre van szükségünk, vagy útmutatásra vagy több bátorságra a folytatáshoz. Ha betartjuk Isten parancsolatait, és kéz a kézben járunk vele az Ő útjain, akkor hittel haladunk előre, és soha nem érezzük magunkat egyedül. Bízzunk az örök életre adott ígéretében! Engedjük, hogy a békesség és a remény elmélyüljön bennünk! Amikor összefonódunk a békesség szerzőjével és az Ő tökéletes, megváltó szeretetével, akkor megtudhatjuk, milyen valós is az Ésaiásban olvasható ígéret: „Én vagyok Urad, Istened, a ki jobbkezedet fogom, és a ki ezt mondom néked: Ne félj, én megsegítelek!” (Ésaiás 41:13) Tanúságomat teszem Jézus Krisztusról, a mi Megváltónkról és élő Üdvözítőnkről. Tanúságomat teszem arról, hogy Ő él, és szerető kezét nyújtja mindannyiunk felé. Jézus Krisztus nevében, ámen.