Bűnbánat és változás ELDER DALLIN H. OAKS a Tizenkét Apostol Kvórumából A bűnbánat mindazon dolgaink feladását jelenti – legyenek ezek személyes, családi, erkölcsi vagy nemzeti szokások –, amelyek ellentétesek Isten parancsolataival. A Fülöp-szigetek Terület 520 000 egyháztagjának és 2,200 misszionáriusának üdvözletét hozom nektek, az ottani 80 cövekből, 13 misszióból, valamint 80 kerületből. Fejlődünk, mindazon kihívások ellenére, amelyekkel az egyház szembenéz itt, ahol még nem került teljesen kiépítésre. Ezeken a fejlődő területeken az egyház nagyban az idős misszionárius házaspároktól függ. Azért hangsúlyozom ezt, mert sokan vannak, akik hallják a hangomat, és szeretném, ha tudnák, mily nagyra értékeljük a szolgálatukat, valamint vannak mások, akikért imádkozunk, hogy készen álljanak majd erre a létfontosságú szolgálatra. I. Bevezetőm ezen bátor misszionáriusok egyikének szavain alapul, amelyeket jelenlétemben mondott. „Ha visszatekintek az életemre – mondta –, alig hiszem el, hogy egy mezítlábas hawaii szörfös már a harmadik misszióját fejezi be. Amikor azonban éreztem az Üdvözítő szerető ölelését, szolgálni akartam Őt, és így megváltoztam.” Méghozzá hogy! Stanley Y. Q. Ho elmondta, hogy harminc éves koráig semmi mást nem csinált, csak „Waikiki partjainál lófrált”. Aztán megtalálta az evangéliumot, elvett egy utolsó napi szent lányt, és megváltozott. Azóta számtalan elhívásban szolgált, volt már püspök és cövekelnök is. Mára elder Ho és szeretett felesége Momi – akinek a változások java köszönhető – már három teljes idejű missziós szolgálatot teljesített. Egy másik jó példát Lukács evangéliumában találhatunk: „És bemenvén általméne Jerikhón. És ímé vala ott egy ember, a kit nevéről Zákeusnak hívtak; és az fővámszedő vala, és gazdag. És igyekezék Jézust látni, ki az; de a sokaságtól nem láthatá, mivelhogy termete szerint kis ember volt. És előre futván felhága egy eperfüge fára, hogy őt lássa; mert arra vala elmenendő. És mikor arra a helyre jutott, feltekintvén Jézus, látá őt, és monda néki: Zákeus, hamar szállj alá; mert ma nékem a te házadnál kell maradnom. És sietve leszálla, és örömmel fogadá őt.” (Lukács 19:1–6) Itt az evangélium feljegyzi, hogy Jézus követői „zúgolódának”, mert Ő egy bűnös házába ment. Azonban ez nem számított Jézusnak. Evangéliuma mindazoknak szól, akik hajlandóak elfordulni régi dolgaiktól, és megtenni azokat a változtatásokat, amelyek az Isten királyságában való üdvözüléshez szükségesek. Most pedig vissza a beszámolóhoz arról a férfiról, aki kitárta otthona és szíve ajtaját az Úrnak: „Zákeus pedig előállván, monda az Úrnak: Uram, ímé minden vagyonomnak felét a szegényeknek adom, és ha valakitől valamit patvarkodással elvettem, négy annyit adok helyébe. Monda pedig néki Jézus: Ma lett idvessége ennek a háznak! (…) Mert azért jött az embernek Fia, hogy megkeresse és megtartsa, a mi elveszett.” (Lukács 8:8–10) A jerikói Zákeus és a hawaii Stanley mindannyiunkat jelképez. Példák ők mindarra, amiért imádkozunk, hogy megtörténjék mindannyiunkkal, akik meghozzuk azt a sorsfordító döntést, hogy „örömmel” fogadjuk az Urat, és követjük Őt, ahová vezet. II. Jézus Krisztus evangéliuma változásra szólít minket. A „bűnbánat” a leggyakoribb üzenete, ami mindazon dolgaink feladását jelenti – legyenek ezek személyes, családi, erkölcsi vagy nemzeti szokások –, amelyek ellentétesek Isten parancsolataival. Az evangélium célja, hogy hétköznapi teremtményeket celesztiális polgárokká alakítson, ez pedig változással jár. Keresztelő János is bűnbánatot hirdetett. Hallgatói különbféle csoportokból kerültek ki, és pontosan kijelentették azon változásokat, melyeket mindenkinek meg kell hoznia, hogy „megtéréshez méltó gyümölcsöket” (Lukács 3:8) teremjen. A vámszedőknek, a katonáknak és az egyszerű embereknek is mind megvoltak azok a hagyományai, amelyeket fel kellett adniuk a bűnbánatért. Jézus tanításai is próbára tették több csoport hagyományait. Amikor az írástudók és a farizeusok panaszkodtak, hogy „a te tanítványaid a vének rendeléseit” megszegik, mert nem végeznek rituális mosdást, Jézus azt válaszolta, hogy az írástudók és a farizeusok „hágják át az Isten parancsolatját” hagyományaik miatt (Máté 15:2–3). Elmondta, hogy hagyományaik miatt semmissé tették Isten parancsolatait (lásd 6. v.). „Képmutatók” volt a kifejezés, amit azokra használt akik a hagyományaikhoz való ragaszkodás miatt nem tartották be Isten parancsolatait (7. v.). Az újkori kinyilatkoztatásokban az Úr ismét kijelenti, hogy „a gonosz … elveszi az emberek fiaitól a világosságot és az igazságot engedetlenségük által, és atyáik hagyományai következtében” (T&Sz 93:39). Minden nép kultúrájában, hagyományaiban és életvitelében elkerülhetetlenül vannak olyan elemek, amelyeket meg kell változtatni annak, aki szeretne érdemes lenni Isten különleges áldásaira. Az erkölcsösség az egyik ilyen dolog. „Ne paráználkodj!” – parancsolta az Úr a Sínai hegyen (2 Mózes 20:14), és megismételte az újkori kinyilatkoztatásokban is (lásd T&Sz 42:24; 59:6). „Kerüljétek a paráznaságot!” – parancsolja az Újszövetség (1 Korinthusbeliek 6:18; lásd még Galátziabeliek 5:19; 1 Thessalonikabeliek 4:3). Isten prófétái mindig elítélték a paráznaságot. A megrögzött hagyományok miatt ezen örök parancsolatokat mégis sok országban elhanyagolják, ellenzik és gúny tárgyává teszik. Különösen szembeötlő ez manapság, amikor egy nép mozifilmek, magazinok és az internet által közvetített üzenetei azonnal megjelennek a többinél. Sokan eltűrik, sőt ösztönzik is a házasságon kívüli nemi életet. Ilyen a pornográfia rohamosan terjedő kultúrája. Mindazoknak, akik az ilyen bűnnel teli kultúrához tartoznak, bűnbánatot kell tartani és meg kell változni, ha Isten népéhez akarnak tartozni, hiszen Ő figyelmeztetett minket, hogy „semmi tisztátalan dolog nem juthat be az ő birodalmába” (3 Nefi 27:19). A hetente történő istentiszteletre járás szintén jó példa a népszerű hagyományokkal ellentétes parancsolatokra. Az Úr megparancsolta, hogy járjunk istentiszteletre, és „ajánl[juk] fel szent fogadalmai[nk]at” sabbatjának napján (lásd T&Sz 59:9). Ez a passzív jelenlétnél többet kíván. Azt a parancsolatot kaptuk, hogy vegyünk részt az imádatban és a szolgálatban. Ez kellemetlen változást kíván a legtöbb nem-keresztény számára, sőt azon keresztények számára is, akik egyházi tevékenysége addig többnyire kimerült abban, hogy néha-néha el-eljárogattak az egyházukba. Az Úr azon parancsolata, hogy tartózkodjunk az alkohol, a dohány, a tea és a kávé fogyasztásától (T&Sz 89), szintén szemben áll sokak szokásaival. Nem könnyű legyőzni a régi szenvedélyeket és szokásokat, Isten parancsolata azonban egyértelmű, a megígért áldások pedig bőven kárpótolnak a változás nehézségeiért. A becsületesség egy másik példa. Néhány kultúrában elnézik a hazugságot, a lopást és egyéb becstelenségeket. A becstelenség azonban minden formájában – legyen az kiengesztelés, a botrány elkerülése vagy a gyarapodás végett – szöges ellentétben áll az evangélium parancsolataival és kultúrájával. Isten az igazság Istene, és nem változik. Nekünk kell megváltozni. Ez a változás pedig hatalmas lesz mindazok számára, akik hagyományaik miatt úgy gondolják, hogy hazudhatnak egy kicsit, csalhatnak egy kicsit, és megtéveszthetnek másokat, ha ez személyes előnyt teremt, és kicsi a lebukás esélye. Egy kevésbé komoly világi hagyomány, amely ellentétes az evangéliumi kultúrával, a hivatalokban való előre-illetve hátralépés. A világban előléptetésről és lefokozásról beszélünk. Az egyházi hivatalokban azonban nincs ilyen. Inkább körben mozgunk. Az a püspök, akit a megfelelő felhatalmazottak felmentenek, majd elhívják elemis tanítónak, nem kerül lefokozásra. Inkább előrehalad azzal, hogy hálával elfogadja felmentését, és teljesíti új elhívásának feladatait – még ha azok sokkal kevésbé látványosak is. Néhány hónappal ezelőtt a Fülöp-szigeteken emlékezetes példáját láttam ennek. Meglátogattam egy egyházközséget a Pasig Cövekben, Manila közelében. Itt találkoztam Augusto Limmel, akit régebbről ismertem, amikor cövekelnök, misszióelnök, általános felhatalmazott, és a Manila Templom elnöke volt. Most pedig láttam, ahogyan alázatosan és hálás szívvel szolgál a püspökségben második tanácsosaként egy nála sokkal fiatalabb és tapasztalatlanabb embernek. Templomelnökből második tanácsos a püspökségben – csodás példa ez az evangéliumi kultúra működésére. Ezekben a példákban nem a világ egy részének kultúráját és hagyományait állítom szembe egy másikéval. A világ dolgait állítom szembe az Úr dolgaival – Jézus Krisztus evangéliumának kultúráját minden nemzet és nép kultúrájával és hagyományaival. Senkinek sincs monopóliuma az erkölcsben, és senki sem mentes a változásra szólító parancsolat alól. Jézus és apostolai sem zsidókká akarták téríteni a pogányokat (lásd Rómabeliek 2:11; Galátziabeliek 2:11–16, 3:1–29, 5:1–6, 6:15). A pogányokat és a zsidókat is tanították, megkísérelve Krisztus követőivé tenni őket. Ehhez hasonlóan az Úr jelenlegi szolgái sem próbálják a fülöp-szigetekieket vagy az ázsiaiakat vagy az afrikaiakat amerikaiakká változtatni. Az Üdvözítő mindenkit megtérésre szólít (lásd 2 Nefi 26:33; T&Sz 43:20), szolgái pedig mindenkit próbálnak meggyőzni – az amerikaiakat is –, hogy legyenek utolsó napi szentek. Mindenkinek azt mondjuk: Hagyjátok el azon hagyományaitokat és kulturális szokásaitokat, amelyek ellentétesek Isten parancsolataival és evangéliumának kultúrájával, és csatlakozzatok népéhez Isten királyságának felépítésében! Ha nem járunk többé sötétségben, tanítja János apostol, akkor „a világosságban járunk, … közösségünk van egymással, és Jézus Krisztusnak, az ő Fiának vére megtisztít minket minden bűntől” (1 János 1:7). III. Létezik egy egyedi evangéliumi kultúra, értékek, elvárások és cselekedetek olyan összessége, amely Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyháza minden tagjában közös. Ez az evangéliumi életmód az üdvözülés tervéből, Isten parancsolataiból, valamint az élő próféták tanításaiból származik. Családunk nevelésében és személyes életünkben kerül kifejezésre. A család kiáltványban szereplő alapelvek evangéliumi kultúránk kitűnő megnyilatkozásai. Azok, akik Jézus Krisztus Egyházában megkeresztelkednek, szövetségeket kötnek. Az újkori kinyilatkoztatásokban az Úr kijelentette: „Akik elhivatnak az én örök evangéliumomhoz, és örök fogadalommal szövetséget kötnek, azok a föld sójának és az emberek fűszerének számítanak.” (T&Sz 101:39) Ahhoz, hogy teljesíthessük szövetségben vállalt kötelezettségünket, hogy a föld sója leszünk, különböznünk kell a körülöttünk lévőktől. Ahogy Jézus tanította: „Azt akarom, hogy ti legyetek a föld sója; de ha a só elveszti ízét, hogyan lehet a földet megsózni? Semmire sem való már, csak arra, hogy kidobják, és az emberek eltapossák.” (3 Nefi 12:13; lásd még Máté 5:13; T&Sz 101:40) Ez megköveteli tőlünk, hogy változásokat eszközöljünk a családi kultúránkban, etnikai kultúránkban vagy nemzeti kultúránkban. Viselkedésünk minden olyan elemét meg kell változtatnunk, amely szemben áll az evangéliumi parancsolatokkal, szövetségekkel és kultúrával. Az evangéliumi terv a személyes felelősségen alapul. Hittételünk kijelenti az örökkévaló igazságot, „hogy az emberek saját bűneik, nem pedig Ádám vétke miatt bűnhődnek” (Hittételek 1:2). Az egyéni felelősség e követelménye, amely sok helyen kerül kifejezésre tanainkban, szöges ellentétben áll Sátán tervével, aki „az egész emberiséget [akarta] megváltani, hogy egy lélek se menjen veszendőbe” (Mózes 4:1). Atyánk és az Üdvözítő terve a személyes választáson és az egyéni erőfeszítésen alapul. A személyes felelősség és a személyes erőfeszítés sok országban ellentétes az egyéni hagyományokkal és a helyi kultúrával. Olyan világban élünk, ahol hatalmas különbségek vannak az emberek között anyagi és vagyoni téren, és ahol rengeteg központi és egyéni kezdeményezést látunk ezen különbségek csökkentésére. Az Üdvözítő követői azt a parancsolatot kapták, hogy adjanak a szegényeknek, és sokan meg is teszik ezt. Néhány ajándék azonban a másokra utaltság kultúráját hozta, amely kielégíti a földi étel és hajlék iránti szükségletet, azonban megfosztja az embereket a személyes növekedés iránti örök szükséglettől. Az evangéliumi terv által megkövetelt növekedés csak a személyes erőfeszítésre és felelősségre épülő kultúrákban található meg. Nem lelhető fel a másokra utaltság kultúrájában. Bármi legyen is az, ami miatt feleslegesen hagyatkozunk másokra döntéseinkben vagy egyebekben, meggyengíti lelkiségünket és megfoszt bennünket az evangéliumi terv által felvázolt állapot felé való növekedéstől. Az evangélium kiemeli az embereket a szegénységből és a másokra utaltságból, de csak akkor, ha az evangéliumi kultúra – beleértve a becsületes tizedfizetést, még a legszegényebbek részéről is – legyőzi a másoktól függés kultúrájának hagyományait. Éppen ezt tanulhatjuk meg Izráel gyermekeitől, akik több száz éves rabszolgaságból menekültek meg Egyiptomból, és követték a prófétát saját földjükre, ahol erős nép lett belőlük. Ugyanezt tanulhatjuk a mormon pioníroktól is, akik sohasem használták az üldözetést és a szegénységet indokként, hanem hittel továbbmentek, tudván azt, hogy Isten megáldja őket, ha betartják a parancsolatait – amit Ő meg is tett. A változások, amelyek ahhoz szükségesek, hogy az evangéliumi kultúra részesei lehessünk, hosszadalmas és olykor fájdalmas erőfeszítést igényelnek, a változásnak pedig nyilvánvalónak kell lennie. A „föld sójaként” a „világ világossága” is vagyunk, fényünket pedig nem szabad elrejtenünk (lásd Máté 5:13–16). János apostol arra figyelmeztetett, hogy emiatt a világ gyűlölni fog minket (lásd 1 János 3:13). Ezért van az, hogy akik szövetséget kötöttek a változásra, azoknak szent kötelessége, hogy szeressék és segítsék egymást. Ezt a biztatást minden olyan léleknek meg kell kapnia, aki azzal küszködik, hogy elhagyja a világ kultúráját és felvegye Jézus Krisztus evangéliumának kultúráját. János apostol azt mondta: „Ne szóval szeressünk, se nyelvvel; hanem cselekedettel és valósággal.” (1 János 3:18) Senki sem mutat nagyobb szeretetet felebarátai iránt azon nemes férfiaknál és nőknél látványosabban, akik elhagyják kényelmes otthonukat és környezetüket, hogy misszionárius házaspárokként szolgáljanak. Ők biztosítják a leghitelesebb és a legértékesebb támogatást a változással küszködőknek. Isten áldja misszionárius házaspárjainkat! IV. Jézus azt parancsolta, hogy szeressük egymást, ezt pedig úgy mutathatjuk ki, hogy szolgáljuk egymást. Arra is parancsolatot kaptunk, hogy szeressük Istent, amit azzal mutatunk ki, hogy folyamatosan megbánjuk a bűneinket, és betartjuk a parancsolatait (lásd János 14:15). A bűnbánat pedig többet jelent a bűneink feladásánál. Legtágabb jelentésében változást igényel, feladva minden, Isten parancsolataival ellentétes hagyományt. Amikor Jézus Krisztus evangéliuma kultúrájának teljes jogú részeseivé válnunk, „polgártársai [leszünk] a szenteknek és cselédei az Istennek” (Efézusbeliek 2:19). Tanúsítom, hogy ez az, amint Urunk, Üdvözítőnk elvár tőlünk, hogy azzá váljunk, amivé evangéliuma szerint válnunk kell. Jézus Krisztus nevében, ámen.