A hídépítő THOMAS S. MONSON ELNÖK első tanácsos az Első Elnökségben Jézus Krisztus … hidakat épített, melyeken át kell kelnünk, ha el akarjuk érni mennyei otthonunkat. Sok évvel ezelőtt olvastam David S. Lavender A nyugati tengerhez vezető út című könyvét. Lenyűgöző beszámolót nyújt Meriwether Lewis és William Clark hősies útjáról, amikor híres expedíciójukat vezették Észak-Amerikán át, hogy felfedezzék a Csendes-óceánhoz vezető szárazföldi utat. Utazásuk kimerítő munkával, mély hegyszorosokon való átkelésekkel és hosszú gyaloglással elegyített rémálom volt, miközben magukkal kellett vinniük ellátmánnyal megrakott csónakjaikat, hogy a legközelebbi folyónál vízen haladhassanak tovább. Élményeik olvasása közben gyakran felötlött bennem, mi lett volna, ha lettek volna modern hidak, melyek átívelik a szorosokat és a tajtékzó vizeket. Korunk pompás hídjainak képe ötlött elmémbe, melyek könnyedén ellátják e feladatot: a San Franciscói híres és gyönyörű Golden Gate, a Sydney kikötője fölött ívelő erőteljes híd, és sok más ország hídjai. Valójában mindannyian utazók vagyunk – sőt, felfedezők itt a halandóságban! Nem rendelkezünk a korábbi személyes tapasztalat előnyeivel. Meredek szakadékokon és háborgó vizeken kell átkelnünk földi utazásunk során. Talán effajta gondolat sugallta Will Allen Dromgoole „A hídépítő” című versét is: Magányos útján egy öregember a hűvös, szürkülő esten hatalmas, mély szakadékhoz jutott, melyben hömpölygő folyam futott. Az ember átkelt a félhomályban – semmitől sem félve az árban –, de biztonságban partot érve hidat emelt a víz fölébe. Egy másik vándor megkérdezte az aggot: „Bátyám, erőd erre miért pazarlod? Utad a nyugvó nappal véget ér, e tájra lábad többé nem tér. Magad átkeltél a mélységen – miért emelsz hát hidat az éjben?” A hídépítő felemelte ősz fejét: „Barátom, az ösvényen, mit megjártam én, egy ifjú jön majd énutánam, kinek át kell kelnie az árban. E folyam, mi nekem semmiség, néki talán nagy veszély. A homályban meg kell tennie ez utat – barátom, néki építem e hidat!”1 A vers üzenete elgondolkodtatott és vigaszt nyújtott lelkemnek, hiszen Urunk és Üdvözítőnk, Jézus Krisztus volt a Legfőbb Építész és Hídépítő nekem, nektek és az egész emberiségnek! Hidakat épített, melyeken át kell kelnünk, ha el akarjuk érni mennyei otthonunkat. Az Üdvözítő küldetése előre ki lett jelentve. Máté így jegyezte fel: „Szűl pedig fiat, és nevezd annak nevét Jézusnak; mert ő szabadítja meg az ő népét annak bűneiből.”2 Ezt követte születésének csodája, majd a pásztorok gyülekezése, akik sietve eljöttek ahhoz a jászolhoz, ahhoz az édesanyához és ahhoz a gyermekhez. Még a napkeletről utazó bölcsek is követték azt a csillagot, majd drága ajándékaikat a kisded lábai elé helyezték. A szentírások feljegyzik, hogy Jézus „növekedék, és erősödék lélekben, teljesedve bölcsességgel; és az Istennek kegyelme vala ő rajta”3, majd „széjjeljárt jót tévén”4. Milyen személyes hidakat emelt és milyen hidakon kelt át itt, a halandóságban, követendő utat jelölve ki számunkra? Tudta, hogy a halandó lét veszélyeket és nehézségeket rejt majd. Kijelentette: „Jőjjetek én hozzám mindnyájan, a kik megfáradtatok és megterheltettetek, és én megnyugosztlak titeket. Vegyétek föl magatokra az én igámat, és tanuljátok meg tőlem, hogy én szelid és alázatos szívű vagyok: és nyugalmat találtok a ti lelkeiteknek. Mert az én igám gyönyörűséges, és az én terhem könnyű.”5 Jézus megadta az engedelmesség hídját. Rendíthetetlen példát mutatott a személyes engedelmességre azzal, hogy betartotta Atyja parancsolatait. Amikor a Lélek a pusztába vitte, hogy megkísértessék Sátántól, legyengült a böjttől. Sátán elemében volt a csábítás során, ami a felkínált dolgokban mutatkozott meg. Az elsővel az Üdvözítő fizikai szükségleteinek, azaz éhségének kielégíté-sét célozta meg. Erre így felelt a Megváltó: „Meg van írva: Nemcsak kenyérrel él az ember, hanem minden ígével, a mely Istennek szájából származik.”6 Következőleg Sátán hatalmat ajánlott neki. Az Üdvözítő így felelt: „Meg van írva: Ne kisértsd az Urat, a te Istenedet.”7 Végül Sátán vagyont és világi dicsőséget ajánlott neki. Az Úr válasza: „Eredj el Sátán, mert meg van írva: Az Urat, a te Istenedet imádd, és csak néki szolgálj.”8 Pál apostol azt a sugalmazást kapta az Úrtól, hogy jelentse ki napjainkra, amint saját napjaira is: „Nem egyéb, hanem csak emberi kísértés esett rajtatok: de hű az Isten, a ki nem hágy titeket feljebb kísértetni, mint elszenvedhetitek; sőt a kísértéssel egyetemben a kimenekedést is megadja majd, hogy elszenvedhessétek.”9 Az egyértelműség kedvéért megemlítem, mit mondott Ted Koppel az ABC csatorna esti híradójában: „Mózes nem a tíz javaslatot, hanem a tíz parancsolatot hozta le a Sínai-hegyről!”10 Némi humorral fűszerezett a Mark Twain és egy barátja beszélgetéséről szóló történet. Vagyonos barátja így szólt Twainhez: „Mielőtt meghalok, szándékomban áll elzarándokolni a Szentföldre. Megmászom a Sínai-hegyet, és hangosan felolvasom a tízparancsolatot.” Twain így felelt: „Miért nem maradsz inkább itthon és tartod be őket?” A Mester által biztosított második híd a szolgálat hídja. Az Üdvözítőre tekintünk a szolgálat példájaként. Bár Ő Isten Fiaként jött el a földre, alázatosan szolgálta a körülötte lévőket. Lejött a mennyből, hogy halandó emberként éljen a földön, és megalapítsa Isten királyságát. Csodás evangéliuma átformálta a világ gondolkodását. Meggyógyította a betegeket, és Ő volt az, aki miatt a béna járt, a vak látott és a süket hallott. Még a halottakat is feltámasztotta. Máté könyvének 25. fejezetében az Üdvözítő ezt mondja a hithűekkel kapcsolatban, akik jobb keze felől állnak majd dicső visszatértekor: „Akkor ezt mondja a király [nekik]: Jertek, én Atyámnak áldottai, örököljétek ez országot, a mely számotokra készíttetett a világ megalapítása óta. Mert éheztem, és ennem adtatok; szomjúhoztam, és innom adtatok; jövevény voltam, és befogadtatok engem; Mezítelen voltam, és megruháztatok; beteg voltam, és meglátogattatok; fogoly voltam, és eljöttetek hozzám. Akkor felelnek majd néki az igazak, mondván: Uram, mikor láttuk, hogy éheztél, és tápláltunk volna? vagy szomjúhoztál, és innod adtunk volna? És mikor láttuk, hogy jövevény voltál, és befogadtunk volna? vagy mezítelen voltál, és felruháztunk volna? Mikor láttuk, hogy beteg vagy fogoly voltál, és hozzád mentünk volna? És felelvén a király, azt mondja majd nékik: Bizony mondom néktek, a mennyiben megcselekedtétek egygyel ez én legkisebb atyámfiai közül, én velem cselekedtétek meg.”11 Elder Richard L. Evans egyszer ezt a tanácsot adta: „Nem tudunk mindent megtenni mindenkiért mindenhol, de tehetünk valamit valakiért valahol.”12 Hadd meséljek nektek egy olyan szolgálati lehetőségről, ami váratlanul és szokatlan módon adatott nekem! Telefonhívást kaptam egy régi barátom unokájától. A hölgy ezt kérdezte: „Emlékszik még Francis Bremsre, aki az Ön vasárnapi iskolai tanítója volt?” Igennel feleltem. Így folytatta: „Nos, ő most százöt esztendős. Egy kicsiny idősek otthonában él, de vasárnaponként összegyűlik nála az egész család, és vasárnapi iskolai leckét tart nekünk. Múlt vasárnap nagyapa bejelentette: ’Kedveseim, ezen a héten meg fogok halni. Kérlek titeket, hívjátok fel Tommy Monsont, és mondjátok meg neki! Ő majd tudni fogja, mit tegyen.’” Másnap este meglátogattam Brems testvért. Nem tudtam beszélni hozzá, mert nem hallott. Nem tudtam üzenetet sem írni neki, amit elolvashatna, mert nem látott. Mihez kezdhettem hát? Elmondták, hogy a család úgy kommunikál vele, hogy jobb kezének mutatóujját bal tenyerére teszik, leírják vele a látogató nevét, majd a közlendő üzenetet. Ezt az eljárást követve fogtam a mutatóujját, és tenyerén kibetűztem a nevemet: T-O-M-M-Y M-O-N-S-O-N. Brems testvér nagyon izgatott lett, majd megfogta a kezemet, és a fejére helyezte. Tudtam, hogy arra vágyik, adjak neki papsági áldást. A sofőr, aki elvitt az idősek otthonába, mellém állt, amikor kezünket Brems testvér fejére helyeztük, és megadtuk neki a hőn áhított áldást. Később könnyek patakzottak világtalan szeméből. Megragadta a kezünket, és szájáról leolvastuk, amit mond: „Nagyon köszönöm.” Még annak a hétnek a folyamán Brems testvér elhunyt, ahogy előre megmondta. Újabb telefonhívást kaptam, majd találkoztam a családdal a temetés előkészületei során. Milyen hálás vagyok, hogy nem halogattam a szolgálat lehetőségét! A szolgálat hídja gyakori átkelésre invitál minket. Végül az Úr megadta nekünk az ima hídját. Ezt parancsolta: „Imádkozz mindig, és én kitöltöm rád Szellememet és nagy lesz áldásod.”13 Szeretnék felolvasni nektek, mit írt nekem egy édesanya a levelében az imával kapcsolatban: „Időnként eltűnődöm, van-e bármilyen hatásom gyermekeim életére. Különösen mivel egyedülálló anya vagyok, és két munkahelyen dolgozom, hogy mindenre legyen pénzünk, néha káoszra érek haza, de soha nem adom fel a reményt. Gyermekeimmel az általános konferencia televíziós közvetítését néztük, ahol Ön az imáról beszélt. A fiam ezt mondta: ’Anya, te már megtanítottál erre.’ Azt feleltem: ’Ezt hogy érted?’ Így válaszolt: ’Hát, megtanítottál minket imádkozni, és megmutattad, hogyan kell, de az egyik este, amikor valamit kérdezni akartam tőled, és bementem a szobádba, térden állva találtalak, és Mennyei Atyánkhoz imádkoztál. Ha Ő fontos neked, nekem is az lesz!’” A levél ezzel zárult: „Azt hiszem, az ember soha nem tudja, milyen hatással is van, míg egy gyermek meg nem figyeli olyasvalami megtétele közben, amire megpróbálta megtanítani.” Az imával kapcsolatos egy történet sem érint meg annyira, mint Jézus imája, amit a Gecsemáné kertben mondott. Úgy érzem, Lukács írja le a legjobban: „És … méne az ő szokása szerint az Olajfák hegyére; követék pedig őt az ő tanítványai is. És mikor ott a helyen vala, monda nékik: Imádkozzatok, hogy kísértetbe ne essetek. És ő eltávozék tőlök mintegy kőhajításnyira, és térdre esvén, imádkozék, mondván: Atyám, ha akarod, távoztasd el tőlem e pohárt; mindazáltal ne az én akaratom, hanem a tiéd legyen! És angyal jelenék meg néki mennyből, erősítvén őt. És haláltusában lévén, buzgóságosabban imádkozék, és az ő verítéke olyan vala, mint a nagy vércseppek, melyek a földre hullanak.”14 Kis idővel ezután jött a kereszthez vezető menetelés. Milyen szenvedést kellett elviselnie nehéz útja során, saját keresztjét hordozva! E szavakat hallották tőle a kereszten: „Atyám! bocsásd meg nékik; mert nem tudják mit cselekszenek.”15 Hosszas szenvedés után Jézus így szólt: „Elvégeztetett! És lehajtván fejét, kibocsátá lelkét.”16 Ezek az események, dicsőséges feltámadásával egyetemben bevégezték trilógiánk utolsó hídját. Felépült tehát az engedelmesség hídja, a szolgálat hídja, az ima hídja. Jézus, a Hídépítő, átívelte a halálnak nevezett óriási szakadékot. „Mert a mi képen Ádámban mindnyájan meghalnak, azonképen a Krisztusban is mindnyájan megeleveníttetnek.”17 Ő megtette értünk azt, amit mi nem tudtunk volna megtenni önmagunkért, így az emberiség át tud kelni az Általa épített hidakon – az örök életre. Beszédem végén „A hídépítő” című versből idézek, kisebb változtatásokkal: „Magad átkeltél a mélységen – miért emelsz hát hidat az éjben?” „Sokaság jön majd énutánam, kinek át kell kelnie az árban. E folyam, mi nekem semmiség, nékik talán nagy veszély. A homályban meg kell tenniük ez utat – barátom, nékik építem e hidat!” Azért imádkozom szívemből, hogy meglegyen bennünk a bölcsesség és az eltökéltség ahhoz, hogy átkeljünk az Üdvözítő építette hidakon, Jézus Krisztus nevében, ámen. JEGYZETEK 1. James Dalton Morrison, szerk. Masterpieces of Religious Verse (1948), 342. o. 2. Máté 1:21. 3. Lukács 2:40. 4. Ap. csel. 10:38. 5. Máté 11:28–30. 6. Máté 4:4. 7. Máté 4:7. 8. Máté 4:10. 9. 1 Korinthusbeliek 10:13. 10. A Duke Egyetem tanévnyitóján elhangzott beszéd, 1987. máj. 10. 11. Máté 25:34–40. 12. Richard Evans’ Quote Book (1971), 51. o. 13. T&Sz 19:38. 14. Lukács 22:39–44. 15. Lukács 23:34. 16. János 19:30. 17. 1 Korinthusbeliek 15:22.