Isten nagysága ELDER JEFFREY R. HOLLAND a Tizenkét Apostol Kvórumából Szavaiban és tetteiben Jézus megpróbálta feltárni és személyessé tenni számunkra Atyja, a mi Mennyei Atyánk valódi természetét. Az Úr Jézus Krisztus életének és szolgálatának csodálatos céljai közül az egyik gyakran nem kap semmiféle elismerést. Akkoriban követői nem értették meg teljesen, és sokan a mai keresztények közül sem értik, ám maga az Üdvözítő újra és újra, meglehetős hangsúllyal beszélt róla. Nem másról van szó, mint arról a nagyszerű igazságról, hogy mindenben, amit Jézus mondani és tenni eljött, különösen engesztelő szenvedésében és áldozatában, megmutatta nekünk, ki és mi Isten, a mi Örökkévaló Atyánk, valamint milyen teljességgel elkötelezett gyermekei iránt minden korban és nemzetben. Szavaiban és tetteiben Jézus megpróbálta feltárni és személyessé tenni számunkra Atyja, a mi Mennyei Atyánk valódi természetét. Ezt legalábbis részben azért tette, mivel akkor és most is mindannyiunknak teljesebben kell ismernünk Istent ahhoz, hogy igazabban tudjuk szeretni Őt, és fokozottabban tudjunk engedelmeskedni neki. Ahogy azt mind az Ó-, mind az Újszövetség kijelenti: „Minden parancsolatok között az első: (…) Szeressed azért az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, és teljes elmédből és teljes erődből. Ez az első [és nagy] parancsolat.”1 Nem csoda hát, hogy Joseph Smith próféta ezt tanította: „Az evangélium első tantétele Isten jellemének biztos ismerete.” „Szeretném – mondta –, ha mindannyian ismernétek őt!”2 „Helyes elképzelésünknek kell lennie az Ő … tökéletességeiről és tulajdonságairól, … és [csodálattal kell tekintenünk] jelleme kiválóságára.”3 Így hitünk megvallásakor ez az első mondat, amit kiejtünk: „Hiszünk Istenben, az Örökkévaló Atyában.”4 Jézus is így tett. Még amikor elismerte az isteni tervben betöltött egyedi szerepét, még akkor is ragaszkodott ehhez az imádságos lelkű előszóhoz: „Az pedig az örök élet, hogy megismerjenek téged, az egyedül igaz Istent, és a kit elküldtél, a Jézus Krisztust.”5 Miután próféták nemzedékei próbálták az emberiséget megtanítani az Atya akaratára és útjára – általában kevés sikerrel –, Isten utolsó próbálkozásában, hogy megismertesse magát velünk, elküldte a földre Egyszülött és tökéletes Fiát, aki az Ő pontos képmására teremtetett, hogy a halandók között éljen és szolgáljon az élet mindennapi kihívásai közepette. Ilyen felelősséget viselve jönni a földre, Elohim helyében állni – úgy szólni, ahogy Ő szólna, úgy ítélkezve, úgy szolgálva, úgy szeretve, úgy figyelmeztetve, olyan türelemmel és megbocsátással, ahogy Ő tenné – olyan hatalmas léptékű feladat ez, amelyet ti és én fel sem tudunk fogni. Ám a mennyei gyermeket jellemző hűséggel és elszántsággal Jézus felfogta mindezt, és e szerint cselekedett. Akkor, amikor dicsérni és tisztelni kezdték, Ő minden hódolatot az Atya felé irányított nagy alázattal. „Az Atya … cselekszi e dolgokat – mondta Jézus őszintén. – A Fiú semmit sem tehet önmagától, hanem ha látja cselekedni az Atyát, mert a miket az cselekszik, ugyanazokat hasonlatosképen a Fiú is cselekszi.”6 Egy másik alkalommal ezt mondta Jézus: „Én azt beszélem, a mit az én Atyámnál láttam.” „Semmit sem cselekszem magamtól, hanem a mint az Atya tanított engem.” „Azért szállottam le a mennyből, hogy ne a magam akaratát cselekedjem, hanem annak akaratát, a ki elküldött engem.”7 Én is szívemből megvallom Istent, a mi Örökkévaló Atyánkat e reggelen, mert a mai világban sokan szenvednek abban, hogy aggasztóan félreismerik Őt. Ezek között vannak olyanok, akik hajlamosak távol érezni magukat az Atyától, vagy akár elidegenednek tőle, ha egyáltalán hisznek benne. Ha pedig hisznek, sok mai ember azt vallja, jól érezné magát Jézus karjaiba zárva, ám kényelmetlenül tekintenek az Istennel való könyörtelen találkozás elé.8 A Biblia félreolvasása (és bizonyosan néhány esetben félrefordítása) révén úgy látják, hogy az Atyaisten és Jézus Krisztus, az Ő Fia meglehetősen eltérően cselekszik, mindezt pedig ama tény ellenére vallják, hogy mind az Ó-, mind pedig az Újszövetségben Isten Fia ugyanaz, és ugyanúgy az Atya irányítása alapján cselekszik, aki maga is „ugyanaz tegnap és ma és mindörökké”9. E helytelen meglátáson tűnődve felismerjük, hogy a Mormon könyve egyik legfigyelemreméltóbb ajándéka az, ahogyan szakadás nélkül, tökéletes következetességgel tárja elénk az Istenséget. Itt nincs meg a Malakiás és Máté közti űr; nincs szünet, míg teológiailag sebességet váltunk, nincs félreolvasat arról az Istenről, aki unszolóan, szeretve és hűségesen cselekszik e feljegyzés minden oldalán, a könyv ószövetségi kezdetétől egészen újszövetségi végéig. Igen, az arra tett erőfeszítésben, hogy a világ visszakapja eredeti Bibliáját, valamint hogy ezzel együtt helyes képet nyerjen az Istenségről, a Mormon könyvében egységes kép tárul elénk Istenről, a maga teljes dicsőségében és jóságában, a maga teljes bőségében és összetettségében – ideértve különösen azt, ahogy mindez megmutatkozik Egyszülött Fia, Jézus Krisztus személyes megjelenésében. Milyen hálásak vagyunk az összes szentírásért, különösen pedig a visszaállítás szentírásaiért, amelyek az Istenség minden egyes tagjának fenségességéről tanítanak minket! Ó, mily nagy lenne az örömünk, ha az egész világ befogadná az Atyát bemutató, mélységesen megindító látomást, ami az Igazgyöngyben olvasható! Énók a halandóság áldásait és kihívásait látva maga előtt az emberiséget feltáró hatalmas látomásban, melynek során a menny megnyílt tekintete előtt, pillantását az Atya felé fordítja, akit megdöbbenésére sírni lát. Csodálkozva és ámulva kérdezi meg a világegyetem e leghatalmasabb Lényét: „Hogyan lehetséges, hogy sírni tudsz … [te, aki] igazságos vagy, kegyelmes és jóságos mindörökké; … és nem más, mint béke, igazságosság és igazság trónod lakhelye; és kegyelem áradjon arcodról és soha véget ne érjen; hogyan lehetséges, hogy sírni tudsz?” Valamely tetszőleges kor eseményeit tekintve Isten így felel: „Nézd ezeket a testvéreidet; ők az én kezem művei; … és … parancsot … adtam nekik, hogy szeressék egymást, és hogy engem, az Atyjukat válasszák; de látod, szeretet nélkül élnek és gyűlölik tulajdon vérüket. (…) Miért ne sírjanak hát az egek, midőn látják, hogy ezek szenvedni fognak?”10 Ez az egyetlen csodás jelenet többet tanít Isten igaz természetéről, mint amit bármely teológiai értekezés valaha is mondhatna. Segít továbbá sokkal behatóbban megértenünk a Mormon könyvében olvasható olajfa-hasonlat ama pillanatát, amikor az ásás, trágyázás, öntözés, gazolás, metszés, átültetés és beoltás után a szőlőskert nemes Ura ledobja ásóját és metszőollóját, és sírva fakad, ezt mondva mindazoknak, akik hallják: „Mi mást tehettem volna még kertemért?”11 Milyen felejthetetlen képe ez Isten gondoskodásának az életünkben! Mily fájdalom a Szülőnek, amikor gyermekei nem Őt választják, és elutasítják „Isten evangyéliomát”12 is, amit Ő küldött! Pedig milyen könnyű Olyasvalakit szeretni, aki ily rendkívüli módon szeret minket! Természetesen az ilyen tökéletes és gondoskodó Atyába vetett hittől való sok évszázadnyi eltávolodás során cseppet sem segített a tévesen gondolkodó nemzedékek ember-alkotta hitvallása, amelyek Istent ismeretlenként és megismerhetetlenként jellemzik – alaktalan, érzelemmentes, meghatározhatatlan, anyagtalan lényként, aki egyidejűleg jelen lehet mindenhol és ugyanakkor sehol. Mindez bizonyára nem azt a Lényt jellemzi, akit e próféták szemén keresztül látunk. És nem illik az élő, lélegző, testet öltött Názáreti Jézusra sem, „a ki [az Atya] dicsőségének visszatükröződése, és az ő valóságának képmása”13. Ilyen értelemben Jézus nem azért jött, hogy jobbá tegye Isten előtt az ember megítélését, hanem hogy jobbá tegye az emberek Istenről alkotott képét, valamint hogy könyörögve kérje az embereket, hogy szeressék Mennyei Atyjukat, ahogy Ő mindig szerette és szereti őket. Korábban is volt alkalmuk megismerni Isten tervét, Isten hatalmát, Isten szentségét, sőt, még Isten haragját és ítéletét is. Isten szeretetét, gyermekei iránti odaadásának mélységét azonban nem ismerték teljességgel – mígnem Krisztus eljött. Így az éhezőknek enni adó, a betegeket meggyógyító, a képmutatást elítélő, a hitre intő Krisztus megmutatta nekünk az Atyához vezető utat, Ahhoz, aki „irgalmas, könyörületes, nem gerjed haragra, hosszútűrő és jósággal teli”14. Krisztus életében, különösen pedig halálában ezt üzente: „A sajátom mellett Isten irgalmát mutatom most néktek.” A tökéletes Atya gondoskodásának megnyilvánulása a tökéletes Fiúban, közös szenvedésükben és szomorúságukban mindannyiunk bűneiért és szívfájdalmainkért – mindebben e kijelentés értelmének betetőzését láthatjuk: „Mert úgy szerette Isten e világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta, hogy valaki hiszen ő benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. Mert nem azért küldte az Isten az ő Fiát a világra, hogy kárhoztassa a világot, hanem hogy megtartassék a világ általa.”15 Személyes tanúságomat teszem e napon a személyes, élő Istenről, aki tudja a nevünket, meghallja és megválaszolja imáinkat, és mindörökre gyengéden szeret minket Szellemének gyermekeiként. Tanúságomat teszem, hogy a világegyetemben rejlő csodálatosan összetett feladatok közepette Ő a mi egyéni boldogságunkat és biztonságunkat tekinti elsődlegesnek minden egyéb isteni törekvés előtt. Az Ő képére és hasonlatosságára lettünk teremtve16, és a Názáreti Jézus, Isten Egyszülött Fia a testben, az Ő nagyságának tökéletes halandó megnyilvánulásaként jött a földre. Az ősidőkben élt emberek tanúsága mellett megadatott Palmyra modernkori csodája, az Atyaisten és Szeretett Fia, a világ Üdvözítője megjelenése az ifjú Joseph Smith prófétának. Tanúságomat teszem erről a megjelenésről, és a próféta szavait idézve én is kijelentem: „Mennyei Atyánk liberálisabb látókörű, kegyelme és áldásai pedig korlátlanabbak, mint azt hinni vagy elfogadni készek lennénk; … Isten [a legcsekélyebb] elnézéssel sem tekinthet a bűnre, ám … minél közelebb kerülünk Mennyei Atyánkhoz, minél inkább könyörülettel tudunk tekinteni a pusztulásba rohanó lelkekre, úgy érezzük, hogy szeretnénk a vállunkra emelni őket, bűneiket pedig magunk mögé vetni.”17 Arról az Istenről teszek tanúságot, akinek pontosan ilyen válla van! A szent apostolság lelkével pedig úgy szólok, ahogy egy olyan ember szólt, aki az ősi időkben viselte ezt a tisztséget: „Nem abban van a szeretet, hogy mi szerettük az Istent, hanem hogy ő szeretett minket, és elküldte az ő Fiát engesztelő áldozatul a mi bűneinkért. Szeretteim, ha így szeretett minket az Isten, nekünk is szeretnünk kell egymást”18 – és szeretnünk kell Őt. Ezért imádkozom Jézus Krisztus szent nevében, ámen. JEGYZETEK 1. Márk 12:29–30; lásd még Máté 22:37–38; 5 Mózes 6:5. 2. History of the Church, 6:305. o. 3. Lectures on Faith (1985), 42. o.; lásd még Liahona, 2003. jan., 22. o. 4. Hittételek 1:1. 5. János 17:3. 6. János 14:10; 5:19. 7. János 8:38, 28; 6:38. 8. Lásd William Barclay, The Mind of Jesus (1961), különösen a „Looking at the Cross” („A keresztre tekintve”) címet viselő fejezetet, ami ezt a modern felfogást tárgyalja. 9. Például 1 Nefi 10:18; 2 Nefi 27:23; Moróni 10:19; T&Sz 20:12. 10. Mózes 7:29–33, 37. 11. Jákób 5:41; lásd még 47., 49. vers. 12. Rómabeliek 1:1. 13. Zsidók 1:3; lásd még 2 Korinthusbeliek 4:4; Kolossébeliek 1:15. 14. Lectures on Faith, 42. o.; lásd még Liahona, 2003. jan., 22. o. 15. János 3:16–17. 16. 1 Mózes 1:26–27; Mózes 2:26–27. 17. Teachings of the Prophet Joseph Smith, vál. Joseph Fielding Smith (1976), 257., 240–241. o. 18. 1 János 4:10–11.